A mostani vergődés egyik oka a társadalombiztosítás felemás átalakítása. Csak 1992-től nyílt lehetőség az önkéntes magánnyugdíjpénztárra (és az egészségügyire is). Jellemző, hogy a nagyon gazdagok osztrák, német klinikákon gyógyíttatják magukat. Az egyik Bécs melletti intézménynek többségükben tehetős honfitársaink a törzsvendégei. Pedig semmi olyat nem tudnak ott, amit itthon ne ismernének, csak éppen a körülmények, a szervezettség más. Egyes vélemények szerint a háziorvosok napjainkra kivívtak maguknak némi pozíciót, viszont a megelőzésben többletfeladatot nem vállalnak. A viszszásságok másik okaként a lobbiérdekek ütközését és a kormányváltásokat követő – nagyrészt indokolatlan – vezetőcseréket említik. Az állandó személyi és koncepcióváltásokhoz alig tudnak alkalmazkodni az orvosok. Ugyanez a helyzet az önkormányzatoknál és az egészségügyi intézmények vezetőinél is. Az utóbbi tíz év alatt kilenc vezetője volt az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak (OEP), holott az egyik legfontosabb, stabil nemzeti cégként kellene kezelni – állítják a szakértők.
A hazai háziorvosmodell Nyugaton legfeljebb a nagyon kicsi településeken létezik. Városi környezetben nem általános belgyógyászok, hanem úgynevezett letelepedett szakorvosok rendelnek. Németországban a járóbeteg-szakorvosok saját vagy közösen fenntartott rendelőkben dolgoznak, és csak bizonyos esetekben veszik igénybe a kórházi infrastruktúrát. Hollandiában pedig azt mondják, ők nem elég gazdagok (!) ahhoz, hogy fenntartsanak egy szétaprózott rendszert, a járó betegeket a kórházon belüli ambulancián látják el.
A magyar közvéleményt, de még az orvosokat is megzavarták azzal, hogy a kórházakat privatizálni fogják. (Az Egyesült Államokban csak 15 százalék a magánintézmények aránya, Európában ennél is kevesebb.) A zavart fokozza, hogy már ma is úgy kellene működniük kórházainknak, akár egy vállalatnak, hiszen bevételeik és kiadásaik vannak, ám sok helyütt jobb sorsra méltó orvos igazgatók küszködnek ezzel a szereppel. Ahol pedig menedzser a vezető, ott a belső „ellenzék” gyakorta lefogja a kezét. Ráadásul az egészségügyhöz nem értő, de döntési helyzetben levő helyi politikusok is gondoskodnak arról, hogy ne legyen valódi mozgástere.
Nemcsak az orvosok tartanak attól, mi lesz, ha elengedik a gyeplőt, és magánszemélyek kezébe kerülnek a nagy gyógyító létesítmények, hanem a lakosság is. Félnek, hogy nem jutnak majd hozzá az eddig megszokott szolgáltatásokhoz. Elképzelhető, hogy egy-két esetben sor kerülhet privatizációra, de ezt általánosságban közgazdasági lehetetlenségnek tartják. Járhatóbb útnak tűnik az úgynevezett működési privatizáció, amikor a kórházon belül egyes részlegeket üzemeltetési szerződés alapján tartanak fenn. A privatizáció veszélye az is, hogy a gyógyítómunkával jövedelmet, hasznot kell termelni, és ennek a beteg csak eszköze. További vitára adhat okot, ha e folyamatban közpénzből fakadó forrásokat is felhasználnak az egyéni nyereség növeléséhez.
– A vállalkozások megjelenésében 1989 volt a fordulópont – mondja dr. Csaba Károly, az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) fővárosi tisztifőorvos-helyettese. – Ma már az a ritka, ha egy házi-, gyermek- vagy fogorvos csak közalkalmazottként dolgozik. A foglalkozás-egészségügy – korábban üzemi egészségügy – teljes egészében ebben a formában működik. Az alapellátás továbbra is önkormányzati kötelezettség maradt, ám két választási lehetőség adódott: az önkormányzat maga tartja fenn az orvosi hálózatot, és fizeti az alkalmazottakat, vagy megállapodást köt velük erre a feladatra. A megállapodás – noha kerületenként eltérő lehet – azt tartalmazza, hogy az önkormányzat az orvos rendelkezésére bocsátja a rendelőt és a felszerelést. Így abból az összegből, amelyet az OEP eddig az önkormányzatnak utalt át, immár az orvos gazdálkodik.
