Most az aprómunka következik

Kár, hogy a polgári oldalon többen az elmúlt hónapokban értelmetlen radikalizmusokba, valamiféle görcsös hiperaktivitási kényszerbe estek. Annak ellenére, hogy ezt a restaurációs kommunista garnitúrát nehéz még nézni is, teljesen felesleges az állandó radikális tamtamozás. A politikában ugyanis csak az olyan igazságok képesek áttörni, gyorsan, győzelmesen visszavágni, amelyek már elég erősek. Mint láttuk, a polgári oldal erős, de vele szemben az önös érdek, a butaság és a közöny is erős volt, és még egyszer győzni tudott.
A mostani jobboldali radikalizmus (és alkalmi igazságai) viszont éppen ezekkel szemben a hangos verbalizmuson kívül sem tehet – hacsak nem óhajt (de tud-e?) – forradalmat csinálni. Az önös érdekre kár a szót is vesztegetni, de a butasággal és a közönnyel szemben sem az igazságmámoros ordítozás a hatékony ellenszer. Velük szemben az időigényes, társadalomszervező, tudatosító aprómunka ígérhet csak sikert. A jobboldali forradalmiság nem véletlenül éppen úgy mindig kisebbségi álláspont, mint baloldali társai. Társadalmilag demokratikus viszonyok között ugyanis az emberek élni is akarnak, van nem tüntetésre való nyári forróság, család, barátok, pihenés stb. Annak pedig, hogy e nyáron a váratlanul hatalmat kapott haladó erők nagyobb része, főleg médiabeli zsoldosaik, jórészt csupán verbálisan aktívkodott, nincs távolra ható jelentősége. Nincs, mert a „jóléti rendszerváltás” jelszavának lufija lassan, de biztosan kipukkad, s ott áll majd a neoliberális globalista burzsoázia állandó jótéteményekre váró, mert arra rászoruló, becsapott választói előtt – meztelenül, mint az a bizonyos király.
Ezt a folyamatot, illetve ennek felismerését ugyan lehet bizonyos mértékig gyorsítani, de a nagy létszámú közegeknek igen jelentős a tehetetlensége. S így forradalom nélkül le kell játszani a „kilencven percet”, illetve arra kell készülni. Ma nálunk forradalmat biztosan nem lehet csinálni. Az viszont biztos, hogy ez az arcátlanul restaurációs uralmi garnitúra – még a nagy nyugati támogatást is figyelembe véve – nem fog tudni stabilizálódni. A mai magyar helyzetben ugyanis nincs benne a folytonos osztogatás lehetősége. Más oldalról, a másik régi fegyvernek, a megfélemlítésnek is korlátozottak az eszközei. S nem mindenkit lehet megvásárolni sem.
Azok a radikális politikusok és elemzők, akik most az ellenzék és/vagy a Fidesz válságáról beszélnek, inkább a saját maguk tehetetlenségét, csalódottságát, feszengését fejezik ki. Illetve még inkább – akár öntudatlanul is – annak adnak hangot, hogy ők nem bíznak a magyar társadalom többségének megnyerhetőségében. De demokratikus körülmények között – még ha nálunk a rendkívül fontos médiavilág abszolút többsége exkommunista kézben van is – gyorsan változik a tömeg hangulata (lásd 1998-at). Főleg azoké, akik fogékonyak a primitív materialista ígérgetésekre, s nem „kapnak” – és akik most a milliárdosok pártjaira szavaztak. A demokrácia tehát egy nem túl szép politikai játszma, amelyben az igazságok nagyon sokszor alárendelt szerepben vannak.
A radikalizmus (és a forradalmiság) azonban az élet eme gyarló (bűnös) jellegzetességei ellen lázad mindig, mert el tudja képzelni azt, hogy az általa felismert igazságokat lehet a politika meghatározó elemeivé tenni. Pedig láthatják azt, hogy mások átmenetileg vagy tartósan más igazságok érdekében intézkednek, radikálisodnak. A radikális „partizánok” pedig nem létezhetnek – ha már a demokratikus politikát ilyen hadi műszóval akarja valaki leírni –, mivel a partizánok csak a pillanatnyilag győztes ellenséghez alkalmazkodva élhetnek túl. A „saját hadsereg” sorsát pedig sehol nem teszik fel egy vagy két partizáncsoportra. A partizánok tehát nem határozhatják meg a nagy hadszínterek menetrendjét.
