Harc a XXI. század szelleméért

Az El País című madridi napilapban a fenti címmel érdekes cikk jelent meg 2002. január 16-án. A cikk egyes gondolatai közszájon forognak, de így együtt csak itt láttam ezeket először. Az írás még érdekesebb, ha megtudjuk, ki a szerző: William Jefferson Clinton, az Egyesült Államok volt elnöke.
Clinton azt keresi, hogyan lehet a világ kölcsönös függőségének inkább a jó, mint a rossz oldalát érvényre juttatni. Az a fontos, ami az emberekben közös, és nem az, ami őket egymástól megkülönbözteti. A gazdag nemzetek ugyanúgy felelősek a jövőért, mint a szegények. A gazdagoknak a modern világ előnyeit másokra is ki kell terjeszteniük, a szegényeknek pedig vállalniuk kell a fejlődés érdekében teendő változásokat. Nem fog ez sikerülni, ha a szegény országokat olyanok vezetik, mint Oszama bin Laden, akik üdvösségüket a gazdagok elpusztításában keresik, illetve ha a gazdag országok vezetői nem képesek rövidlátó önzésük fölé emelkedni és délibábjaiktól megszabadulni (amelyekből egyébként ki szeretnék zárni a többieket).
Ha 2001. szeptember 10-én megkérdezzük, mi jellemzi a XXI. század elejét, a válasz attól függ, ki adja. Egy gazdag ország optimista polgára a globalizáció áldásait hangoztatná, hivatkozna az információs technológiának a fejlődést meggyorsító hatására, sorolná a tudomány, főleg a biológia óriási eredményeit és ezek jótékony egészségügyi hatásait, végül kiemelné a demokrácia világméretű előretörését. A pesszimisták és a szegény országok polgárai viszont magában a globalizációban látnák a problémák gyökerét, sorolnák a szegénység egyre kilátástalanabb fokát, a táplálék és az egészséges ivóvíz hiányát, a népszaporulat és az egészségügy problémáit, a környezeti válságot és a globális felmelegedést. Clinton szerint az AIDS terjedését már csak a XIV. századi gyilkos pestisjárvány múlja felül.
E problématömeghez járult a szeptember 11-i szörnyűség. Mit javasol hát Clinton? Először is meg kell nyerni a terrorizmus elleni háborút. Kevés hozzá hasonló politikus ismeri el ezzel együtt a Nyugat bűneit is a keresztes háborúktól kedve a rabszolgaság intézményesítéséig és az indiánok legyilkolásáig. A támadóstratégia csak ideig-óráig tudott a védelemmel szemben előnyben lenni, ezért a terroristák sohasem tudták, így most sem fogják tudni végső céljukat elérni: nem fogunk reggelente félve felkelni, és nem fogunk a jövőtől meg egymástól rettegni. A terrorizmus elleni háború részeként szűkíteni kell azok körét, akik közül a terroristák híveket toborozhatnak. Cikkét ennek eszközeivel zárja: növelni kell a gazdasági lehetőségeket és csökkenteni kell a szegénységet. Vegyük észre, hogy Clinton ezzel lényegében az összes többi, általa felvetett problémára is válaszol: utal a legszegényebb országok adósságának rendezésére, gazdaságuk szanálására, demokratikus fejlődésük ösztönzésére, közoktatásuk fejlesztésére, végül az AIDS leküzdésére szerinte is rá kell fordítani a Kofi Annan által kért tízmilliárd dollárt. A feladat persze rendkívül nehéz. Clinton sem tartja ezt egyszerű pénzkérdésnek.
Nos, első kérdésem a következő: ha Clinton ilyen világosan látja a problémákat és ismeri megoldásukat, miért nem eszerint járt el, amikor nyolc évig a világ legnagyobb hatalmú embere volt? Az AIDS már az 1980-as években is sújtotta az Egyesült Államokat, és azóta ott is csak súlyosbodott. Miért csak akkor szándékozik lépni, amikor az ENSZ főtitkára kéri? Elnöksége alatt vált a globális felmelegedés bizonyított ténnyé, és cikke szerint a probléma súlyát ő is felismerte. A klímakonferenciákon mégis az Egyesült Államok ellenezte legjobban a teendő intézkedéseket, és a mai napig sem hajlandó az általa kibocsátott szén-dioxid tömegét akár egy grammal is csökkenteni. A példák sorát folytatni lehetne. Miért így történt mindez? Távol álljon tőlem, hogy Clinton jó szándékát kétségbe vonjam. Csak egy következtetés marad tehát: a világ legnagyobb adminisztratív hatalmával rendelkező ember tényleges hatalma csekély, cselekvőképességét ellenőrizetlen és jórészt név nélküli tényezők korlátozzák. Csoda, hogy az emberiség láthatóan a vesztébe rohan?
