Előjelek, melyeket figyelmen kívül hagytak

A közelgő évforduló felelevenítette azt a vitát is, amelyet az a kérdés váltott ki, vajon a terrortámadásokat lehet-e előre jelezni, illetve megelőzhetők-e. Mit tudott és mennyire volt biztos a dolgában az amerikai hírszerzés s mi jutott el ebből a legfelsőbb döntéshozatal, az elnök elé? Hallhatók olyan vélemények, hogy hibát hibára halmozott s elkerülhető lett volna a tragédia.

Az Egyesült Államok elleni, tavaly szeptemberi terrortámadás alighanem örökre az amerikai hírszerzés bonyolult szervezetének legsötétebb napja marad. Sötétebb minden korábbi háborús kudarcnál, Pearl Harbornál vagy hogy közelebbi példát említsünk, Mogadisunál. Az a több tízezer embert foglalkoztató hálózat, mely számos különálló, de egymással mégis együttműködő – igaz, néha rivalizáló – szervből áll, sokmilliárdos finanszírozással és a világ legkorszerűbb eszközeivel rendelkezik, nem tudta megakadályozni, hogy a legveszélyesebb terroristák támadást intézzenek Amerika és a nyugati üzleti világ szíve ellen.
A kérdésekre a válasz persze sokrétű s mivel csak a nyilvánosságra hozott vagy kiszivárogtatott információkra lehet támaszkodni, a kép hiányos, helyenként ellentmondásos. Az sem feledhető, hogy egy évvel az események után, viszszanézve az előjelekre, már könynyű dolga van a megfigyelőnek, főleg, ha az amerikai politika alakulását veszi figyelembe.
1993 februárjában, a világkereskedelmi központ elleni első támadás súlyos előjel volt. Az a tény, hogy óriási mennyiségű robbanóanyag felhasználásával látszólag romba akarták dönteni az egyik épületet (az áldozatok száma állítólag magasabb lett volna a tavaly szeptemberinél), arra utalt, hogy jelentős erők mozgolódnak a háttérben, amelyek nem adják fel egykönnyen. Noha a szálak csak közvetve és hosszas nyomozás után vezettek el két irakihoz, Ramzi Juszefhez és Abdulrahman Jaszinhoz, nem volt nehéz kitalálni, hogy közel-keleti összefüggésben kell értelmezni az eseményt. Bár Washington politikáját szerte a világon sokan kritizálják, kétségtelen, hogy a legnagyobb és legradikálisabb ellenállás az iszlám világban tapasztalható vele szemben – és távolról sem csak a kulturális különbség miatt. A védekezés első vonala a hírszerzés stratégiai irányait meghatározó politikai döntéshozatal tehát már itt kudarcot vallott: Amerika láthatóan nem érzékelte, hogy közel-keleti politikája, Izrael egyoldalú támogatása – a második intifáda kezdete óta különösen – célponttá tette. Pontos számok ugyan nem ismertek, de az innen jövő – elsősorban terrorista – fenyegetések feltárásán az amerikai hírszerzésnek csak töredéke dolgozik, míg a hagyományos ellenfelekre, így Oroszországra és Kínára ügynökök és elemzők ezrei koncentrálnak. Hiányoznak a központi hírszerzésnél (CIA) azok, akik jól beszélik az arab nyelvet vagy éppen járatosak a helyi kultúrában, nem beszélve az iszlám szélesebb értelemben vett világának több tucat nyelvéről.
A hírszerző szervek bonyolultsága, a stratégiai előrelátás hiánya csak fokozta a problémát. Napvilágra került információk szerint néhány – majdan a támadásban részt vevő – al-Kaida-ügynökről előrejelzést adott ugyan a CIA, ám azok neve csak késve került fel a vízumtilalmi listára, akkor, amikor már beutaztak. A szövetségi nyomozók (FBI), akiknek odahaza kellett volna fülön csípniük a beszivárgókat, illetve az aktivizálódó „alvó sejtek” tagjait, állítólag többször figyelmen kívül hagyták a CIA figyelmeztetéseit, s végül az FBI-on belül, egy ügynök Floridából keltezett jelentését, miszerint a megfigyelt személyek repülőleckéket vesznek, nem jutott a megfelelő döntéshozók elé.
Noha kételyek mindig maradhatnak, távolról sem elképzelhetetlen, hogy amikor a tapasztalatlan, a külpolitikában pedig egyenesen gyenge képességű Bush elnök elé kerültek az al-Kaidával kapcsolatos információk, már nem is lehetett velük mit kezdeni. Alapvető tétel a hadviselésben – és a hírszerzésben is – hogy minél kevesebb információval rendelkezünk ellenségünkről, annál nagyobb a valószínűsége, hogy terveit végre tudja hajtani és a meglepetés erejével csaphat le ránk.
Szeptember 11. azonban számos, a konkrét eseménytől függetleníthető, általános tanulságot is hordoz magában. Bizonyította, hogy a hadviselés hatékony tud lenni és képes súlyos veszteségeket okozni akkor is, ha nem egy ország, egy reguláris hadsereg áll mögötte. Az a technológia, melyet a nyugati világ – benne élenjáróként az Egyesült Államok – fejlesztett ki saját hatékonyságának növelése érdekében, a globalizáció révén hozzáférhetővé vált a terrorista csoportok számára, melyek éppen a nyugati civilizációban látják legnagyobb ellenfelüket. Míg a szeptember 11-i támadást vezénylő Mohammed Atta és társai internetes chat révén tartották a kapcsolatot egymással s elektronikus pénzügyi tranzakciókat hajtottak végre, Afganisztánban maradt társaik és a főkolompos bin Laden lovon járva és elektronikus „lábnyom” nélkül úszták meg a felderítést. Az amerikai hírszerzésnek, amennyiben a jövőben meg kívánja oltalmazni az Egyesült Államokat, meg kell változtatni orientációját és szervezetén belül is hangsúlyeltolódásoknak kell bekövetkeznie, felkészülve a harcra egy olyan ellenféllel, mely a legfontosabb fegyverét – elszántságát – viszont éppen az amerikai politikából meríti.