A radikális politizálásnak Magyarországon – legyen az bámilyen színezetű – átlagos körülmények között 7-8 százalékos bázisa van, amely válságok idején felmehet 15-17 százalékra. A magyar társadalom – történetileg is igazolható erős individualizmusa miatt – óvatos, nehezen mozdul tömegesen. Egyéni szívóssággal, alkalmazkodással igyekszik életét megoldani. A többség még forradalmak idején is inkább kivár. Ezért, aki ma a jobboldalon-polgári oldalon gyors kormánydöntésben, sikeres kormányfojtogatásban reménykedik, téved. S a tévedésen túl ellenfelei, ellenségei kezére is játszik (lásd a július 4-i hídblokádot). A radikálisok nem szeretik az építkező aprómunkát, tölcsérezhetőnek gondolják az emberi fejeket. De a tölcsér legfeljebb a csodaváró szegény embereknél működik s működött most tavasszal, a nagy kommunista handabandázásnál. Az „ötvennapos száz nap” típusú szemfényvesztés átlátásához nem a radikalizmus segít, hanem a közvéleményt türelmesen rádöbbentő valóság és a környezeti személyes hatások (polgári körök a maguk helyén).
A sokféle kételyt joggal felvető tavaszi választások után a polgári oldal tényleg megrendült, de válságról beszélni azért értelmetlen, mert hiszen győztesen vesztett. Egyrészt minden korábbinál több szavazatot kapott, másrészt a második fordulót, és ezzel a választásokat meg is nyerte (188 parlamenti mandátumot szerzett az MSZP 178 helye előtt, ám kormányt – az SZDSZ bejutása miatt – az ellenzék alakíthatott), s ha jól vonja le a tanulságokat, akkor legközelebb, már most ősszel győzhet. A győzelemre éhes radikálisok inkább a szokásos magyar polgári széthúzás legyőzésében tüsténkedhetnének, mint a gyors kormánydöntésben. Több olyan társadalmi trend van, amely nem a milliárdos baloldalnak kedvez. A manipulációkat illetően pedig nagyon egyszerű a helyzet: a körmére kell nézni az elvtársaknak és technikusaiknak.
A mai médiahelyzetben nem túl bölcs radikális kívánalom az sem, hogy az ellenzék mindig mindenre reagáljon. Hiszen éppen a radikálisok tudják és hangoztatják leginkább, hogy a kommunista média hazudik, elhallgat, konstruál stb. Abban persze tökéletesen igazuk van az elégedetleneknek, ha szüntelen hangsúlyozzák a volt kormánypártok bűnét, az egyensúlyteremtés elmulasztását. De talán e tekintetben sincs időszerűsége a radikalizmusnak, mivel a felelősök keresése csak belső harcokhoz vezethetne. Most össze kell fogni. Bár annak természetesnek kell lennie, hogy a polgári hibázóknak még egyszer a média területén feladatot kapniuk nem szabad. S persze más, akármilyen „tiszteletre méltó” inkompetensnek sem, valamint azoknak sem, akik előzékeny korrektségükkel, langyos megalkuvásaikkal nyakunkra hozták a kommunista restaurációt.
Ez utóbbi persze ma olyan kapitalizmust jelent, amelyben az elvtársak a formális demokrácia alapján akarnak maguknak örök hatalmi monopolhelyzetet. Erről szól a gazdaság és oktatás szférájának minden lépése és az elvtársi magántőkévé delegált egykori közvagyon minden megnyilvánulása. Szép és nehéz feladat ezekről felvilágosítani lassan azokat a honfitársainkat, akiket üres ígéretekkel beetethettek áprilisra. Ha e szerencsétlen baloldal meg tud világosodni, az elvtársi tőkének nincs még egyszer esélye. A radikális energiákat erre kellene felhasználni.