Halálugrás

Mindig rémülettel és torokszorító izgalommal néztem ifjúkoromban is az akrobatamutatványokat. A nagy ugrásnál pedig behunytam a szemem. Halálmegvető merészség kell ahhoz, hogy az ember a semmibe lendüljön, várva két segítő kéz fogását. Szaltó mortále! A halálugrás. Azt hittem eddig, hogy sohasem leszek képes ilyen cselekedetre.
Aztán az élet a betegségekkel megérlelte az emberben azt a keserű pillanatot is, amikor döntenie kellett. Szédület és zuhanás!
Második otthonom volt évek óta a Városliget. Képzeletben betegségem idején sem lettem hűtlen hozzá, jártam útjait, leültem kopott padjaira. Így is sürgetve annak a nagy és szép pillanatnak a bekövetkezését, hogy botommal egyszer majd egyedül is el tudok érni sétányaira. Sajnos csak a sarokig bírtam, onnan vissza kellett fordulnom, végleges vereséget szenvedve. Tántorogva értem vissza házunk kapujába, aztán zihálva kapaszkodtam a feljáró korlátjába. Már-már a félemeletig jutottam, amikor erős segítő kéz nyúlt a hónom alá. A szomszéd lakó nézett rám meleg tekintettel:
„Megajándékozom valamivel – mondta szánakozva –, fogadja szívesen, mert segíteni szeretnék magán! A feleségem meghalt a múlt héten, nagyon beteg volt már. Neki vettem egy tolókocsit, alig használta!…”
Másnap becsöngetett. A feleségem sarkig tárta az ajtót, és begördült az előszobánkba a tolókocsi. Elakadt a lélegzetem. Meg kellene köszönnöm, de nincs hozzá megfelelő szavam. S döbbenet rak bennem fészket: tolókocsit kaptam ajándékba!
Betoljuk a szobámba, a könyvszekrényem elé, a hintaszék mellé. Mától kezdve bútordarab. Két lépésre tőle az ágyam. Nyitott szemmel fekszem, felkönyöklök éjszakánként, és farkasszemet nézek a tolókocsi két nagy kerekével, amely kirajzolódik a sötétben. Ahogy nézem így, egyre nagyobbnak látszik: hatalmas két kerék. Az élet könyörtelen kereke. Elgázolt.
Kegyetlenül és könyörtelenül eltaposott, mint a kúszó férget. Eddig minden áldott nap edzettem magam, tornáztam, emelgettem, mozgattam a lábam, erőlködtem, abban bízva verejtékező homlokkal, hogy majd egyszer talpra állok, és elindulok a botommal. Nem baj, ha kicsit támolyogva, bicegve, de egyedül járok majd, saját erőmből. S most belopakodott hozzám ez a két kerék, akár a szörny, hív, int felém, vár.
Néhány nap múlva átjön a szomszéd és megkérdi: „Mikor megyünk a ligetbe? Majd én segítek, leviszem a bejárati kapuhoz a kocsit!” Mosolyogni próbálok. Majd! De tudom, hogy elérkezik egyszer a pillanat, amikor ugornom kell. Bele a semmibe, a sötétbe. Van még onnan visszatérés? Vagy ez jelenti az élet végét?
Elernyednek az izmaim. Hagyom magam bebugyolálni, aztán indul velem a tolókocsi a Városligetbe. Dermedten állnak a fák. Talán a felhők is megálltak. Minden olyan különös, szokatlan. Aztán rájövök: hirtelen másképpen látom innen az életet. Ez már a tolókocsi-perspektíva! Külön világ! Egy csavargó külsejű férfi feláll a padról, elhalad mellettem, s amikor mellém ér, vállamra teszi egy pillanatra a kezét. Biztatás. Erőt ad, pedig alig érintett. Köszönöm!
Az egyik kanyarban szembetalálkozom Ferikéékkel. A nagyapa az unokával. Azelőtt mindig évődtem vele: „Ferike, add nekem az ostorod!” Nem adta. Elfutott, közben hangosan kacagott. A nagyapja is.
Most megzökkenek mellettük. Ferike megismer. Körüljárja a tolókocsimat. Kellő távolságot tartva nézeget, látom az arcán a döbbenetet. Aztán a kocsim mellé settenkedik. Arca most is maszatos, haja borzas, szája motyog, valamit mondani akar nekem. Nem hallom.
Aztán egy gyors mozdulattal ostorát az ölembe dobja és elfut.
Ősz van már, egy-egy falevél leperdül. Csapdosok az ajándékba kapott kis ostorral magam körül, és közben követem a tekintetemmel a fák alatt futó fiút, mintha az ifjúságom futna vele. Egyszerre csak nem látom.
Mert telefutott a szemem könnyel…