Mivel az orvos és a rendelő, a stílus a legtöbb esetben ugyanaz maradt, a foglalkoztatási forma változását az érdeklődők legfeljebb a névtábláról láthatják, amelyen egyre több helyütt jelenik meg a betéti társaság vagy a magánorvos jelzés. A jobban felszerelt magánrendelők mögött feltehetően komolyabb tőke áll. Ám olykor még a minimális feltételek teljesítése is időbe telik. Ezek persze nem mindig szorítkoznak a legszükségesebbekre, hiszen akadnak olyan magánrendelők, ahol a szakmai igényesség és az átlagosnál jobb anyagi háttér miatt eleve magasabbra helyezik a mércét.
„Praxisjog eladó Zala megyében, a Nyugat-Dunántúlon, Pest megyében, a Balaton mellett szolgálati lakással, számítástechnikával, megoldott központi ügyelettel” – olvasható a Kör című újságban, amelyet a Falusi Orvosok Alapítványa ad ki. A hirdetések egyfajta piaci mozgásra utalnak, de azokra az okokra is, amelyek miatt a magánpraxistól egy idő után szabadulni kívánnak gazdáik. Megtörténik az is, hogy a nyugdíjba készülő orvos szép lassan megismerteti a körülményeket fiatal utódjával, aki, hogy valamit invesztáljon az üzletbe, kénytelen saját családi házának felújításáról lemondani, mert más tőkéje nincsen… Ahány település, annyiféle egzisztenciális helyzet. Az alapítvány léte azt a felismerést is sejteti, hogy az önállósodás ezernyi buktatóján talán könnyebb átvergődni, ha a különböző településeken dolgozó orvosok összefognak, segítik egymást.
A 2700 lakosú Úri községben éppen harminckét éve kezdett munkához egy fiatal körzeti orvos, dr. Sass János. Hírlett róla, hogy jó kedélyével, szervezőkészségével némileg kiemelkedik az átlagból. Bújta a jogszabályokat, látta, hogyan dolgoznak nyugati kollégái, számolt és tervezett. Az elsők között volt, akik a biztonságosabb körzeti orvosi státust a magán-háziorvosira cserélték. Többen kérdezték tőle, nem tart-e attól, hogy rosszabbul jár, ha az elvégzett vizsgálatok mennyisége és értéke alapján az OEP állapítja meg javadalmazását, és elesik a paraszolvenciától. Nem tartott tőle. Sőt bizakodó volt, mondván: neki és a betegeknek is jobb lesz.
Ma, tízesztendei tapasztalás után kevésbé tűnik derűsnek. Amikor rákérdezek, mit nyert, hosszan gondolkodik, és azt feleli: nagyobb szabadságot a napi döntésekben, a közvetlen munkatársak kiválasztásában és a bérezésükben.
– Az alaphelyzetet tekintve még mindig jelentős a függőségünk. Annyi módosult, hogy a közvetlen főnököm immár nem a polgámester, hanem a képviselő-testület. Minden évben meg kell hosszabbíttatni velük a szerződésemet csakúgy, mint az OEP-pel. Az új előírásokat naprakészen kell ismernem, és ez egyre több adminisztrációval jár. Gyakorta megtörténik, hogy a munkánkhoz nem értő helybéli képviselők írnak elő feladatokat, és ellenőriznek bennünket a szakmailag autentikus személyek helyett. A munkaidőnk az önállósággal járó többletfeladatok miatt nőtt. Hogy fizikailag és idegileg valamelyest regenerálódni tudjunk, megszerveztük a környéken előbb egymás helyettesítését, majd létrehoztunk egy magán központi ügyeletet, amelynek költségeit részben mi fedezzük.
A környék kilenc magánháziorvosa tizenötezer embert lát el. Mint Sass doktor mondja, annyiban könnyebb lett a munkájuk, hogy javultak az utak, a kapcsolattartásban segít a mobiltelefon, de összességében nem erre vágytak. Az önkormányzatok nem tudnak áldozni a műszerek felújítására, modernebb készülékekre. A rendelő alapfelszerelését ők adják, de a magánerejű fejlesztés jelenleg több jogi és formai akadályba ütközik. A rendelőben lévő EKG-készülék például az önkormányzat tulajdona, így a karbantartása is rá hárul.
Ha lerobban, az ÁNTSZ az orvostól kéri számon, és nem érdeklik a felemás tulajdonosi viszonyok. Jelenleg az eszközök értékvesztését sem lehet az adóból levonni. S ha megvennék a rendelőnek otthont adó épületet, bizonytalan, hogy ki tudnák-e „termelni” a renoválással és fenntartással járó költségeket.
