Középkori királyi udvart el sem lehet képzelni bolond nélkül. Utóbbi nem szimplán környezetének szórakoztatója volt, hanem a hatalom szerves része. Abban a sötétnek mondott, ám csöppet sem sötét korban még mindenki tudta, hogy a királyság nem szimpla földi uralom: a hatalom szakrális.
Az udvari bolond a törvényeken kívül, azok fölött állt. Nem szolga volt, nemcsak komédiás, hanem mintegy a király árnyéka. Szemben minden korabeli hatalmassággal, egyedül ő tegezhette az uralkodót. A szavába vághatott, kigúnyolhatta, szemébe vághatta a legkényesebb igazságot is. És a király nem tiltakozhatott. Uralkodókat, hadvezéreket kivégeztek, udvari bolondot soha.
Zsigmond királyunk kedvenc udvari bolondját Porrónak hívták. Eredetileg papnak tanult az istenadta, akit polgári nevén Johannes Talanderinek hívtak, de kiugrott, és felcserélte a reverendát a csörgősipkával. „Jónak és hűségesnek mutatkoztál, és kotnyelességed álarca alatt, amely Cato szerint az igazi mély bölcsesség, szüntelen odaadásoddal gyakran életveszélyektől mentettél meg” – írta az uralkodó Porro nemesi kiváltságlevelében. Mert tudni kell, az udvari bolondok nemességet kaptak, és a király úgy tekintett rájuk, mint legfőbb tanácsadóira.
Porro halála utánról, 1476-ból származó feljegyzés szerint Mátyás király és Beatrix lakodalma idején Lebersit volt az uralkodó fő-fő bolondja. Amikor Mátyás Olmützben találkozott II. Ottokár cseh királlyal, a két uralkodó tanácsadói ádáz – és eldöntetlen – vitába bonyolódtak a katolicizmus és a huszitizmus ügyében. Mivel jelen volt mindkettejük néhány udvari bolondja is, valaki felvetette: ha a bölcsek nem tudnak igazságot tenni, próbálják meg ugyanezt a csörgősipkások! Állítólag Mátyás bolondja kerekedett felül, mire az egyik cseh úr sértett hitbéli önérzetében megütötte. Hogy ez mekkora otrombaság volt, mi sem mutatja jobban, mint hogy a magáról megfeledkezett cseh hatalmasságot honfitársai ott helyben elagyabugyálták, hiszen a bolond szent és sérthetetlen…
1477 farsangján Mátyás tizennégy tarkabarka rongyokba bújtatott csörgősipkást ültetett paripára, s ezek a bolondok piszkafákkal vívott „lovagi tornával” szórakoztatták a budai járókelőket. Volt Mátyásnak egy másik kedvenc bolondja is, Tibrili. Ő adta tudtul a Bécsben tanácskozó uraknak a király halálhírét, hiszen egyedül ő léphetett be külön engedély nélkül Mátyás hálószobájába.
II. Ulászló budai csörgősipkásainak csak a nevét ismerjük: Barkó, Miklós törpe és Megala…
Mint a magyar középkor tudós (és jó tollú) kutatója, Zolnay László megjegyzi, Moháccsal elenyészett a budai udvari élet, az udvari bolond intézménye is megszűnt, és később sem kelt életre. Ennek persze nem a tudós által említett Mohács volt a legfőbb oka, hanem az, hogy a középkor elmúltával az emberek gondolkodásmódja is alapvetően megváltozott. Az újabb korok már nem érzékelték a hatalom szakralitását. Elfeledkeztek arról, hogy a király árnyéka, a bolond nem közönséges pojáca, hanem általa van jelen az egyenesség, a képmutatás nélküli igazság az uralkodói udvarokban, ahol mindenki nyájasan és szemrebbenés nélkül hazudozik, csak a csörgősipkás nevezheti néven a dolgokat. Amikor a középkor utáni időszak lemondott az udvari bolondról, sokkal többet veszített, mint azt bárki gondolhatta: a hatalom szakralitása szenvedett csorbát.
A régi csörgősipkások fontosságát ma már egyedül csak a kártya őrzi: a király erős lap, de még erősebb nála a skiz, a jolly joker – vagyis a bolond.
origo.hu
Így lesznek nyitva a boltok a hosszú hétvégén
