A harmincharmadik

Az idei volt a harmincharmadik magyar filmszemle. Ha arra gondolunk, hogy ezek a szemlék a magyar filmművészet hány sikeres és hány válságos periódusának voltak tanúi vagy demonstrálói, mennyi kudarc, vita, késhegyig menő szakmai és egyéb ellentét kísérte őket, akkor azt mondhatjuk: a mindenkori filmszemlék hű lenyomatát adják több mint három évtized hazai filmművészetének. Történetük az aktuális helyzetjelentések sora is.
E sorba illeszkedik a mostani szemle is. Helyzetjelentés 2001-ből, s részint már 2002-ből, és mint ilyennek, a dolog természetéből fakadóan vannak fény- és árnyoldalai. Ami a fényesebb lapokra írandó: rég volt ennyi új – harminc – nagyjátékfilm a versenyben (minthogy a szemle verseny is). Pozitívum, hogy e körben kilenc pályakezdőt köszönthettünk, köztük igen ígéretes tehetségeket. Az is örvendetes, hogy a kísérleti és kisjátékfilmek mezőnyében tizenhat, a nem fikciós (dokumentum-) filmeknél pedig harminchat alkotás szerepelt a bemutatókon. A szemlét nyitó film, Jankovics Marcell Ének a csodaszarvasról című alkotása ráadásul nem is volt szemlefilm, nem szerepelt a versenyben.
Ennyi új alkotás kétségtelenül az alkotókedv megújulását jelzi. Azt, hogy bár a filmkészítők anyagi gondjai semmivel enyhébbek, mint korábban, mégis sikerül néha igen nagy összegeket, több száz millió forintot összeszedni egy-egy filmhez. Hogy ezek a pénzek milyen forrásokból jönnek össze, mennyi az állami s egyéb központi támogatás és mennyit adnak a szponzorok, az külön (és igen terjedelmes) elemzést érdemelne.
Az persze ettől függetlenül kérdés: a befektetett összegek és a produktumok (a filmek) mennyire adekvátak, illetve hogy a nézők majd mit, mennyit igazolnak vissza, azaz, hányan ülnek be a mozikba, hogy az új magyar alkotásokat megnézzék? És ez az a pont, ahol az árnyék tűnik erősebbnek.
Néhány száraz adat jól mutatja, mire gondolok. A 2001-ben bemutatott és forgalmazott magyar filmek közül a Szalmabábuk lázadása 224 millióba került, s az év végéig kevesebb mint tízezer nézője volt. A Hamvadó cigarettavég 228 millióba került. Bemutatója hetében 2001. december 27.–január 2.) 191 vetítésen hétezren látták, 4,65 milliós bevétel mellett. A Vademberek, százmilliós ráfordítással, 399 vetítésen 3427 nézőt vonzott, 1,72 milliós bevétellel. Még legalább négy-öt olyan filmet említhetnénk, amelynél óriási a ráfizetés. Tehát a központi és a szponzori pénzek talán (sőt biztosan) soha nem térülnek meg. Más szóval: a közönség érdeklődése szempontjából szinte értékelhetetlen filmek is a rendelkezésre álló különböző forrásokat csapolják, és esetleg több sikerrel kecsegtető alkotásoktól vesznek el pénzt. Ez esetben egyáltalán nem csak olcsó, a közönség legigénytelenebb rétegeinek elvárásaihoz igazodó munkákra gondolunk. Ugyanakkor az idei fődíjas, Fekete Ibolya filmje, a Chico jelentős látogatottság mellett fut. A Sacra Corona, Koltay Gábor filmje több mint félmillió nézőt vonzott, a Csocsó, Koltai Róbert vígjátéka pedig egy hónap alatt produkált 101 ezer látogatót.
„Mi urunk: a Pénz” (hogy Adyval szóljunk) tehát változatlanul meghatározó szerepet játszik. A rendezők, producerek energiáinak jelentős részét a költségek előteremtéséért folyó harc emészti fel. Hogy ez jó-e, rossz-e, fékező vagy akár inspiráló erő, nehéz lenne eldönteni. S miközben mindenki a bankszámlára néz, már itt van egy fiatal, tehetséges, friss szemű alkotói nemzedék, és joggal kér helyet a nap alatt. Aki végignézi a versengő játékfilmek rendezőinek listáját és születési dátumaikat, tapasztalhatja: több mint egyharmaduk az 1960-as és 70-es években született, s e körből kerül ki a szemle különböző díjakkal jutalmazottjainak még ennél is magasabb aránya. A régi eszkimók mellett itt vannak – s mind többen – az új eszkimók, miközben a fókák száma nemhogy maradna, inkább egyre jobban csökken. De hol az a madáchi Ádám, aki ezen változtatni tud?