Másodszori kísérlet, nehéz vizsga

Igen, vagy nem? Napról napra nő az izgalom az Európai Unión belül és a tagjelöltek körében amiatt, hogy milyen eredménnyel zárul majd az október 19-re kiírt újabb írországi népszavazás a nizzai szerződésről. A zöld sziget lakói, miközben 85 százalékuk jónak tartja az EU-tagságot, a szívük szerint ismét nemmel voksolnának, ám ezzel lelki békéjüket kockáztatnák, mert az isten sem mosná le róluk, hogy eltorlaszolták a 2004-es csatlakozás útját az EU-ba igyekvő közép- és kelet-európai országok előtt.

-KITEKINTŐ-
A második elutasítás példátlan és kiszámíthatatlan kimenetelű válságba taszíthatja az Európai Uniót – figyelmeztette honfitársait Bertie Ahern kormányfő. Arra kérte őket, adjanak esélyt a kelet-európaiaknak, hogy ők is haszonélvezői lehessenek mindannak a fejlesztési támogatásnak, amiből nekik már annyi előnyük származott az 1973-es csatlakozás óta. Jelentősen halasztódik vagy kudarcba fullad az EU kibővítése, ha Írország újólag elveti a nizzai szerződést – jósolta Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke, aki azt is bevallotta, hogy nincs tervük arra az esetre, ha a referendumon ismét a „nem” szavazatok kerülnek fölénybe. Günter Verheugen, a brüsszeli testület bővítésért felelős tagja ezt azzal toldotta meg, hogy a tagjelöltekkel a csatlakozási tárgyalásokat csak akkor zárhatják le, ha 2002 végére valamennyi jelenlegi tagállam ratifikálja a nizzai szerződést. A dokumentum, amelyet 2000 decemberében fogadtak el a közösség vezetői, a hivatalos indoklás szerint az életbe lépésével teremti meg azokat az intézményi és döntéshozói jogi kereteket, amelyek az új tagok felvételéhez, az akár 27 tagot is számláló Európai Unió zökkenőmentes működéséhez szükségesek. Annak idején Nizzában azonban aligha gondoltak a tagországok állam- és kormányfői arra, hogy a szerződés egyik-másik nem kellően átgondolt kitétele miatt veszélybe kerülhet az EU stratégiai célkitűzése, az újabb, minden eddiginél nagyobb kibővülés.
A jelenlegi tagok közül Írország az egyetlen, ahol népszavazáson kell dönteni a nizzai szerződés jóváhagyásáról. Az első voksolást 2001. június 7-én tartották. Akkor – általános meglepetésre – az ír szavazók 53,87 százaléka nemet mondott a dokumentum szentesítésére. Ez az eredmény önmagában sokkoló volt, ám fokozta lesújtó hatását, hogy Írországban, ahol eddig öt EU-népszavazás zajlott le, tavaly júniusig minden alkalommal biztosan számíthattak a támogató igenre.
Mi történhetett az írekkel, hogy egyszeriben így szembefordultak az Európai Unióval? Lehetséges, hogy ennyire ellenükre volna a bővítés? – sarkították a kérdést sokan. A tanulságok összegzésekor érdemes részleteiben is vizsgálni a legutóbbi népszavazás tényeit. A korábbi referendumokhoz képest 2001 júniusában feltűnően alacsony, 34,8 százalékos volt a részvétel, s 15,6 százalékkal nőtt a nemmel és 18,1 százalékkal csökkent az igennel voksolók aránya. Ebből a megfigyelők arra következtettek, hogy Írország esetében az előző, az amszterdami szerződésről 1998-ban tartott népszavazás óta – sajnálatos módon észrevétlenül – alapvető változás ment végbe az Európai Unióval, a tagállamokkal és tagjelöltekkel fenntartott viszonyban. Sikeres uniós szerepvállalásaival, kiemelkedő gazdasági teljesítményével Dublin ez idáig konstruktív tagnak számított a klubban. A tavalyi referendum nyomán azonban módosulhat ez a kép, s ma az a veszély fenyeget, hogy úgy tartsák számon Írországot, mint a nizzai szerződés és a bővítés kerékkötőjét. Holott – érvelnek Dublinban – a tavalyi eredmény nem feltétlenül jelent drámai elfordulást Európától. Ezt támasztják alá a legutóbbi közvélemény-kutatás eredményei is, amelyek szerint az írek 85 százaléka jónak tartja az EU-tagságot. Időközben azonban ki is nyílt az írek szeme, ma már sokkal kritikusabban viszonyulnak az EU-hoz, s nem rejtik véka alá fenntartásaikat, például a nizzai szerződéssel kapcsolatban. Féltik szuverenitásukat az „elhatalmasodó nagyoktól”, ódzkodnak a közös kül- és biztonságpolitikától, az EU „militarizálásától”, ami alapvető nemzeti értékük, a semlegesség csorbulásával fenyeget, s persze tartanak az újonnan érkezőktől is, mert majd kevesebb támogatásra számíthatnak a közösségi kasszából. „Nem célom azt sugallni, hogy a nizzai szerződés következményei apokaliptikusak. De az világos, hogy hatására jelentősen csökken az ír polgár beleszólási lehetősége az életét alapvetően befolyásoló döntésekbe” – összegezte sokak aggodalmát John Rodgers volt főállamügyész, a dublini kormány jogi főtanácsadója. Szavai az elemzők szerint ügydöntőnek bizonyultak a tavalyi népszavazáson. S ügyesek voltak a „nem” kampány irányítói is, mert egyszerű, világos üzenetekkel fordultak az emberekhez: az igennel „Veszteni fogsz: hatalmat, pénzt és befolyást”, „Nem Nizzára, nem a NATO-ra”. Ráadásul rosszul időzítve, elsőként a tagok közül, az Európai Bizottság épp a népszavazás előtt megrótta Dublint – úgymond hanyatló, ám az EU-átlagnál valójában még mindig jobb – gazdasági teljesítményéért, amit igazságtalannak és a belügyekbe való beavatkozásnak tekintettek az írek.
Bertie Ahern kormánya most intenzív igen-kampánnyal igyekszik helyrehozni a tavalyi mulasztásokat, s ebben próbál segíteni az EU. Az idei nyári EU-csúcson Sevillában hivatalosan garanciát adtak Írországnak, hogy részvétele a közös kül- és biztonságpolitikában nem fogja aláaknázni semlegességét. Ahern kabinetje Európai Nemzeti Fórumot működtet országszerte valamennyi parlamenti párt, a civil szervezetek és az észak-írországi pártok, valamint az EU-tagországok és a tagjelöltek képviselőinek bevonásával. A fórum elnöke eddig készített két jelentésében ezt közölte: Írországban konszenzus van a bővítés támogatását illetően, ám változatlanul számottevők a fenntartások az Európai Unióval kapcsolatban.