Bordélyházak Pest-Budán

Ma, amikor a fővárosban folyamatos vita zajlik a prostitúció szükségességét megkérdőjelezők és támogatók között, és hosszú huzavona ellenére sem sikerül megoldást találni a legelfogadhatóbb mód és helyszín kiválasztásában, talán érdekes visszapillantani az 1800-as évek negyvenes éveire, amikor az ősi mesterség megfelelően szervezett és kontrollált formája, vagyis a bordélyházak megjelentek és elterjedtek Pest-Budán.

Már régről ismerték a bordélyház fogalmát és lényegét eleink, jóval a hazai bordélyházak megjelenése előtt. Több korabeli leírás is fennmaradt ezen intézményekről, ezek egyike egy 1791-es, Sándor István tollából való, mely szerint „Bizonyos embert egy jóbarátja reábeszélte, hogy egy házba jönne vele, hol a leányok s az asszonyok öszve szoktak jönni, kik pénzért s egy pár jó szóért kinek-kinek készek szolgálni”. Vitkovics Mihály 1800-as, A költő regénye című művében is világosan céloz a bordélyházakra, különösen kifogásolva, hogy ezeket az ifjúság is látogathatja, ráadásul ittasan. Kazinczy Ferenc is egy hasonló intézményben megesett házasságtörésről számol be levelében egyik ismerősének. „Elég lyány van a világon, s a te hatvankilenc esztendős barátod most Pesten, az Iris kiadóját keresvén, s eltévesztvén az ajtót, öt olly ocsmány teremtés közzé tévedt, akik rá zárták az ajtót, s czirógatni kezdték, míg az teremtettézni kezde.” Ebből is kiderül, hogy a többi bérlakás között, egy hasonló polgári lakásban – tehát nem külön házban – működtek az örömtanyák ebben az időben. Még a század harmincas éveiben sem volt rendesen szabályozva a prostitúció, bár a szomszédos Bécsben – igaz, megkésve – már lezajlott a bordélyházrendszer meghonosítása. Míg az őszintébb vidéken már a XIX. század elején megjelentek hazánkban a cégéres prostituáltak, a pesti-budai álszemérmes hatóság még jó ideig nem mert az ügyhöz nyúlni. Egészen az 1840-es évekig húzódott az áldatlan állapot, amikortól viszont a rendelkezéseknek köszönhetően az európai városok arányainak megfelelő számú örömtanya nyílhatott Pest-Buda szerte.
Az egyik első intézményt Luft Rézi még a forradalom előtt nyitotta az akkori Himző utcában Pesten, és a legenda szerint hamarosan igen előkelő látogatókkal és üzlettársakkal dicsekedhetett. Rövidesen a Vármegyeháza környéke is megtelt hasonló házakkal. Egyik leghíresebb akkoriban Szegháti Lóri Sarkantyú utcai szalonja volt. Az örömház kivilágított termét nehéz faliszőnyegek, nagy tükrök, mitológiai jeleneteket ábrázoló képek tarkították. Itt várakozott tizennyolc-húsz szebbnél szebb hölgy, hogy sikamlós történeteikkel mulattassák a betérő vendéget. A szalonban közben tánc folyt, a zongora mellett egy vak fiúval. A legjobb körökből kikerült vendégek között találhattunk bankigazgatót, grófot, ügyvédet, orvost. Az éjjel előrehaladtával pezsgős tánc alakult ki, a felforrósodott hangulatban talált egymásra vendég és prostituált.
Az 1840 körüli időszak a hivatalos bordélyházrendszer kialakulása mellett azért is fontos időszaka a fővárosi prostitúció életének, hiszen ekkor írták össze elsőként a kéjnőket, ekkor kezdték meg hivatalos orvosi vizsgálatukat, amelyet követően igazolványt, úgynevezett bárcát kaptak.
Az úgynevezett „strich” – amikor a külvárosi prostituáltak csapatokba verődve járták a várost – azonban továbbra is megkeserítette a belvárosiak életét. Az élelmes hölgyek még a készülő Lánchíd építkezésének környékén is tanyát vertek, amelyet csak a rendőrségnek sikerült eloszlatnia, állandó helyük azonban a Lánchíd és a Szabadság híd közti Duna-part volt teljes hosszában.
A megbízhatóbb, kényelmesebb bordélyházak azonban rövidesen Pest-Buda olyan jellegzetességeivé váltak, amit a külföldről ideérkező idegennek is „mindenképpen meg kellett mutatni”.