Horvátok

Most van az, hogy a nyár meccsén vége a hosszabbításnak is, de nem az új héjaszárnyak csattognak, keselyűk zuhannak le a magasból, takarítják a tetemeket, tarolnak a dögevők. Zuhog az eső, kívül-belül. Horvátországból nemcsak csak ezért vacak most hazatérni hamar, mert megint ki kellett jönni a tengerből, mint pár millió évvel ezelőtt, ez egy utolsó, kozmikus búcsúüvöltéssel átmenetileg letudható, fekszel hanyatt a vízen, belenézel a lemenőbe, még néhány óra, és a Naptestvér helyett vár a Nagy Testvér. Lelépsz a mediterráneumból, otthagyod a fény ízét a dalmát vörösborban, az olajfaligeteket, a tölgyfányi leandereket, és újra jönnek a szürke marhák. Fegyelmezetten tudomásul veszed, mert nem ez a baj. A baj az, hogy nem jön veled a helyi mentalitás. Az, ami ott sugárzik. Hogy például minden második épületen ott lobog a piros-fehér kockás, és ha ez valakinek véletlenül nem tetszene, azt minden különösebb lacafacázás nélkül belógatnák csalinak a moréba. A horvátok ugyanis nem töketlenkedték el sem a rendszerváltásukat, sem a függetlenségüket. Négy és fél millió ember, szemben az egész világgal, kikiáltotta saját magát. És ha már így történt, vérrel és könnyel, hát tartják is magukat. És ez kormányfüggetlen. Dr. Franjo Tudjman emlékét karcsú híd őrzi Dubrovniknál. Nem volt az a kiköpött jobboldali, de esetünkben ez elhanyagolható. Viszont, ha megéri, kapott is volna meghívót Hágába, más kérdés, hogy kidobta volna az ablakon. Mint ahogy ott távozott kis híján a Bokros nevű őslakos tizedelőspecialista is. És ez lett volna a sorsa a háromnevű brüsszeli népbiztosnak is, ha bele mert volna szólni, miként szurkoljanak a Hajduk Splitnek. Vagy alternatív megoldásként elhelyezték volna a történelmi folytonosság jegyében Diocletianus palotájának romjai közé, de jó messzire IV. Béla király lányainak, Katalinnak és Margitnak földi maradványaitól. Horvátország azon kívül, hogy kiszállt egy trianoni tákolmányból, sikerrel megvívott egy kulturális háborút is. Nagyobb dekadenciák idején ugyanis az szokott történni, hogy a tesztoszterontól megmámorosodott hegyi népek, amelyek előző éjjel még csinos medvelányokról álmodtak, lezúdulnak a völgyekbe (lásd még Erdély), ott törnek-zúznak, majd jól lelakják. Hát ez most nem jött be, de ezután következett még a szigorú megmaradás törvénye. Egyelőre az is megy. Hollywoodnak csak százegy dalmatiner jutott. Az EU-kolhoznak (látszólag) nem kellenek a horvátok. Nehezen idomíthatók. Meg aztán húsz-harminc éves háborús veteránoknak necces beadni, hogy most jön a cselédlépcső.
Tekergőzöm hazafelé a szerpentineken és újdonsült barátomra, Viki bácsira gondolok a szétlőtt falvak között. Az öregfiú már biztosan bejutott a bárkájával, felcsatolja széles, piros övét és megy énekelni valamelyik szállodába. Mit tesz isten, népzenét. Megállok Marco kocsmájánál, mert pörgetik a malacot és a bárányt. A vendéglő falán hatalmas fotó, így nézett ki a hely a háború után. Üszkös romok. Most gyönyörű épületegyüttes, teniszpálya, motel, telt ház. Petőfi gondban lenne Jellasiccsal. Ki fut itt és hová? És ki a gyáva?