A tizenegy éve működő Falusi Orvosok Alapítványa fontos érdekvédelmi, egyeztető szerepet tölt be, ha egy-egy tagjuk a helyi érdekütközések miatt lehetetlen helyzetbe kerül. Voltaképpen a Magyar Orvosi Kamara helyett teszi ezt, amelytől, mint többüktől hallottam, ilyesfajta segítséget eddig nem kaptak. Noha az évente rendezett országos szakmai konferenciájukon megjelentek az egészségügyi tárca vezetői, és eddig minden kurzus tett reménykeltő ígéreteket, jellemző az alapítvány weboldalának a címe: Siratófal.
– Vajon mai fejjel is a változtatás mellett döntene? – kérdezem Sass doktort. Igennel válaszol.
– Elsősorban azért, mert beérett a gyümölcse harminckét év szakmai munkájának és a kiépített emberi kapcsolatoknak. Érzékelhetően javult a község lakóinak egészségi állapota. Ma már természetes, hogy az emberek számon tartják az esedékes vizsgálatokat, megfogadják életmódbeli tanácsaimat. Biztató, hogy ritkábbak a keringési zavarokból származó váratlan halálesetek.
Nagy csalódása viszont, hogy eredeti elképzelését, a rendelőjében elvégezhető speciális vizsgálatok, terápiák bővítését a felemás jogi és anyagi helyzet miatt tíz év alatt sem tudta elérni. Így az emberek továbbra is utaznak, vagy el sem mennek érte más településre. Ami a saját és kollégái egzisztenciális helyzetét illeti – mint mondja –, pusztán a magánpraxisból egy alsó középosztálybéli szintre futná. Ha valaki ennél többet szeretne a családjának, és a település „presztízsképének” is meg kíván felelni, muszáj több lábon állnia. Szerencsés esetben ez is a szakmához kötődik, ő például egy idősotthont hozott létre, mások a foglalkozás-egészségügyben dolgoznak, de van példa egészen prózai jövedelempótlásra is.
A nagyvárosokban a vállalkozások nyolcvan százalékát a szülészet-nőgyógyászat, a bel- vagy a tüdőgyógyászat, az urológia, a bőr- és a természetgyógyászat adja. A rendelőintézeti munka és a magánrendelés között van ugyan átjárás, és megtörténhet, hogy a jobb módú betegnek finoman a magánrendelőt javasolják, vagy éppen onnan a korszerűbb felszerelésű intézményhez irányítják a speciális vizsgálatok elvégzése végett. Ennek – mint magyarázzák – megvan a maga szabályos útja, és voltaképp a beteg érdeke a döntő, amelyben tagadhatatlan a szerepük a többi kollégával ápolt jó kapcsolatoknak. Kényesebb a helyzet akkor, ha az intézmény alkalmazottja vállalkozóként is szerepel, s ily módon is fizetik, ám térítés nélkül használja az intézmény infrastruktúráját. Tisztább képlet, ha külső orvos, vállalkozó bérli a helyiséget, felszereléssel együtt.
Felmerült egy újfajta foglalkoztatási forma lehetősége, a szabadfoglalkozású orvosé. A szakma a közelmúltig abban a hitben élt, hogy az első ilyen szerződéseket 2003. január elsejétől lehet majd megkötni. A 2002-ben hozott törvény szerint az orvos a képzettségét, tudását és személyes munkáját viszi a piacra, így többé nem közalkalmazott, de nem is vállalkozó. A kórház meghatározott orvosi tevékenység végzésére kötne szerződést vele. A két fél közötti megállapodás tárgya, hogy mindez mennyit ér. A beteg szemszögéből a helyzet úgy festene, mintha az orvos a kórház alkalmazottja lenne, de az általa okozott bármilyen kárért első szinten a kórházé a felelősség, a későbbiekben pedig a szerződő felek közötti megállapodás kérdése. Az elképzelés támogatói azzal érvelnek, hogy az új lehetőség egyszerűsíti a mai kusza, az orvosok számára sok esetben megalázó viszonyokat.
