A horogkereszt – mint a nácizmus legfőbb szimbólumának – felbukkanása és más tiltott jelek röpcédulán vagy falra, ajtóra mázolva a kádári időkben vamzerok és operatív tisztek tucatjainak adott munkát a Kozma utcai fegyházban. A Gyűjtőben – főképp a bútorgyári vécékben – az alkotói kedvet sohasem tudták kommunista mederbe terelni. Ma a Történeti Hivatal őrzi a horogkeresztek, nyilaskeresztek, „heilhitlerek”, a Szovjetuniót s a magyar pártvezetést gyalázó rigmusok eredetijét vagy a graffitikról készült fotókat. A silány művek elkövetői nem a Führer odaadó hívei voltak, hanem olyan bűnözők, akik csendesen epekedtek az államellenes, izgatói státus eléréséért – ez kedvezőbbnek tűnt számukra, mint az egyszerű közbűntényes börtönlét –, ráadásul mint a fogfájás, úgy gyötörte őket a szocializmus unalma.
Unalom és lázadás a horogkereszt jegyében – nos, ez korántsem volt új dolog. Csak meg kell nézni Baldajev ezredes fotógyűjteményét a gulagok köztörvényeseinek tetoválásairól: Hitler és az SS-ek reményt adó figurák az ördögi Sztálin- és sátánábrázolatok mellett. A Führer hivatalnokbosszantó híveinek legkülönösebb csoportja ráadásul a szovjet vezetők gyermekeiből került ki, akik az apáik birtokában lévő Mein Kampf-fordítások nyomán Negyedik Birodalom néven még a negyvenes évek végén egy titkos szervezetet hoztak létre. Kormányt alakítottak, és Vologya Sahurint, a repülőgép-ipari miniszter fiát választották meg birodalmi vezetőnek. Szervezkedésük akkor bukott meg, amikor Sahurin féltékenységében lelőtte szeretőjét, a mexikói nagykövet leányát. A kilenc letartóztatott között volt Sztálin feleségének unokaöccse s a minisztertanács elnökhelyettesének, Anasztasz Mikojannak a fia, kiket társaikkal együtt aztán 1956-ban rehabilitáltak. 1950 körül hasonló mozgolódások voltak Kijevben – SS-Viking néven –, Bakuban és a második világháborús ellenállóiról elhíresült Voronyezsben, nem is beszélve a lágerek köztörvényes kápóinak SS-kultuszáról.
Nálunk a kommunista társadalom sértegetésének a taktikáját a hatvanas évek végének főképp munkásfiataljai dolgozták ki: lázadásukkal tükröt tartottak apáiknak, akik kispolgári vágyaik kielégítésében keresték az ötvenes évek rettenete után a feloldódást. S a párt – bár szólamaiban elítélte – a gyakorlatban erre a kispolgári magatartásra építette a társadalommal kötött, tételesen soha meg nem határozott kompromisszumát. A másik, hogy a magyar hippik nemcsak a párt által ellenőrzött, kondicionált létet utasították el, hanem szubkultúrájuk kiegészítő elemeként tudatosan választották a laza, inkább csak feltűnést keltő, mintsem a társadalomra veszélyes bűnözést.
Az egyik legnevesebb társaság az Ifjúsági Park szomszédságában, a Várkert egyik hatalmas fája alatt gyülekező Nagyfa-galeri volt. Kimondott vezéri posztjuk nem volt, de fő hangadójuknak a Bergendy-együttes mellett segédkező Szandbauer Gyulát ismerték el. Az állami gondozásban nevelkedett ifjúra jellemző volt az erős kollektív érzület, s valószínűleg ennek köszönhette későbbi asztalosi állását a bazilikában is, hiszen ide azok a vele együtt a Gyűjtőben raboskodó papok vitték be, akiknek kemény vagányként és egyben politikai elítéltként oly sokat segített a börtönlét elviselésében. Nekem is régi jó ismerősöm, az ő hozzájárulásával nézhettem bele az ügyüket tartalmazó operatív dossziékba: társait – nehogy megsértsem személyiségi jogaikat – a vizsgálati anyagban szereplő ragadványnevükön fogom idézni. (S még egy apropó a bazilikához: ugyancsak az egyik pap révén került oda a Markó egykori, immár nyugdíjas őre felvigyázóként; a volt smasszer megtért és buzgó hívő lett.)
