Tragikus tanévkezdet

Romániában is elkezdődik ma az új tanév, és a magyar iskolák első osztályaiban harminc százalékkal kevesebben kezdik el a tanulást, mint egy esztendővel korábban. Pontos számot még nem tudni, de a tavalyi tizennégyezerhez képest a várakozások szerint alig több mint tízezren lesznek azok, akik anyanyelven akarnak tanulni. Az idén ez a második döbbenetes adat az erdélyi magyarság állapotáról – az elsőt a népszámlálás ideiglenes adatainak nyilvánosságra kerülésekor hallottuk, amikor kiderült, hogy tíz év alatt közel kétszázezerrel csökkent a nemzettársaink száma Romániában.
Persze mindent meg lehet magyarázni. Keleti szomszédunknál (is) évről évre csökken a lakosság, de a románoké több mint kétszer olyan lassan, mint az erdélyi magyaroké. A jobb érvényesülés érdekében a szülők sok helyütt román iskolába íratják a gyereküket, és a bukaresti ígéretek ellenére nem mindenütt nyíltak meg a legnagyobb kisebbség nyelvén oktató osztályok. Ugyanakkor két éve a magyar kormány eddig soha nem tapasztalt anyagi segítséggel próbálja ösztönözni a szülőket és a gyerekeket, hogy vállalják az anyanyelven való tanulást: a diákok közel háromezer forintot kapnak tanszerek vásárlására, idéntől pedig a magyarigazolványhoz kapcsolódó támogatásként (ha legalább két gyerek tanul magyarul) diákonként húszezer forintot kapnak a szülők a beiskolázásra. Nagy kérdés, hogy ezen ösztönzők nélkül hányan tanulnának magyar ábécét Romániában.
Nagy F. István, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség oktatásért felelős ügyvezető alelnöke az MTI-nek pénteken úgy nyilatkozott: „a csökkenés, sajnos, folytatódni fog”. A politikus szerint az iskoláskorú magyar népesség harmada – hetvenezer gyerek! – vagy román nyelven tanul, vagy egyáltalán nem jár iskolába. Az 1989-et követő pozitív tendencia megtorpant, a magyar iskolák újraindulását követő láz után megint egyre többen vélik úgy, hogy románul tanulva több esélye van a gyereknek, ezért az általános iskolások negyede, a középiskolások több mint fele annak ellenére sem választja az anyanyelven való tanulást, hogy ezt megtehetné. És egyre erőteljesebb az anyaországi középfokú tanintézmények elszívó hatása is. Ezek egyrészt „kimazsolázzák” a jó képességű diákokat, másrészt a tehetősebb szülők (vagy a Magyarországon dolgozók) gyerekeiket a jobbnak tartott anyaországi gimnáziumokba adják.
A számok azt mutatják, Romániában az emberek nem érzik jól magukat. A magyarok még kevésbé, ezért kicsi a gyerekvállalási kedv és még kisebb a bizalom az oktatási rendszerben. A többi már politika és évszázadokon át tanult túlélési mechanizmus: a szülő, bár tisztában van azzal, hogy gyerekének nehezebb idegen nyelven elkezdenie az iskolát, mégis vállalja a kockázatot a későbbi haszon reményében. Jobb nyelvtudással, kevesebb akcentussal könnyebben érvényesül a gyerekem – gondolja, és azzal nem számol, hogy anyanyelven valószínűleg gyorsabban, mélyebben és hatékonyabban sajátítaná el az ismereteket a kisdiák.