Az ÁNTSZ fővárosi helyettes tiszti főorvosa szerint az orvosi ellátásra vonatkozó szerződés éppolyan szigorúan rögzítheti a jogokat és kötelezettségeket, mint a munkaszerződés. Világosabb lenne a helyzet azért is, mert ahhoz, hogy valakit tisztességesen megfizessenek, nem kellene alibi vállalkozást működtetnie. Nem lenne szükség működési engedélyre, mindenki megszabadulna attól a procedúrától, hogy papíron bizonyítsa, adott az a technikai háttér, amely sok esetben a kórház tulajdona. Nem beszélve a humánusabb és tisztább kapcsolatrendszerről, mert kiiktatódna a kényszervállalkozói lét összes ellentmondása, olykor csak papíron létező kelléke. Egyelőre úgy tűnik, az említett út mégsem lesz járható 2003. január elsejétől. A mostani tárca álláspontja az, hogy az egészségügyi dolgozók jogállását külön törvény szabályozza majd.
A Házi Gyermekorvosok Országos Egyesülete 1995-ben jött létre. A döntő ok ebben az volt, hogy a rendszerváltozást követően kilátásba helyezték a körzeti gyermekorvosi hálózatok megszüntetését. Ez másfél ezer orvos egzisztenciális ellehetetlenítésén túl az ellátás színvonalát is veszélyeztette volna. Az akkori egészségügy-politikai elgondolás szerint bizonyos nyugati országokból átvett minta szerint egy háziorvosnak kellett volna ellátnia a hozzá bejelentkezett embereket, mégpedig a születéstől az aggkorig.
Ám ez ellen szólt az, hogy a gyermekgyógyászat ma már külön tudomány, amelyhez életszakaszonként speciális ismeret szükséges. A mai házi gyermekorvosok mögött Magyarországon többéves kórházi vagy klinikai gyakorlat áll, amikor önálló munkájukat megkezdik – bocsátja előre dr. Huszár András, az egyesület elnöke és dr. Kádár Ferenc alelnök.
– Azok a háziorvosok, akik ma a gyermekek harminc–harmincöt százalékát úgynevezett vegyes praxisban látják el, csak három hónapos gyermekgyógyászati képzésben részesültek. Belátható, hogy ily módon szakismeretük és készségük nem hasonlítható össze azokéval a kollégákéval, akik egyesületünkhöz tartoznak. Mi nemcsak az ő szakmai létüket védtük meg, hanem a gyógyításra szorulók érdekeit is.
Az egyesület saját újságot ad ki, évente kétszer tartanak országos találkozót, amelyen a klinikai területeken dolgozó kollégáik is részt vesznek. Alighogy túljutottak az említett csatán, szembetalálták magukat a magánosítás (korlátozott) lehetőségeivel.
– Noha megvan az értékesíthető „árunk”, a tudásunk, az emberek többségének nincs elég pénze ahhoz, hogy a szolgáltatásunkat meg tudja vásárolni a valós értékén – szögezi le dr. Kádár Ferenc. – Helyettük a biztosító veszi meg a hozzánk bejelentkezett betegek száma szerint. De a biztosítótól számunkra havonta átutalt összeg az egytizede annak, mint amit például az egykori keletnémet területen praktizáló kollégáinknak juttatnak. Megvan tehát a vevőkörünk, az árunk, de ez utóbbinak az értéke erősen nyomott.
Kétségesnek látja dr. Huszár András is, hogy a mai felemás helyzetből a magánosítás a kiút.
– Egyáltalán nem biztos, hogy az elkülönült, jobban vagy kevésbé jól felszerelt rendelőkben olyan hatékony és széles körű ellátást tudunk nyújtani, amilyenre az orvostudomány mai szintjén lehetőség nyílna. Eddigi tapasztalataink és az adottságainkhoz közel álló nemzetközi gyakorlat szerint a jövő útja az úgynevezett csoportpraxis lenne. Olyan magánorvosokból álló ellátási központokat kellene létrehoznunk, ahol mindenkinek a szakterülete megtalálható a gyermekorvostól az ortopédusig, fogorvosig, netán gyógytornászig.
Ez a komplex ellátás több szempontból is lényeges előrelépés lenne, hiszen akár a kisgyerek, akár a serdülő számos fejlődésbeli korrekciót, ezért fokozott figyelmet kíván, amelyet ma a szülő és a gyerek is több helyütt kap meg. Időt és energiát spórolnánk meg, ha ezeken a helyszíneken a laboratóriumi, illetve műszeres vizsgálatok is elvégezhetők lennének. Ma e speciális feladatokat jórészt szakorvosi rendelőkben végzik, s nyilvánvaló, hogy a felvázolt út érdekütközést, presztízsharcot okozna. Amikor arra kérdezek rá, hogy megvalósítható-e mindez a jelenlegi anyagi, morális viszonyok közepette, többen határozott nemmel válaszolnak: még nincs itt az idő ahhoz, hogy ilyen együttműködés létrejöhessen az egyéni érdek és belátás alapján – mondják.
