A líra halála

Olyan analfabéták a falfirkálók, akiknek a szíve majd megszakad azért, hogy bárcsak ismernék/értenék/írhatnák a betűket; ám erre persze képtelenek. Így hát telve nosztalgiával a betűk és a betűvetés iránt, mindenféle ákombákomokat festenek/firkálnak a falakra, mintha azoknak volna valami értelmük, és mintha a maguk mázolta krikszkrakszokat ők isten bizony olvasni tudnák, s ezzel dehogyis volnának analfabéták. Tisztára ez a helyzet az álköltőkkel. A szívük majd megszakad azért a bizonytalan befoglaló formájú valamiért, amit érzelmi világukban „költészetnek” neveznek (vagy azzal tévesztenek össze). A poétikát nem ismerik, hírből sem hallották: vagy az áttanulmányozásához szükséges alázatra képtelenek, vagy van ugyan erről-arról némi homályos, kósza-kusza fogalmuk, de inkább halva lássák őket, semhogy holmi igazi költői próbálkozáson rajtakapják, s ráadásul éppen akkor és úgy, amint beletörik a bicskájuk. Titkos szégyenfoltjukat, illetve ebbéli eleve megszégyenülésüket daccal/vigyori röhécseléssel álcázzák, s vagy ízetlen kamasztréfákkal, vagy a Derrida-szekta lapidaritásával – egyszerűen elütik.
Fajtáik és féleségeik:
1. írnak „szonettet”, de – a tipográfiai forma elmajmolásán kívül – ez álművek semmiben sem emlékeztetnek a szonettre; mondanunk sem kell, megrímelni tán jobb is, hogy meg se próbálják;
2. döglapos prózát írnak, de sorokba törik úgy, hogy a szétszakítás legyen minél szeszélyesebb, polgárpukkasztóbb, logikátlanabb. Maga a nyers szöveg vagy a) anekdotikus, vagy b) lelkiző, vagy c) eredetieskedő, vagy d) malackodó, lustos-erotikus. Szentül hiszik, hogy ez a legombolyított szürke próza a sorokba töréstől majd a költészet szárnyára kap;
3. ultrások, akik rálicitálnak az óavantgárdra (eszükbe sem jut, hogy annak harmad-, negyed-, ötödfelöntésével is elkéstek). E szövegroncsok és -csonkok gondosan kerülik az értelmi összefüggést. A szövegelés, illetve szabad asszociációs verbigerálás „eredetisége” rendesen az, hogy szóközben töri el a sort (mesterkélt ügyetlenül), és újdándisága, hogy kötőjelet nem használ. A szóelválasztásnak a komputerszedéssel amúgy is feledésbe menő szabályait az ultrás vagy nem ismeri (veleszületett diszlexiát mímelve „képtelen” volt megtanulni), vagy tüntetően reggbe súgja. Halvány gőze sincs, hogy a harmadfélezer éves római epigráfiumok soha nem ismerték a kötőjelet, s ezzel a latinok már régestelen-régen „lelőtték”, ami az ő leleményükben új volt;
4. felkentek, orákulumok, a kultikus csodalények piedesztáljára pályázók. Álmaikban lyukas harisnyájukat a Nemzeti Múzeumra hagyományozók. Mesterfogásaik közé tartozik a véletlenszerűség, e fogás bálványozói, és mint a leviták a tóratekercset, elmélyült áhítattal szemlélik a szent jellegű galamátyot, ami kezük alól kikerül. Ha macskák ugrálnának a billentyűkön, és a „szent szöveg” csupa félreütésből állna – akkor is: ez a költészet orákuluma, mely rajtuk mint médiumon/felkenten/küldetetten keresztül megnyilatkozik. Valamennyien kóros, gyógyíthatatlan narcizmusban szenvednek (a betegség ragályos, elterjedése azt a nem kis veszélyt rejti magában, hogy a felületes pop-sznobokból kineveli az ilyen álköltészet olvasótáborát); olyik „üstökös” – feltünedezését követőleg – a rábízott talentummal eladósodva, menthetetlenül alámerül, a kimentésére odanyújtott csáklyákat ellöki. Haláláig fennkölt fuldoklással tölti életidejét, s akár a felszarvazott férj a pletykafészek megyeszékhelyen, ő az egyedüli, aki nem tudja, hogy jóvátehetetlenül elárulta tehetségét;
5. a grafomániások olykor megkörnyékezik a rímszótárat, és „rímelnek” is: hol csengő-bongó ügyeskén, hol nem kis szerencsével kerülgetve a lékeket a jégen. Rendesen a rímkényszer foglyai. Gyöngy személyük nagyon nagy önfeledtségében észre sem veszik a kisiklató, a tévesztőrímeket, s a vers végén oda érkeznek, ahová sohasem indultak. Ha túlteljesítik a grafomániás normát, azzal lepik meg rajongóik táborát, hogy tudnak ők ám elsietős, elképesztő gyatrán is rímelni. „Ámokfutó” alcsoportjuknak ez az a negyvennyolc, amelyből nem engednek: ám az ilyenfajta gyatrálkodás a rímelésben nem működik, és kihull a szövegből, mintha ott se volna. Az enjambement rémuralma ez: felolvasva zaklatott, idegbeteg prózának hat.
A genus költőpéldányainak versíró rohama napokra/hetekre/évekre is elhúzódat. A költőarisztokrácia előjogának tekintik, hogy ontják az álverseket. Akár az ausztrál kengurunak, egyik erősségük a farkuk: e csupa izom farokkal ugrásukat zúdulássá növelve a szerkesztőségekben már előre rettegve latolgatják esedékes „ráugrásukat”. Olyik ámokfutó napi 30–40–50 „szonettet”/„aubade”-ot/„nocturne„-t/„diridongót”/„madrigált” is papírra vet, sőt e penzumot reggelente mint kitűzött napi célt emlegeti: ír a vonaton, ír a tengerparton, ír a fürdőkádban, ír a soros élettárs vaginájában/vastagbelében megmerülközve (a magelöntés kantárizom-elkötésének tibeti diszciplínájával), ír a versenyen (hangversenyen/lóversenyen), ír a váróban, ír a sírban, ír a klotyón.
A folyton író Nagyon Nagyok álverseik beláthatatlan tömegével folyamatosan bombázzák a szerkesztőségeket. Tömegbázis-teremtő zsarnoki „ízlésük”, tekintélyük néha akkorára nő, hogy még a legtekintélyesebb folyóirat-szerkesztők sem merik visszautasítani e lírai excrementumokat, sőt „kegytárgyként” adogatják a gépiratot kézről kézre, ámuldozás és megimádás céljából.
Az a féltucatnyi kiugró, kivételes, igazándi tehetség, aki kiállja a királyvíz próbáját, s ahányat a tíz ujjamon összeszámolhatok – a műnem megmentéséhez nem elegendő.
Prognózis: a líra nekrózisa, elhalása – eldöglése – eltűnése.