Michael Boehlke, aki a Planlos frontembereként maga is a keletnémet underground kultúra szereplője volt, a Reuters hírügynökségnek nyilatkozva felidézte, hogy a punkzenészi lét a szocialista uralom idején életének minden területét meghatározta. Punkzenészként lehetetlen volt munkát kapni vagy továbbtanulni, a vallatások, a börtön és a titkosrendőrség részéről rá nehezedő állandó nyomás, hogy besúgóvá váljon, a mindennapok része volt.
„A rendőrség mindennap kihallgatott” – mondja Boehlke, hozzátéve, hogy a börtön fenyegetése mindannyiuk felett ott lebegett. Egy házi készítésű póló miatt – amelyen az „Amikor az igazságosság igazságtalansággá válik, akkor az ellenállás kötelesség lesz” felirat volt olvasható – három év börtönnel fenyegették, egészen addig, amíg a barátnője bele nem egyezett, hogy besúgó lesz. Boehlke szerint azonban semmi lényeges információval nem szolgált a hatóságoknak. Míg azonban a Stasinak Boehlke együttesébe, a Planlosba nem sikerült beépülnie, addig egy másik jelentős keletnémet punkbanda, a Wutanfall két tagjáról is kiderült, hogy besúgók voltak.
Boelhke ötezer fotót, többórányi 8 milliméteres filmanyagot és eredeti kazettákon csaknem a teljes keletnémet punkzenei termést összegyűjtötte egy Berlin északkeleti negyedében, Pankowban található archívumban, hogy a szélesebb közönség is megismerhesse az NDK punk színterének történetét.
„Nem akarom, hogy valami nyugatnémet mondja meg nekem, milyen volt a punk Kelet-Németországban” – mondja Boehlke, aki a tépett ruhák és fekete bőrszerkó helyett ma már inkább az üzletemberekre jellemző öltözéket és rövid frizurát visel.
„Részesei voltunk annak a kultúrának, kutattuk a történetét, és van mit mondanunk róla” – szögezi le Boehlke, hozzátéve, hogy az egykori keletnémet valóságot gyakran hamis színben tüntetik fel a különböző médiumokban.
A punk az 1970-es évek végén, a nyokcvanas évek elején érte el az NDK-t, ahol az amerikai, a brit és más nyugat-európai trendeket követve elsősorban a nagyvárosokban, például Berlinben és Lipcsében bontakozott ki. „Berlinben mindannyian hallgattuk a nyugati rádióállomásokat, John Peel heti műsora a BBC-n hatalmas szerepet játszott abban, hogy felfedeztem a punkot” – mondja Boehlke.
Az első időkben nem volt hová menniük, így egész nap az utcán lógtak. Később azonban a keletnémet protestáns egyház, amely úgy érezte, hogy kötelessége a hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő fiatalok oltalmazása, helyiségeket biztosított a punkoknak a zenéléshez. Az egyháznak azonban egy idő után komoly terhet jelentettek az egyre nagyobbá váló, gyakran több száz, akár ezer fiatalt is vonzó koncertek, amelyek a keletnémet titkosszolgálat, a Stasi figyelmét is felkeltették.
„Hatalmas volt a külső nyomás” – emlékszik vissza Boehlke, hozzátéve, hogy a Stasi kiemelten érdeklődött a punkzenekarok iránt, azt gondolva, hogy azokon keresztül eljuthatnak a fiatal felforgató csoportok vezetőihez.
„A mozgalomnak azonban nem voltak vezetői, hiszen leginkább anarchikus módon szerveződött” – mutat rá Boehlke, emlékeztetve arra, hogy a Stasinak soha nem sikerült felszámolni a punkszínteret, amelyről sok besúgó hamis információkkal „etette” őket. Voltak azonban sokan, akik valóban éveken át kémkedtek a barátaik után, és fel is adták őket az állambiztonsági szerveknek.
Boehlke ezeknek a történeteknek a többségét természetesen csak később ismerte meg, amikor 2005-ben egy utazó kiállítást állított össze az egykori NDK-s punkkultúráról. A Berlin mellett más keletnémet nagyvárosokba is ellátogató tárlathoz végzett kutatások során szembesült saját és társai múltjával.
Mint az a www.toomuchfuture.de honlapon olvasható, a kiállításhoz katalógus is készült, amely napok alatt elfogyott. Így 2007-ben kibővítve ismét megjelentették a kötetet, amelyben elsősorban a kelet-berlini és a lipcsei punkszcéna történetét ismerhetik meg az olvasók olyan szerzők tollából, akik maguk is közvetlen vagy közvetett kapcsolatban voltak a keletnémet punkszíntérrel. A gazdagon illusztrált katalógushoz az egykori NDK punkegyütteseket is összegyűjtötték egy csaknem száz zenekart – származási helyükkel és felállásukkal együtt – tartalmazó listában.
Michael Boehlke Carsten Fiebeler rendezővel együtt 2007-ben OstPunk! Too much Future címmel dokumentumfilmet is készített, amelyet a német mozikban is játszottak. A 90 perces film hat – Berlinben, Lipcsében és Drezdában élő – egykori punk életén keresztül ad betekintést a keletnémet punk világába, de bemutatja mai életüket is: hova jutottak karrierjükben, politikai nézeteikben és a punkhoz való viszonyukban.
A fal leomlása után Boehlke és sokan mások is kihasználták azokat a lehetőségeket, amelyek korábban elérhetetlenek voltak a punkok számára: továbbtanultak, munkát szereztek, és alkalmazkodtak az újraegyesített demokratikus Németország kínálta új realitásokhoz. A punk lét azonban nem múlik el nyomtalanul. „A punk leginkább egy attitűd” – mondja Boehlke, aki a mai napig nem veszítette el a hatóságokkal és az államhatalommal szembeni szkepticizmusát.
(MTI)
origo.hu
Mi lehet az az állítólagos hangfelvétel, amelytől Magyar Péter retteg?