Kádár doktor szerint ugyan az a pénz, amelyet az OEP-től kapnak, jobb lehetőségeket nyújt, mint azelőtt, de még mindig híján vannak azoknak a körülményeknek, hogy orvoshoz méltó módon éljenek. Továbbra is szükség van a többletmunkára, nem csökkent a hajszoltságuk, s a napi tíz–tizenkét órás elfoglaltság után is gyakran előfordul, hogy házhoz hívják őket. Az önállósághoz meg kellett tanulniuk a könyvelést, a jogszabályokat, az anyagbeszerzést és a menedzselést. Nem beszélve arról az idegfeszítő harcról, amelyet az önkormányzatokkal vívnak, ha a bérleti szerződés megújításáról vagy a rendelők fenntartási költségeiről van szó. És bármily groteszk, egy gyermekorvos éppúgy iparűzési adót fizet, mint a suszter, a szabó vagy a kereskedő, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiak leírhatják a működéshez szükséges személyzet bérét, az anyagköltséget és sok minden mást, az orvos viszont nem.
Az átalakulási folyamat eddig nem hozott igazán nagy könnyebbséget a gyermekorvosok számára, ám máris újabb kérdésekkel szembesülnek: vajon milyen helyzetbe kerülnek az európai uniós csatlakozás után? Noha a római egyezmény értelmében az egészségügyi ellátás minden ország saját feladata, a munkaerő szabad áramlása és a fent vázolt hazai állapotok ismeretében már fogalmazódnak az aggályaik.
– Az uniós követelmények számunkra azt jelentenék, hogy nem tudjuk állni a versenyt, mondjuk, egy német központi rendelőben dolgozó kollégával. Ott három nagy helyiségben párhuzamosan folyik a munka a legmodernebb műszerekkel, gépekkel – érvel Huszár doktor. – Anyagilag a mi biztosítási rendszerünk által juttatott összegekkel és az itthoni keresetekkel egyértelműen csak vesztesek lehetünk. Ám ha megreformálják is a biztosítási rendszert, és érdemes lesz idejönnie a nyugati kollégának, az általa gond nélkül megteremtett körülményekkel aligha konkurálhat az itthoni orvos. A betegek egy része nyilván nem őt fogja megkeresni. A társadalmi rétegződés igen erőssé válik majd e tekintetben is.
– Azért ma is jelentős különbség tapasztalható a rendelők színvonala és kulturáltsága között – jegyzem meg. – Honnan teremti elő az egyik orvos mindezt, és miért nem képes rá a másik? Miért nem fontos ez az ingatlan tulajdonosának, az önkormányzatnak? Miért akarnak hasznot kipréselni az egészségügyi ellátásból is?
– Talán nem is a haszon a lényeg, hanem az, hogy egy rendelő korszerűsítése vagy az épület felújítása nyilvánvalóan nem gyarapítja a bevételeket. És rövid távon egyszerűbb egy építési telket eladni, mint az egészségügybe beruházni.
Néhány invenciózus orvos alapítványt hozott létre, hogy adományokból és önkormányzati hozzájárulásokból javítson a bérelt épületben lévő rendelők belső berendezésén, eszközein. Ám az így előteremtett pénz felhasználásának módját korlátozza, hogy a rendelők tulajdonjoga nem az övék.
A hátrányos helyzetű településeken, városokban viszont nincs miért alapítványt létrehozni, mert nincs, aki adakozzon – mondja egy olyan kerület orvosa, ahol a családok jelentős része szegénynek tekinthető. Hozzátéve, hogy van, ahol tizennyolc–húsz éves az előtér és a váró bútorzata, a számítógépek cseréjére gondolni sem mernek. Az ott dolgozók hiába próbálják tudásuk legjavát nyújtani, keserűen veszik tudomásul, hogy pusztán azért pártolnak el tőlük, mert másutt jobbak a körülmények.
Szakmai harcaikban meglehetősen magukra vannak hagyatva a gyermekorvosok. Helyzetüket egyikük így jellemezte: állandó kötéltánc érdekek és ellenérdekek között. Úgy tapasztalják, hogy a Magyar Orvosi Kamarán keresztül sincs igazi érdekérvényesítő képességük, mivel, úgymond, „csak” 1500-an vannak. A gyermekek egészsége, mentális állapota csupán addig fontos, amíg politikai célokat szolgál. A gyerek már csak azért sem számít, mert nincs szavazójoga – mondja egyikük keserűen.