A terrorizmus elleni koalícióban ugyan hazánk is részt vesz, de a háborút elsősorban az angolszászok irányítják. Én nem bízom bennük, ugyanis nem értik az ellenfelet. Clintonban van annyi empátia, hogy kimondja: a háborús pusztításra fordított pénzek töredékéért meg lehetne szüntetni a Nyugat elleni egyre erősebb gyűlöletet, sőt cikkében azt is megmondja, hogyan. Bush elnök azonban nem tud a dologgal mit kezdeni. A kongresszusban mondott szavait csak emlékezetből idézem: akik az Egyesült Államokat gyűlölik, azok gyűlölik a demokráciát, a szólás- és vallásszabadságot, a vállalkozás szabadságát, a jólétet stb. Szomorú, ha csak ennyit értett meg mindabból, amit a szegény országokban állandóan hajtogatnak. Pedig világosan beszélnek abban a kétrészes filmben, amelyben a muzulmánok Bushnak válaszolnak. A sok közül nézzünk két példát, mi is a bajuk!
Nem fogadják el a kettős mércét. Nehogy még valami „izmussal” vádolhasson meg bárki, a dolgot egy diákkori latinleckémmel világítom meg. Egyszer Nagy Sándor elé vezettek egy elfogott kalózt. „Mi jogon háborgatod a tengerek nyugalmát?” – kérdezte a király. „Én ugyanazt teszem egyetlen hajóval, amit te egy hajóhaddal. Ezért téged királynak mondanak, engem meg kalóznak” – hangzott a válasz. A szegények is tudnak összeadni. Számon tartják, hány ártatlan ember halt meg az Egyesült Államok háborúiban Koreától Irakon keresztül most Afganisztánig. A muzulmánok többsége is égbekiáltó bűnnek tartja szeptember 11-ét. Másnap Teheránban nők és férfiak részvéttüntetést tartottak kisírt szemekkel. A kettős mérce abban is megnyilvánul, hogy Nyugaton erről egyetlen televízió sem tudósított, miközben mindenki látta a magukról megfeledkezett palesztin fiatalok örömtáncát. Ma Amerika volt teheráni követségének az épületében a Nyugat bűneit bemutató Arrogancia Múzeuma található. Aki ezt sérelmezi, abba nem sok empátia szorult.
Mérhetetlen szegénységükért a Nyugatot teszik felelőssé. Ha azt akarjuk megérteni, hol és miért tenyészik a gyűlölet és ebből fakadóan a terrorizmus, érdektelen, hogy ebben igazuk van-e vagy sem. Egyetértek Clintonnal: részben ők is felelősek ezért, nekik is lenne tennivalójuk, de az is igaz, hogy a Nyugat segítsége nélkül aligha lesznek bármire is képesek. Ebben a segítségben azonban körültekintően kell eljárni. Igaza van, aki szerint a gazdagságot meg kellene osztani a szegényekkel. Ezt hirdetik az evangéliumok is, de az egyik példabeszédben a királyi menyegzőről azokat kivetik a „külső sötétségre”, akik menyegzői ruha nélkül jelennek meg. A szegény világban sokan ma a gyűlölet ruháját viselik. Ilyen viseletben sehol sem látják őket szívesen. Ez a ruha lassan rájuk ég, önszántukból már nem fogják levetni. A legelső, amire szükség lenne, ezek megbékítése, aminek csak egyik eszköze pénzzel való megsegítésük, mert ennél sokkal több kell. Nehéz kérdés, mi ez a több. Arra viszont bárki tud példát mondani, hogy mi nem: nem kellene újra lerohanni Irakot, bármivel indokolják is ezt. Irakot egy hatalomittas őrült vezeti, akit az arabok is utálnak, de mellé állnak majd, amikor országát megtámadják. Aki ezt nem érti, talán évszázadokra elrontja a megbékélés esélyét.
Végül egy utolsó gondolat. A ma aktív terroristák többségénél humánus eszközökkel aligha lehet bármit is elérni. A legtöbb terroristának ez már életformája, nem tudna magával mit kezdeni, ha egyszer csak nem gyilkolhatna tovább, mert például teljesülne, amiért szervezete eredetileg megalakult. Az ilyeneket tényleg csak erőszakkal lehet ártalmatlanná tenni, ami újabb gyűlöletet és bosszút fog szülni, és a világ egyre jobban belebonyolódik a középkori vendetták ördögi körébe. A megoldáshoz a nyugati demokráciák élén az eddig tapasztaltnál több bölcsességre lesz szükség.

A szerző atomfizikus, egyetemi tanár