Szandbauer Gyulát kétszer is elítélték (1970-ben és 1972-ben), mindkét alkalommal köztörvényes bűncselekmény mellett a „nagyobb nyilvánosság előtt elkövetett izgatás bűntette” miatt. A Rajzoló néven szereplő zárkaügynök jelentése szerint a Gyűjtőben sem tett lakatot a szájára, sőt „célul tűzte ki egy politikai jellegű galeri létrehozását, amellyel az volt a célja, hogy kellemetlenségeket okozzon a hatóságoknak, például: zászlótépés, hangulatkeltés”. Egyszóval a maga módján felfedezte a sokkhatáson alapuló happeninget, amelynek nincs ugyan partitúrája, de a megdöbbentésen keresztül felhívhatja a figyelmet a szocialista életstílus értelmetlenségére. Egy másik besúgói jelentésből kiderül, hogy tiltakozó menetekre biztatva őket még a börtönből is megpróbálta irányítani társait.
A Szandbauerrel és társaival foglalkozó dosszié alapos beszámolót nyújt a galeri hiedelemvilágáról és életérzéséről. A hippi kultúrára épülő politikum náluk is jellegzetesen provokatív volt, de ők a hatalom bosszantására a Harmadik Birodalom jelképeihez és szlogenjeihez nyúltak. (Heil Hitlerrel, Kitartás, Szálasival köszöntek egymásnak.) 1969. július 8-án az Erikát énekelve mintegy nyolcvanan vonultak fel a Belvárosban. Az erről szóló jelentésben az Erika mint az SS-ek dala volt feltüntetve (pontosabb lett volna német katonadalt írni), s az is az utókorra maradt, hogy, sok leány lévén a csoportban, szexkommuna alapításán is törték a fejüket, amelyben lányok és fiúk számára kötelezővé tették volna a meztelenséget. Antiszemita hiedelmek sem voltak idegenek tőlük, mint ez a „B” fedőnevű ügynök jelentéséből is kitűnik: a hangoló Bergendy-együttes vezetőjének az egyik lány odakiáltja: „Te, sz… zsidó!” (A nyomozás egyébként harminckét leánytagot derített fel. A fiúk erőszakosak voltak ugyan velük szemben, de a nemi erőszak kérdése még a nyomozók részéről sem vetődött fel.)
Gúnyneveikben sok volt az ötlet: Alvarez, Pinokkio, Pucér Lord, Tehén, Kacsa, Szerzetes, Hobó, Jaffás, Kis és Nagy Kennedy. (Az utóbbi névvel Szandbauert illették.) Az ifipark egyébként más galeriknak is helyt adott, s nevüket azok is elfoglalt helyükről kapták: „lépcsősoriak”, „nagyteraszosok”, „kupolások”. Egyszer még cseh hippik is eljutottak a nagyfásokhoz, akik egy időre befogadták őket. Az Unkász fedőnevű ügynök szerint lefasisztázták Kádárt és Husákot, Dubceket viszont jó embernek nevezték, s elképedve hallgatták „egy jugó légiós” meséit a Dél-Amerikában élő Hitlerről, aki majd egyszer újra megjelenik, hogy rendet tegyen a világban. (A légiós érzelmi szuggesztiója messze felülmúlta a csehek hatását.) Goebbels Röfi is a nagy hiedelemterjesztők közé tartozott: azt mesélte, hogy még 1966-ban az 1956-os forradalom tízéves évfordulójának megünneplésére mozgalmat szervezett.
Az egyik letartóztatott nagyfás önvallomásában ugyancsak érdekes kép bontakozik ki arról, hogyan is képzelték a rendszer megdöntését. Valójában a fiatal korra jellemző csoportlélektani törvények érvényesültek fegyverszerzési vágyaikban, a realitástól azonban messze voltak. „Mi szabad Magyarországot akarunk – jelentette ki Jaffás. – A cseh forradalom legyen a példa számunkra.”