Aggasztó, hogy hiányzik a szakmai utánpótlás, alacsony a nyugdíj, ezért az orvosok szó szerint addig kénytelenek dolgozni, amíg csak bírják. Tévhit az is, hogy a praxisjog, mint egy egész élet munkája által megszerzett szellemi befektetés, jól értékesíthető.
– Ha eljutottam is a döntésig, hogy huszonöt év után az egészségügy más, kevésbé kizsigerelő területén dolgozzam, a külső körülmények miatt képtelen vagyok váltani. Hiába alakítottam ki széles pacientúrát, hónapok óta nincs jelentkező, aki átvenné a stafétát – panaszolja egy vegyes praxist ellátó vidéki háziorvos.
Dr. Várszegi József neurológus a Budai Egészségközpont főmunkatársa. Jelentős kórházi és -igazgatói múlttal került a hazai viszonylatban még ritka magánintézményhez. A mai, meglehetősen kusza helyzet okát abban látja, hogy a rendszerváltozás óta egyik kormányzatnak sem volt határozott és világosan értelmezhető elképzelése a magánosításról. Miután a változások egy belső mozgás révén mégiscsak megkezdődtek, a zavart az okozza, hogy nincsenek meg az egészségügyi privatizációval kapcsolatos keretek, kontrollok, nem gátolják, de nem is serkentik a folyamat egyes elemeit, ezért aztán fakadhat belőle rossz is, jó is.
– Emlékszem, milyen hihetetlen lobbizás, harc folyt a kilencvenes évek elején két művesekészülékért, miközben csak a mi kórházunknak nyolc kellett volna! Elképzelhető, mekkora lehetett a hiány országosan, mert nem volt rá központi forrásból pénz. Ha nincs magánkezdeményezés és magántőke, ma nincs meg a művesehálózat sem. Ugyanez a helyzet a CT-készülékekkel, amelyek nélkül ma már moccanni sem tud egy ideggyógyász.
Sokkal erősebben van jelen a hazai egészségügyben a magánszektor, mint azt a közvélemény sejti – mondja Várszegi doktor.
A fekvőbeteg-ellátásban például altatóorvos csoportok kötöttek magánszerződést a kórházakkal. Magasan képzettek, kevesen vannak, nélkülük megáll az élet a műtőkben, így jobban tudják képviselni az érdekeiket. Persze, ez is felemás helyzet, de még mindig jobb, mint amikor munkaerőhiány miatt egyszerre két beteget altattak a műtőben.
Az intézményeken kívüli magánvállalkozások magabiztosabban mozognak a betegszállítás, a laboratóriumi vagy CT-vizsgálatok területén. Akad olyan magáncég, amely a mammográfiai szűrővizsgálatain naponta száz pácienst tud ellátni. Számos magán szemészeti klinika létezik, jelen vannak az orvosok a paramedicinális területeken is, ilyenek főleg a dietetikusok, természetgyógyászok. Ez azt mutatja, hogy minden nehézség ellenére létezik egy bizonyos fokú prosperitás és egy olyan társadalmi réteg, amelyik ezeket a szolgáltatásokat igénybe tudja venni. A nagyobb horderejű, nagy tőkeigényű vállalkozások sokkal megfontoltabban és lassabban indulnak el.
Nehézségeik további oka, hogy egy komolyabb egészségügyi beruházás minden eleme – a gyógyszerektől, energiától a műszerekig – nyugati árszínvonalon mozog. A jelenlegi bérek viszont jóval alacsonyabbak. Ha igényes szolgáltatást szeretnének nyújtani, ebben is jóval túl kell fizetni a közszférát. Ilyen körülmények között nagyon „ki kell találni” azt a privát egészségügyi szolgáltatási területet, ahol megtérül a jelentősebb tőkebefektetés.
A vállalkozások szerepe ma elsősorban a háttérszolgáltatásokban jelentős. A mosodai, élelmezési, takarítási, karbantartási feladatok árát természetesen piaci áron kell megfizetni, ám szakmai szempontból akár anyagiakban is mérhető előnye az, hogy a kórház vezetését tehermentesítik, így jobban tud összepontosítani a gyógyításra, szervezésre.
