Saron Washingtonba utazott

Tegnap megérkezett Washingtonba Ariel Saron izraeli miniszterelnök. Mint elemzők megemlítik, az izraeli kormányfővel már negyedik alkalommal találkozik Bush elnök az ovális irodában, míg Jasszer Arafat palesztin vezető még egyszer sem lehetett a Fehér Ház vendége. Saron várhatóan megpróbálja rávenni az amerikai elnököt, hogy szakítsa meg kapcsolatait Arafattal.
Arafat elmozdításáról egyébként egyre nyíltabban beszélnek az izraeliek. Az izraeli védelmi miniszter arra kérte az Egyesült Államokat, hogy Jasszer Arafat helyett keressen más olyan palesztin politikust, aki tárgyalópartner lehet az izraeli–palesztin békefolyamat esetleges felújításában. Benjámin Ben Eliezer a Colin Powell amerikai külügyminiszterrel kedden Washingtonban folytatott megbeszélése után kijelentette: megítélése szerint vannak olyan politikusok Arafat környezetében, akik jóval reálisabban ítélik meg a helyzetet. Az izraeli miniszter négy olyan palesztin vezetőt is megnevezett, akiket Jasszer Arafat palesztin elnök alternatívájának tart. Közülük kettő – Ahmed Korei, a palesztin parlament elnöke és Mahmud Abbasz, Arafat nem hivatalos helyettese – a múlt héten megbeszélést tartott Ariel Saron izraeli miniszterelnökkel. A másik kettő pedig Dzsibril Radzsub, a ciszjordániai palesztin hírszerző szolgálat vezetője és Mohammed Dahlan, a hasonló gázai övezeti szerv vezetője.
Az izraeli rádiónak tegnap reggel adott nyilatkozatában Simon Peresz izraeli külügyminiszter ezzel szemben azt az álláspontot képviselte, miszerint kétséges, hogy Izrael találhatna más palesztin vezetőt Jasszer Arafattal szemben. Eközben Jasszer Arafat palesztin elnök az egyesült arab emírségekbeli al-Ittihád című lapnak nyiatkozva először beszélt nyilvánosan utódlásáról.
Az EU szerint támogatást kell nyújtani Arafatnak, és a szervezet erről a döntéséről tájékoztatta az Egyesült Államokat – jelentette ki Rámalláhban szerdán az EU közel-keleti különmegbízottja, Miguel Ángel Moratinos. A Reuters kiemelte: Moratinos nyilatkozata újabb jel arra, hogy az uniónak az Egyesült Államokétól eltérő az álláspontja az izraeli–palesztin konfliktusról.

- Háttér -
Morális repedések az izraeli haderőben

Zord Gábor László
Izraeli tartalékos katonák kezdtek tiltakozó akcióba a minap, kinyilvánítva, hogy nem hajlandóak részt venni a Palesztin Autonómia elleni akciókban, mert az jelenlegi formájában az elnyomást szolgálja és semmi köze nincs Izrael honvédelméhez. A lépés – melyhez hasonló akcióra már korábban, a libanoni műveletek idején is sor került – komoly vitát váltott ki az izraeli társadalomban és médiában, ám egyben azt is jelzi, hogy az „arab áradattal szembeszálló kicsiny Izrael” (Dávid és Góliát) mítosza lassanként elenyészik, s a védelem letéteményeseként elismert Védelmi Erők (IDF) korábban sziklaszilárd moráljában repedések mutatkoznak.
Izrael 1948 és 1973 között valóban a létéért küzdött, s így volt ez annak ellenére is, hogy először Franciaországgal és Nagy-Britanniával, majd 1967 után az Egyesült Államokkal a háta mögött „tengerbe söprésének” (gyakorta használt arab retorikai fordulat) valódi esélyei majdhogynem egyenlőek voltak a nullával. Hol védekező hadműveletekkel, hol huszárvágásnak is beillő látványos megelőző csapásokkal az IDF jelentős arab mennyiségi fölénnyel szembeszállva tartotta a frontokat, uralta a Közel-Kelet légterét. Sikerében a fölényes technikai felszereltség és kiképzettség mellett a honvédelem morális felsőbbségének tudata meghatározó szerepet játszott. A jogos – és rendszeresen gyakorolt – önvédelem példátlan társadalmi támogatást biztosított a haderőnek, noha kétségtelen, hogy a magas fenyegetettség szabta hadkiegészítési rendszer miatt az izraeli társadalom amúgy is az egyik leginkább militarizált a világon.
Háborúiban azonban Izrael rendszeresen bizonyította fölényét, s a bizonytalan arab egység Camp David-i felbomlásával 1979-től az ország lerohanását célzó, reguláris erőkkel végrehajtandó külső támadások, illetve azok sikerességének az esélye elenyészett. Lehetőség nyílt a már korábban is gyakorolt „aktív védelem” fokozottabb térnyerésére, melynek „külső” példája a legutóbbi időkig tartó libanoni megszállás és különböző hadműveletek, míg „belső” példája a palesztin területek gettósításának aktuális politikai klímától függő momentuma. A katonai szolgálatot teljesítő egyén szempontjából viszont Izrael ezzel átlépte a morális dilemma Rubiconját, s egyre-másra tűntek fel és nyertek támogatást azok a jelenségek (szolgálatmegtagadás, dezertálás, békemozgalmak), melyek korábban szinte ismeretlenek voltak az IDF-nél. Kérdés, hogy lehet-e továbbra is a honvédelmi alapállás erkölcsi fölényéről beszélni egy olyan haderőben, melynek tevékenysége – igaz távoli – párhuzamot mutat az Egyesült Államok vietnami, illetve a Szovjetunió afganisztáni kalandja során tapasztaltakkal. Nem kérdéses viszont, hogy egy egészséges – katonai szolgálatát töltő vagy tartalékos – ember fejében felmerülhet kétség annak az ügynek az igazságosságát illetően, melyet modern automata fegyverekkel és vadászbombázókkal „védelmeznek” kődobáló palesztin kölykökkel szemben, azok lakóhelyén…