Célkeresztben: Irak

Eljött a döntés ideje – harsogta Tony Blair brit miniszterelnök, aki a hét végén azért sietett Camp Davidbe, hogy válságtanácskozást tartson George W. Bush amerikai elnökkel Irak újabb megregulázásáról. Vendéglátójával nyilvánvalóan közös stratégiát és taktikát alakítottak ki az elkövetkező napokra, amikor eldől: megindul-e a roham Szaddám Huszein rezsimjének megdöntésére.
A Bush-kormányzat részéről immár nem is titkolják, hogy felgyorsultak a katonai csapás előkészületei, a támadási parancs kimondásához csak a nemzetközi támogatás megszerzése van hátra. A jelek szerint ebben segíthet a brit politikus, aki magára vállalja azokat a kényes diplomáciai manővereket, amelyek révén meggyőzhetik, vagy inkább jobb belátásra bírhatják a kétkedő szövetségeseket. Egyelőre még makacsul ellenáll a hadművelet tervének Gerhard Schröder német kancellár, aki Jacques Chirac francia elnökkel tárgyalt ugyanerről a kérdésről. Chirac azonban már „árnyalta” a képet, amikor jelezte: Párizs az ENSZ Biztonsági Tanácsának határozata után hozza meg a maga döntését. Alighanem ezt teszi majd a többi szövetséges, így később Berlin is: rábólint a katonai akcióra.
Ekként szinte megállíthatatlanul egy újabb Irak elleni háború felé tart a világ, s megtörténhet, hogy egy hét múlva már haditudósításokkal lesznek tele a lapok. Bush – a szeptember 11-i terrortámadások első évfordulója után egy nappal – csütörtökön mond beszédet az ENSZ-közgyűlés ülésszakán, s várhatóan ultimátumot intéz Irakhoz. Felszólítja Bagdadot, hogy feltétel nélkül, azonnal engedje vissza az Irakból 1998-ban kiutasított fegyverellenőröket. Amennyiben erre nem hajlandó, összeül a Biztonsági Tanács és dönt. Ellenvetés legfeljebb Oroszország és Kína részéről várható. Vlagyimir Putyin orosz elnök például komoly aggályát nyilvánította ki az újabb csapás jogszerűségével kapcsolatban, ám változhat az álláspontja, ha értesül róla, hogy közvetlenül a New York-i terrortámadások előtt Szaddám állítólag Bagdadban fogadta az öngyilkos pilóták feltételezett vezetőjét, Mohammed Attát.
Sokan persze már az újabb háború várható hatásait igyekeznek felmérni. A legtöbben az iraki diktátor rendszerének megbuktatását tartanák a katonai csapás értelmének, ám erre Bush apja sem mert kísérletet tenni az 1991-es Sivatagi vihar hadművelet idején. Az amerikaiak most azzal érvelnek, hogy Szaddám tizenegy évvel az Öböl-háború elvesztése után sem teljesítette ígéretét; nem hagyott fel az atomfegyverek előállítására irányuló próbálkozásaival, ezért kell megbüntetni. Ám ez az érv is inog. Scott Ritter volt ENSZ-fegyverellenőr azt állítja, hogy az Öböl-háború óta Irak lényegében felszámolta fegyverkezési programjait. Mások szerint félő, hogy a támadás mozgásba hozza a Bush elnök által januárban vizionált „gonosz tengelyét” (Irak mellett még akár Iránt is), s minden eddiginél nagyobb veszély zúdít a világra: ha „megsérülnek” az arab országok vezetékei, annak olajválság, a nyomában pedig a mai recessziónál lényegesen súlyosabb globális gazdasági válság lehet a vége. Igaz, a legtöbben elvetik ezt a lehetőséget, s egy rövid, sikeres hadjáratban, gyors konszolidációban reménykednek, amely végre gazdasági fellendülést, politikai megnyugvást hoz majd. A bökkenő csak az, hogy 2002 aligha hasonlít 1991-re, különösen tavaly szeptember 11. óta.