Tízéves az óriásbébi

Ukrajna provinciális ország – hasított belém Kijev Boriszpol repülőterére érve egyik korábbi beszélgetőpartnerem könyörtelenül önostorozó, ám kíméletlenségében is igaz megállapítása. Az ismert ukrán szociológus szavait már a légikikötőnek egy ötvenmilliós ország fővárosához képest szerény mérete s vidékies bensőségessége is alátámasztotta. A gyönyörű városközpont felé haladva is megmaradt az emberszabású, néha erősen megkopott, nyáron kissé poros posztszovjet regionális centrum benyomása. S nemcsak azért, mert a parlament homlokzatán még kivehető volt a tavaly lecserélt szovjet címer lenyomata.Az utcákat róva nyilvánvalóvá vált, hogy Kijev nemcsak lüktetésében marad el az örök rivális Moszkvától, de a bérekben is. Egy vezetőtanár vagy orvos alig harminc dollárt keres, míg a fogtömés hivatalosan ugyan ingyenes, valójában azonban fél hónapot kell dolgozni érte. Persze itt is vannak újgazdagok, akiknek elitjét ugyanúgy oligarcháknak hívják, mint Oroszországban. Az egyik vezető üzletember azonban finomított valamelyest ezen a képen is. Mint mondta, „az ukrán oligarchák éppen olyanok, mint az oroszok, uralják a politikai életet, befolyásuk alatt tartják az országot, a különbség csak az, hogy nekik jóval kevesebb a pénzük”. Már említett kalauzom erősen viszonylagosnak nevezte az elit elnevezést is. „Ne csodálkozzunk a politika s az üzleti világ krémjének itteni provincializmusán – mondta –, hiszen a kádereket egykor Moszkva választotta ki, így itt még a kimazsolázott maradék trónol, amely csak nevében elit, valójában azonban a nagy többség kisstílű, szürke és felkészületlen a változásokra.”A fiatal Ukrajna azonban nagy feladatok előtt áll. Először is meg kell találnia önmagát és a saját helyét. Az ország geopolitikai helyzete sürgetővé teszi ezt. Ennek egyik kifelé megnyilvánuló apró, de figyelemre méltó jele, hogy az elmúlt tíz évben képes volt sikeresen egyensúlyozni Washington és Moszkva között, és a többé-kevésbé egyenlő távolságtartás révén szert tenni az így besöpörhető előnyökre. Erőfeszítéseiért cserébe annyi figyelemben mindig részesült a Nyugat részéről, hogy ne kerüljön a nagy szláv testvér ellenőrzése alá. A jelenlegi belpolitikai válság ezt az egyensúlyt bontotta meg, s billentette el az országot kelet felé.Kijevnek a belső egyensúlyokra is figyelnie kell. Az ország nyugati, a Szovjetunióhoz csupán a negyvenes évek derekán csatolt része már csak történelmi okoknál fogva is közelebb érzi magát Európához, a nyugati mentalitáshoz. Éppen ez a rész a demokratikus átalakulás forrása, itt alakult meg a RUH, s innen indult a legtöbb demokratikus párt is. A keleti részben ugyanakkor mintegy 20 milliós orosz kisebbség él, amely sokszor akaratán kívül is Moszkva befolyási törekvésének politikai bázisa.A megoldandó feladatokhoz mindenképpen új elitet kell teremteni, a ma uralkodó régi képtelen az igazi váltásra. Ma még a többség a nagy szomszédra figyel feszülten, ebből következően az orosz hibák pár éves késéssel Ukrajnában is visszaköszönnek. Ahogy errefelé szarkasztikusan megjegyzik, ha Moszkvában valaki megfázik, Kijevben egy hónap múlva eltüszszentik magukat. Így talán az sem véletlen, hogy a hatalom tévéje a mostani válsághelyzetben a parlament feloszlatásával fenyegetőzött. Ám még ha ott tartana is az ország, ahol a szomszédja volt 1993-ban – bár ennél azért előbbre jár –, azért nem szabad elfelejteni, hogy Kucsma nem Jelcin, legfeljebb annak meglehetősen gyenge kiadása! Valahol biztosan készülődik már az ukrán Putyin is, az ugráshoz azonban középosztályra, új szemléletre van szükség. Apró biztató jelek már vannak, bár a demokratikus átalakulás befejezéséig még legalább egy parlamenti ciklusnak el kell telnie. Nem lehetünk türelmetlenek, hiszen Ukrajna, az óriásbébi csupán tízéves. A történelemben pedig ez csak egy pillanat.