Ahol a hatalomnak a közösség veszélyforrás, ott meginognak a családok, elerőtlenednek a vallási közösségek, és recsegnek-ropognak a legnagyobb szerves csoport, a nemzeti közösség kötelékei. Ez történt Magyarországon 1918–19-ben, amikor a XX. században első alkalommal gyakorolhatott hatalmat a balliberális erőközpont, majd 1947 után negyven évig, amikor ugyanezen erő másik alakzatban uralta az országot, majd a rendszerváltást követően, miután 1994-ben ismét egymásra talált a magát baloldalinak és liberálisnak tituláló politika. Ezen hatalomgyakorlás eszközei korszakonként változnak, ám indítékai és céljai változatlanok.
De nem érdemes vérmes összeesküvés-elméletekre vagy végzetes metafizikai törésvonalakra hagyatkoznunk, mert ezzel csak önmagunkat csapjuk be, a megoldást odázzuk el, és az időszakonkénti ismétlődés veszélyét tartjuk fent. Pusztán arról van szó, hogy több mint száz esztendeje honfitársaink egy része ebben a fajta hatalomgyakorlásban látja biztosítottnak – nem eredménytelenül – saját befolyását és uralmát. A balliberális hatalomgyakorlás egyetlen valós ellenszere az egyéneket és tömegeket átfogó, azokból képződő öntudatos, szerves magyar közösségek léte. Az elmúlt évtizedekben ezen magyar közösségeket érte a legerősebb ostrom, és 1990 után sem sikerült kellőképpen megerősíteni őket. De soha nem késő! IV. Béla királyunk csak a legpusztítóbb tatárjárások után ismerte fel, hogy az ismétlődő betöréseket csak úgy lehet megakadályozni, ha a sík magyar területekre addig többnyire akadálytalanul behatoló tatár seregek útjába újabb és újabb várakat építenek.
(Magyar Nemzet, 2010. június 4.)
origo.hu
Orbán Viktor: „Ukrajnával rosszul járnánk, rossz üzlet!”
