A kertépítő Jókai Mór

Jókait, minden idők legnépszerűbb magyar írójáta maga korában kertészeti íróként is ismerték, mert nemcsak műveiben, hanem a valóságban is kerteket teremtett. Az Egy magyar nábobés a Kárpáthy Zoltán honoráriumából vásárolta meg azt a sváb-hegyi, tövisekkel benőtt, egykori kőfejtőt, két és fél hold földet, amelyet hosszú évek során mintakertté varázsolt. Jókai mindig is nagyon büszke volt arra, hogy ő sohasem vett el semmit a természetből, csak hozzáadott.Műveiben mindenfajta pozitív célú, az emberiség javára történő, szegénységet enyhítő, jólétet növelő természetátalakítást nagy lelkesedéssel örökített meg. A Széchenyi-féle hasznosságelvű természetszemlélet is visszatükröződik azokban a regényeiben, amelyeknek hősei mocsárlecsapolással, folyószabályozással, csatornaépítéssel foglalkoznak. Ő maga azonban a szelíd természetátalakítók, a kertészek közé tartozott. Lelkesült híve volt a fák ültetésének, ápolásának, s nemegyszer szólalt fel irtásuk ellen.Jókai ezen kevésbé ismert, kertépítő és természetvédő tevékenységéről – a Jókai-emlékévhez kapcsolódva – rendezett konferenciát az ELTE művelődéstörténeti tanszéke és a Magyar Mezőgazdasági Múzeum. Ezen a tudományos életünkben ritka rendezvényen kertészeti és kerttörténeti, történeti ökológiai, irodalom-, művészet- és művelődéstörténeti előadások egymás mellett, egymást kiegészítve vagy egymást értelmezve hangzottak el.Miközben az emlékülés a mezőgazdasági kultúra, a természetélmény és a művészetek szoros kapcsolatát hangsúlyozta, míg Alexa Károly irodalomtörténész a múlt század végi magyar írók (Gárdonyi, Gozsdu és Czóbel Minka) kertjeiről tartott előadást, Galavics Géza művészettörténész az angolkertről mint a reformkor politikai szimbólumáról szólt. Szilágyi Kinga, a Szent István Egyetem docense a Jókai-kertek üzenetéről, Alföldy Gábor, az egyetem hallgatója – aki nagy részt vállalt a konferencia szervezéséből is – József főherceg alcsúti birtokáról tartott előadást. De szó esett Jókai kertészgazdászati jegyzeteiről ugyanúgy, mint a Jókai-regényekben leírt kertekről és parkokról, a régi magyar gyümölcsfajtákról vagy arról, hogy az író milyennek láthatta és miképp örökítette meg a múlt századi Magyarország tájait.Fábri Anna művelődéstörténész, a konferencia főszervezője szerint a magyar irodalom „nagy kertészei” között előkelő hely illeti meg Jókai Mórt.– Nemcsak Kertészgazdászati jegyzetek című könyve és a magyar mezőgazdaság érdekében elmondott képviselői beszédei és interpellációi kapcsán, nemcsak gondosan és célszerűen művelt sváb-hegyi és balatonfüredi kertjei miatt, hanem azért is, mert regényirodalmunkban mindmáig aligha van nála nagyobb hatású népszerűsítője a kertészkedésnek.Nagyszerű kertek, parkok, virágzó birtokok tucatjait teremtette meg páratlan népszerűségű műveiben, amelyekben a földművelést és a gazdálkodást a leginkább szabad emberhez méltó tevékenységként nevezte meg és állította követendő példaként közönsége elé. Mindez szorosan összekapcsolódott azokkal a nemzeti és egyéni sorskérdésekkel, amelyekkel először az 1849 utáni elnyomatás éveiben szembesült, s amelyeket azután műveiben szinte refrénszerűen vetett fel.Vajon lehet-e az életet újrakezdeni, a romba dőlt egzisztenciákat újra felépíteni az önbecsülés sérelmei, vagyis önfeladás nélkül. (A gazdálkodást ilyen életprogramként nevezte meg.) A sors elfogadása helyett a választás lehetőségét hirdették Jókai művei, azt, hogy mindig van mód jó és rossz között választani, s ezzel együtt természetesen azt is, hogy a jót és a rosszat pontosan meg lehet különböztetni egymástól.– Jókai azt sugallja, hogy vannak korszakok, amikor csak a magánéletben lehet az erkölcsi értékeket maradéktalanul érvényesíteni. Ezért lesz a kert (a birtok) Jókai szemében társadalmon kívüli színhely, ahol szabadon teljesedhet ki az alkotó személyiség. Ennek a konferenciának a megrendezésére úgy gondoltam, mint annak az embernek a bemutatására, aki sikeres íróként és közszereplőként a nyilvánosságból kilépve egy önmagában teljes magánvilágot teremtett magának.Mindez a XIX. századi pesti értelmiség körében nem volt ritka jelenség. Ezeknek az embereknek a nagy része vidékről került a fővárosba, s bár olykor egyenesen mintaszerű polgári életet élt, nem akart teljesen elszakadni ősei hagyományos életformájától sem. Másfelől a kertészkedés a tősgyökeres pesti polgárnak is megszokott tevékenysége volt: az önkifejezésnek és önmegvalósításnak olyan sajátos terepe, amely nem állt társadalmi ellenőrzés alatt. Az effajta kertészkedők és így Jókai számára is a kert egyszerre kínálta fel az alkotás (sőt teremtés) és a szemlélődés lehetőségét. Azt, hogy az „Isten segélyével” alkotott kertjében önmagát is szemléli az ember, önvallomásszerű írásaiban többször is megfogalmazta az író.1883-ban Negyven év visszhangja című önéletrajzi írásában például ezt írja Jókai:„És mostan, legvégül hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, gyámolítóim: édes, szép, zöld fáim, akiket ültettem, magjáról neveltem, ojtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit suttogtatok nekem, mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? Hányszor kerestem nálatok eszmét, felüdülést? Mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be? Egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? Szívnek nehéz háborgásait hogy csendesítették el? Ha egyszer valaki idejön azt kérdeni, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor. A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka!”Abbéli vágya, hogy kedvenc hársfái alatt nyugodjon, nem teljesült.„Lehet, hogy el fognak felejteni mint költőt; de az én szép fáim minden évben ki fognak zöldülni újra, s hirdetni fogják, hogy »kertész« voltam.”