Azt sem kell elhallgatni, hogy tizenkét évvel a Ceausescu-diktatúra bukása után még mindig nem tudott talpra állni a román oktatási rendszer. A kaotikus reform során tucatnyi év telt el a kísérletezéssel: az évente változó vakációk időpontjait már maguk a tanfelügyelők sem képesek észben tartani, a három évharmados tanítási rendszerről a két félévesre való átállás sem sikerült valami fényesen. Módosultak a felsőfokú intézményekbe való bejutási feltételek (az egyetemek vezetői egyre hangosabban mondják, hogy vissza kell állítani a felvételiket, mert az érettségi jegyek és az éves átlag középiskolánként más és más felkészültségi szintet takar), és változott a kötelező oktatás ideje is. Ami alig változik, az a tanintézmények felszereltsége, különösképpen a magyar iskolákban. Azok ugyanis nem csak földrajzi értelemben vannak távol Bukaresttől, így a fejlesztésre szánt pénzek elapadnak, amire ők is sorra kerülnének. Amelyiknek nincs külföldi testvériskolája vagy tehetős szponzori kapcsolata, annak könyvtára, taneszközparkja nem nagyon bővült, nem lett számítógépes oktatóterme és sok helyütt nem jutott pénz még meszelésre sem. A tömbmagyarság megyéi közül például Hargitában a tanintézetek egészségügyi engedélyezése terén az utóbbi években nem tapasztalható javulás, hiszen a megyében lévő 268 óvoda és napközi közül a mostani iskolakezdéskor csupán 75, a 307 általános iskola közül pedig 85 rendelkezik egészségügyi működési engedéllyel! Falusi iskolák esetében általános gond, hogy az épületben nincs ivóvíz és csatornázás, a diákokat pottyantós favécék várják; városon pedig a túlzsúfoltság és a tornateremhiány a jellemző. Ahol lett volna pénz a felújításokra, ott pedig nem végeztek időben a munkálatokkal: Kolozs megyében például az iskolák húsz százalékában nem fejeződtek be a tanévkezdésre a felújítási munkálatok.
Az elmúlt években komoly gond volt a szakképesített pedagógusok hiánya is, hiszen a több évtizede elsorvasztott magyar felsőfokú oktatás nem képzett megfelelő számú tanerőt. Maros megyében például idén is több mint kétezer fős a helyettesítői állomány: a megyében levô 7893 tanári állásból 5837-et foglalnak el címzetes pedagógusok. A fennmaradó helyekre versenyvizsgát írtak ki, és aki nem írta meg az ötöst a tíz érdemjegyes skálán, annak hiába van diplomája, nem mehet tanítani. A fennmaradó katedrákat több mint ezer, pedagógusi képesítéssel nem rendelkező, de zömében egyetemet végzett személy között osztják el – ebben az a jó hír, hogy a korábbi évek gyakorlata ellenére idén már senki sem taníthat csak érettségivel. A jelenlegi román hatalom kétarcú politikát folytat a magyar oktatás kérdésében. Központi szinten például megígérték a csángók magyar nyelven való fakultatív oktatását, de az ígéret nem jutott el a bákói tanfelügyelőségig. Sőt: a szervezet fenntartja a csángó magyarok által szervezett Szeret-Klézse Alapítvány betiltásának követelését, annak ellenére, hogy korábban mind a sepsiszentgyörgyi, mind a bákói bíróság elutasította a betiltást kérő bírósági keresetüket. A tanfelügyelőség azért fogta perbe a csángó magyar szervezeteket, mert úgy vélte, törvénytelenül szerveztek délutáni magyarórákat a csángó falvak iskolás gyermekeinek. Az idén komoly belpolitikai vitát és román felháborodást váltott ki az RMDSZ egy másik kérése is, amelyben a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum visszamagyarosítását szorgalmazták. Most úgy tűnik, letették a fegyvert: az RMDSZ egyetértésre jutott a kormánnyal arról, hogy a líceum román diákjainak nem kell távozniuk, az intézményben fejezhetik be tanulmányaikat. Új román osztályok azonban az idén nem indulnak, de hogy mit hoz a jövő, azt a korábbi tapasztalatok értelmében lehetetlen megjósolni.
Az anyaországi segítség leállt: bár eddig tizenkilencezer kérés érkezett be a húszezer forintos támogatásra, alig ötvenöten kapták kézhez az összeget.
A „merjünk kicsik lenni” javaslat működik a nemzetegyesítő politikában is, annak ellenére, hogy az új budapesti kormány – szóban – minduntalan támogatásáról biztosítja a határon túli magyarságot.
Idén harminc százalékkal kevesebb a magyar kisdiák Erdélyben. Vesztésre állunk.