Borgos Anna és Szilágyi Judit nemrégiben megjelent kötetét kezünkbe véve, a borítón egy ismerősnek tűnő képpel találkozunk. A furcsaság az, hogy a férfiruhában lévő alakoknak női arcaik vannak. Az alcím elolvasása után (Irodalmi és női szerepek a Nyugatban) már bevillan, hogy a Nyugat című folyóirat ismert (férfi) alkotóinak csoportképét „bűvölték meg” kissé, és az eredeti arcokat nőkéivel helyettesítették, egy kivétellel, hiszen Török Sophie, Babits Mihály felesége az egyetlen, aki a képen eredetileg is szerepelt. Ez a tény is rávilágít, hogy a XX. század elejének legmeghatározóbb irodalmi folyóirata kapcsán egy eddig elemzői részletességgel fel nem tárt témáról szól a könyv, melyet a kötet egyik szereplőjének, Reichard Piroskának a levele is jól jellemez: „Arról kell írnom, hogy a Nyugat írói között nem említ meg egyetlen női nevet sem... nagyon is sokat jelentett nekik a Nyugat; bármily különösen hangzik, azt kell mondanom, hogy még valami mást és valamivel többet is jelentett, mint férfi munkatársainak... Nőírók semmit sem jelentettek a Nyugatnak?” A kérdés Elek Artúrnak szólt, aki a Nyugat harmincéves történetének taglalása során „elfeledkezett” a lapban publikáló női alkotókról.
A Nyugat indulásának százéves évfordulója kapcsán (2008) pattant ki az alkotók fejéből az ötlet, hogy készítsenek egy olyan kötetet, mely a folyóiratban publikáló női alkotókkal foglalkozik. Hosszas kutatómunka után végül a tíz leggyakrabban megjelent írónőt gyűjtötték össze és írták meg portréjukat. A névsorból leginkább Kaffka Margit és Török Sophie neve ismert, de az olyan életutak közlése, mint Kovács Mária vagy Reichard Piroska csak gazdagítják a Nyugatról való gondolkodást. A tudományos igényességgel megírt könyv egy hiánypótló alkotás tehát, amely az irodalommal foglalkozó, irodalmat szerető emberek számára további kutatási távlatokat vethet fel, illetve olyan művek elolvasására ösztönözhet, melyekre eddig nem került sor. Ám nem csak az irodalomtörténet e homályos szeletének élesítése írható az összeállítás javára.
A női szerepek összeegyeztetése napjainkban is sokat taglalt problémakör. A munkában és a családi életben való helytállás kérdése minden vonzatával együtt jelen van a társadalomban, legyen szó egy ápolónőről vagy éppen valamilyen művészi tevékenységet folytató személyről. Nem volt ez másképp a múlt század elején sem, ahol közel sem kapott akkora kibontakozási lehetőséget a szebbik nem, mint napjainkban. A feminizmus épphogy csak bontogatta szárnyait, és teljesen idegen volt a XXI. században divatos „életfilozófiává” avatott szingliség is, legfeljebb a vénlány kifejezéshez köthették ezt a fogalmat.
A Nyugat indulása ugyanakkor éppen arra az időszakra esett, amikor a nőkkel kapcsolatban számos társadalmi változás történt: lehetségessé vált, hogy felsőfokú tanulmányokat folytassanak, hivatali munkát végezzenek, kezdtek elindulni a női lapok, nőszervezetek jöttek létre. Ezek a jelenségek automatikusan magukkal hozták azt, hogy a művészeti életben is felbukkantak a női alkotók. A kötet fő kérdései éppen azok, hogy abban az időben hogyan gondolkoztak a nők saját nemi szerepükről, és ez esetben írói mivoltukról, mit jelentett számukra a Nyugat. Komoly sztereotípiákkal kellett szembesülniük, hiszen az a kép élt róluk, hogy ők a gyengébb nem, és műveik kapcsán is ennek többrétegű megnyilvánulását várták el, amiből az is következett, hogy azt feltételezték, hogy egy nő nem is képes olyan hatásos, és talentumoktól feszített költeményt, novellát, regényt alkotni, mint férfi társai. Szépirodalmi értékelésükkor tehát sem akkor, és tulajdonképpen jelen mű összeállításakor sem tekintettek el női mivoltuktól.
Úgy tűnik, mintha az általában stílusirányzatok „dobozaiba” bepakolt műveken és alkotókon túl, a nők számára létezne egy külön „doboz”, a női, vagy nőies irodalomé. A kötet kapcsán is ez a vonal ragadható meg legerőteljesebben, hiszen sem stílusbéli, vagy műfaji szempontból nem lehet határozott tendenciákat megállapítani a tárgyalt személyeknél. E tapasztalat valójában rárímel a Nyugat által hirdetett filozófiára, miszerint csak az írás minősége számít, így a nőírók esetében is többféle alkotót közöltek. A számok persze beszédesek a Nyugatban publikáló nőket illetően: a férfiakéhoz képest elenyésző volt a számuk. A kötetből kiderül, hogyan gondolkoztak a lap vezetői, legmeghatározóbb szerzői róluk. Mit jelentett Adynál az, hogy „rogyásig feminista”, mit gondolt a női irodalomról maga Ignotus, aki női szerepbe bújva publikált a Hétben, megtudhatjuk, hogy Osvát Ernő nők iránti rajongása milyen hatással volt a Nyugatra.
A „nyugatos” kulisszatitkok feltárása közben a női művészi lét magánéleti vonatkozású küzdelmeivel szembesülhetünk, a mai napig létező problémákkal, küzdelmekkel ismerkedhetünk meg. Ha fellapozzuk a kötetet, Kaffka Margit már „nem csak” az impresszionista jegyekben bővelkedő Színek és évek szerzője lesz. Megtudjuk, mikor volt életében a legboldogabb, mitől félt, és az is világos lesz, hogy milyen szerepe volt abban, hogy Lesznai Anna egyik regényében a következő sorok szerepelnek: „Mit ér nekünk, némbereknek az írás, csak csaljuk magunkat vele. Ha olyan szeretőre akadnánk, amilyenre áhítozunk, sose vennénk tollat a kezünkbe.”
Sokszor hangzik el a közhely, hogy mennyire felgyorsult az életünk, és száz éve milyen más volt a világ. Kaffka Margit és „társai” ugyan még nem ismerték a mobiltelefont, nem plázában vásároltak, vagy az interneten rendeltek ebédet, de ha felütjük a Nőírók és írónők című kötetet, azzal szembesülhetünk, hogy sorsuknak számos olyan üzenete van, mely jelen korunkban is érvényes, a férfiak számára éppúgy, mint a nőknek.
origo.hu
Menczer Tamás: Megvédjük Magyarországot a baloldaliak és a diszkóliberálisok támadásaitól is!