Várszegi doktor azt mondja, hogy a kórházakon belüli vállalkozói viszonyok mögött nem kell keresni semmiféle összejátszást. Az intézményeknek nem volt elég pénzük, hogy jobban fizessék a dolgozóikat, ezért azt mondták az orvosaiknak, ha akarsz, legyél vállalkozó, számlázd le azt, amibe amúgy is kerülnél, vagy osztozzunk meg a járulékokon. Így sok esetben csak a közterhek felét kellett a megbízónak fizetnie, az orvos pedig költséget írhatott le, vagy más módon ügyeskedett. Az alulfizetettség kényszere szülte, hogy ma már számos orvosnak van az egészségügyhöz kapcsolódó kiegészítő vállalkozása. Érdekelt lehet a gyógyászati segédeszközök forgalmazásában vagy gyógyszerügynökként is. A szakmában azon sem rökönyödnek meg, ha egy sebész a heti két operációs napja mellett a fennmaradó idejében biztosítási ügynökként másfajta képességeit kamatoztatja.
Egy kórházi vezető orvos 35 évi munkaviszonnyal és tudományos fokozattal, az utóbbi kormányzati bérkorrekcióval együtt mintegy havi 250 ezer forint bruttó jövedelemre számíthat. És ez a csúcs! – vázolják a közszférában rejlő távlati lehetőséget a fiatalok. Hogyan lehet ezt összehasonlítani azzal a javadalmazással, amelyhez az üzleti világban jutnak kevésbé kvalifikált emberek?
Csoda-e ilyen körülmények között, hogy nem akarnak lemaradni, és keresik azokat az ajánlatokat, amelyek által legalább „szinten” tudnak maradni? – kérdezi, szinte választ sem várva, egy visszavonulás előtt álló professzor. Szerencsés esetben ezek egybeeshetnek a hivatással, és nem kezdik ki a személyes presztízst, hanem inkább hozzátesznek. Vannak kiemelkedő tehetségű orvos egyéniségek, akik köré kutatási, szakmai műhelyek szerveződnek, ahol felkarolják a fiatal, pályakezdő orvosokat. Mindehhez felhasználják nemzetközi tapasztalataikat, ismerik a hazai egészségügy legális és etikai szabályokkal nem ellentétes jövedelempótló lehetőségeit. A szakma érzékenységére mi sem jellemzőbb, mint hogy nemegyszer kértek rá, ne említsem a műhelymunka helyszínét, mert a mai feszült, irigységgel teli hangulatban még ez is ellenérzéseket szülne. Léteznek persze olyan vidéki kórházak is, ahova szívesen szerződnek befutott szakemberek, mert a vezetés olyan körülményeket és béreket nyújt, hogy nincs szükség köztes megoldásokra.
Kinek mi a tisztességes? – ez persze nézőpont, önkontroll és mohóság kérdése. Magasabb orvosi körökben közszájon forognak például azoknak a nevei, akik a gyógyszergyártó cégekkel szoros – olykor magánüzleti – kapcsolatokat ápolnak. Csak a közeli munkatársak látnak bele a kártyákba, hogy mi a megengedett, és mi az, ami már nem a betegek és az intézmény javát szolgálja. Az sem ritka, hogy a kórházon belüli szakmai ütközések, viták ki nem mondott oka éppen a fentiekben rejlik. Ám egyesek látványos gyarapodása vagy a gyógyszergyárak által finanszírozott egzotikus utazások, amelyek konferenciaként szerepelnek, ugyancsak árulkodóak. Főképp, ha azokon a családtagok is rendre részt vesznek.
Vajon vonzó-e, ha egy piaci viszonyok között működő magánklinikán a mai kórházi bér háromszorosát ígérik, azzal a kikötéssel, hogy az illető nem folytat másutt praxist, és jövendőbeli munkahelyén nincs paraszolvencia? Mint kiderült, több kört kellett futni azért, hogy az elképzeléseiknek megfelelő orvosokat megtalálják. Hallottam olyan véleményt is, hogy a tisztább, egyértelműbb foglalkoztatási viszonyok, a valódi önállósodás, ahol az orvos szellemi és (esetleg) anyagi tőkéjét, nevét és felelősségét teszi kockára, nem érdeke a paraszolvencia leosztási gyakorlata szerint működő szakmai elitnek. (Az előjogokon alapuló rendszert dr. Balázs Ferenc, a megszüntetett Paraszolvenciabizottság elnöke nevezte el igen találóan gyógyfeudalizmusnak.)