Amikor egyikük azt firtatta, miképpen képzeli a fegyveres felkelést, Jaffás sommásan azt válaszolta: „Én kívülről irányítanám.”
Botrányt azért tudtak csinálni: azt belülről irányították. Az erikás felvonulás mellett ott voltak a szombathelyi vonatot szétszedő fradisok között, megdobálták a Köztársaság téri pártházat, s tömegverekedést robbantottak ki az ifipark környékén.
„Milyen jó érzés, ha ennyi ember van egy ember kezében” – hangzott el az önvallomás szerint Szerzetes szájából. Verseket is írtak – amelyek egy része az ifipark vezetőjéhez, egy belügyes figurához került –, ezek éppoly ösztönösek voltak, mint a fociszurkolók rigmusai, szövegeikből kitűnt, hogy az ország minden bajának kútforrását a párt uralmában látták. „Fejünk fölött vörös átok, nem hagyjuk ezt, hippi srácok” – olvasható figyelődossziéjukban. S bár az ultrajobbost játszották, azért elmentek a kínai követségre is brosúrákért, s megnézték a kínai–szovjet határincidensekről készült kínai filmeket.
A galerira a kisebb-nagyobb lopások, betörések és az erőszak szeretete mellett az erőteljes politizálás volt a jellemző. A róluk szóló jelentések egyike pontosan ki is jelöli a Nagyfa-galeri úgymond „politikai részét”. Nagy Kennedy (Szandbauer), Kis Kennedy, Barna Lord, Herceg, Doki, Szőke Lord, Tehén és Marcsello. A nagyközönség a sajtóban csak arról értesült, hogy a rendőrség megint a helyén volt a huligánok elleni rettenthetetlen küzdelmében, az ügy politikai részének „statisztikai” hasznát viszont a III/III-at felügyelő szovjet altábornagy zsebelte be.
A Nagyfa-galeri tagjai közül többen fegyházba (így Szandbauer és barátja, Kacsa is) vagy Tökölre, a fiatalkorúak börtönébe, illetve nevelőintézetbe kerültek. Kisebb-nagyobb tolvajlásaik, garázdaságaik sem estek oly mértékben latba ítélethozatalkor, mint a Petőfi-szobornál vagy a Batthyány-örökmécsesnél meggyújtott gyertyáik s szónoklataik, hogy „csináljunk forradalmat”. Amikor Szandbauerék börtönbe kerültek, a mintegy kétezer elítéltet őrző Gyűjtőben a rablétszám egynegyede politikai fogoly volt. Voltak köztük ötvenhatosok, akik nagyobb mérvű amnesztiában reménykedtek, voltak háborús bűnösök is: egy részük egyéni kegyelemmel valóban idő előtt szabadult. Tökéletesen működött a besúgóhálózat: Rajzoló például azt is kiderítette egy zárkatársával folytatott beszélgetésből, hogy a fiatalkorúként fegyverrejtegetésért elítélt Kövesdi még szabadulása előtt a váci szalagüzem padozatába rejtette feljegyzéseit az ötvenhatosok elbeszéléseiről. S azt is szorgosan jelentette, hogy a katolikus papok, Lénárd Ödön, Szigeti Imre és Rózsa Elemér hogyan igyekeznek egy-egy fiatal rabot megtéríteni. Szandbauerről mint különlegesen veszélyes elítéltről operatív tisztje „F dossziét” nyitott, s nemcsak a sötétzárkát járta meg, de – bár ezt akkor már szigorúan tiltották – a betonpadlóhoz láncolták.
S közben kinn ment a bölcsész- és jogásznövendékek maoista kavalkádja, következmények nélkül. A vietnami szolidaritási bizottság tüntethetett, finomkodhatott, ellenzékieskedhetett. Ők jó jelképekhez imádkoztak. Tanultak Mikojan fiának és barátainak sorsából, s lelkük mélyén jól sejtették, hogy a demokráciához vezető úton jobb Mao elnök kis vörös könyvét forgatni, mint a Führert: az csak a biztos lebukáshoz vezet.
origo.hu
Menczer: Zelenszkij elmondta, hogy ő is irányítja a Tisza Pártot