Miközben ez a megmerevedett rendszer körömszakadtáig védi hadállásait, az orvostársadalom és a kórházak egy része igyekszik hasznosítani a piaci viszonyok egyes elemeit. Menedzselik magukat, versengenek a betegekért. Mindezek közepette figyelmeztető jel – erősítik meg többen –, hogy az orvosi pálya vonzereje rohamosan csökken, egyre többen adják fel hivatásukat, vagy elvégzik ugyan az egyetemet, de nem jelentkeznek a kórházakban. Tapasztalható, hogy olyan, nemrég még vonzó szakterületeken, mint az ideggyógyászat vagy a szülészet-nőgyógyászat, sem tudtak állásokat betölteni.
Vajon törvényszerűen jutottunk-e el odáig, hogy egy szép, intellektuálisan vonzó, hagyományait tekintve nagy múltú pálya ennyire elveszítette az értékét? Nem beszélve arról a felmérhetetlen szellemi tőkéről, amely nem tud méltó módon hasznosulni. A közgazdászok szerint a mai krízis egyik oka, hogy az egyetlen nagy ellátórendszer, amelyhez nem nyúltak igazán: az egészségügy.
– A négyévenkénti politikai változások, az egymásnak ellentmondó rendelkezések, lobbiharcok, a feljebbvalók egyéni érdekeinek kiszolgáltatottjai pedig azok, akiktől az egészségünk, sok esetben az életünk függ – sommázza dr. Várszegi József, majd így folytatja:
– Eddig egyetlen kormányzat sem mondta ki egyértelműen, hogy hosszú távon milyen egészségügyet szeretne, ehhez milyen anyagi források és lépések kellenek. Miként lehet ehhez a különböző érdekeket öszszehangolni úgy, hogy az eredeti cél ne változzon egy kormányváltással? A távlatosabb gondolkodásnak számba kell vennie a magánszektor arányát, részvételét, biztosítási hátterét is. Tapasztalható, hogy olykor még abból is politikai ügy lesz, ha egy intézmény egyik osztályát bezárják, és ezt meg tudják oldani úgy, hogy a betegeket ne érje kár. Jó lenne tudatosítani, hogy mindezt az ésszerűség és a gazdaságossági okok indokolják. Azt is tudomásul kellene venni, hogy a világon mindenütt egyfajta „hiányellátás” folyik. Ugyanis még egy jóléti államban is az a helyzet, hogy a legújabb kutatási eredményekre alapozott gyógymódokat széles körben nem lehet alkalmazni. Egyszerűen anyagi okokból. De hazai viszonyainknál maradva: nyilvánvaló, hogy a mai biztosítási forrásokból nem tartható fenn egyetlen megyében tíz tökéletesen felszerelt kórház. Más vonatkozásban is érzékelhető a pazarlás. Sokszor olyan esetben is fekvőbetegstátusba kerül egy páciens, amikor az ambulancián is el tudnák látni. Csakhogy míg itt hétezer forintot fizet a biztosító a kezelésért, a kórháznak ugyanazért hetvenezret. A feszültségeket növeli, hogy más az érdeke az ambuláns rendelőben dolgozó orvosnak, a kórházi osztályos orvosnak, és megint más a főorvosnak.
A gazdasági és szervezési ügyekben szakértő kórházigazgató lenne az, akinek igazi érdeke az „egész” működtetése, a prosperitás és az átláthatóság. De ha az utóbbi két célhoz következetesen ragaszkodik, ő is érdekütközések célpontjává válhat. Ha nyit a piac felé, akkor esetleg azzal vádolják, hogy át akarja játszani az intézményt. Holott – mint mondják – ha a kórházak többségének működtetéséből kivonulna a magánszféra, akkor sok helyütt gazdasági összeomlás következne be. Számos háttérszolgáltatást ugyanis olcsóbb kintről megvenniük, mint saját apparátust működtetni. Sőt a beszállítók a piac megtartása végett olykor a fizetési határidők csúszását is elviselik. Ami az orvosi tevékenységhez kapcsolódó tényleges vállalkozásokat illeti, többen osztják azt a véleményt, hogy nem ezek okozzák az etikai problémákat. Sokkal inkább a nagy horderejű szakmapolitikai döntések elmaradása. Igen nagy baj, hogy még mindig nincsenek kellően kidolgozva az egységes szakmai irányelvek, amelyek betartását számon lehet kérni, épp ezért egyfajta biztonságot nyújtanak orvosnak és betegnek egyaránt.
A felemás helyzetek sora vezetett odáig, hogy a piacosodás nem az egészséges versenyt és a jobb ellátást szolgálja, hanem egyének és csoportok érdekharcává, sokszor személyes leszámolások okává vált. Mindez súlyosbítja azt a morális válságot, amelynek mindenki csak kárvallottja lehet.
költségvetés
Az EU első birodalmi költségvetése
