A halottak élén lépkedve

November negyedikén még hervadatlanok a koszorúk az őszi sírokon, de a mécslángokat már elfújta a szél, üvegburáikat belepték a falevelek, s lépteink elhalnak a szőnyegnyi avarban. Békés ilyenkor a temető, eltűntek már azok, akik évente csak egyszer gondolnak a nagyszülőkre, rég volt bácsikákra és tántikra, elfeledve, hogy ők mi vagyunk, mert lépteinkben az ő járásuk üzen, mozdulatainkban, ahogy felhajtunk egy pohár bort, hunyorításunkban, nevetésünkben még ők mozdulnak a láthatatlan géneken át. Elfelejtett dédpapa kefebajusza díszlik az orrunk alatt s az a vékony, már-már légies ujj ükanyánké volt, amely még ma is simogat, de hol van már Mómika?
Dulce et decorum est pro patria mori. Négy éven át minden reggel erre a feliratra vetődött a szemem, amikor a Rózsadomb alján meghúzódó, patinás gimnázium kapuján beléptem. Latinos osztály volt a mienk, hát megjegyeztem egy életre. Ma szabad újra felidézni, mert ma ez az egy mondat a mondat, mert ma azok járnak a fejünkben, akik nem olvasták, de megtették, amit e mondat kíván: édes és dicső a hazáért meghalni.
Tán nem is hallottak soha e mondatról azok a srácok, akiket géppisztolygolyók kaszaboltak le, s testük kettétört, mint a krizantém, mely idejekorán földre hull. És azok a katonák, akik az utolsó töltényig lőttek a muszkára, tudták, hogy édes dolog a hazáért meghalni? Akiket hevenyészett sírba temettek a Rákóczi téren, akiket egyesével vadásztak le orvlövészek sunyin és pontosan célozva. Tudták, hogy milyen édes meghalni, akiket az Országház előtt puskáztak halomra, felülről és oldalról is egyszerre tüzelve áruló magyarok, akik immár negyvenhat éve viselik e szörnyűséges titkot, mert e titok minden évvel nehezebb, s lesz majd egyszer egy perc életükben, amikor e titok elviselhetetlenné válik, amikor átlépve e földi létből majd egy igazságos bíró előtt találják magukat, ahol már nem lesz titok többé a tett. S milyen édes volt a halál azoknak a mentősöknek, akiket akkor lőttek le gazok, amikor másokat mentettek. S tudta-e a tett dicsőségét bárki, aki fegyvert fogott az önkény ellen, nem azért, mert történelemkönyvben akart szerepelni, hanem, mert nem tehetett mást, mert van egy határ, amikor már nem megy tovább, amikor már elfogy minden türelem, amikor már minden mindegy, mert elég volt, mert ennél az életnél már a biztos halál is jobb.
S akit nem a fegyver némított el, akinek nem tank lőtte szét az otthonát, hanem akit a bírák és az ügyészek küldtek bitóra, meg azok, akik az ügyészeket és a bírákat kinevezték. A jogot megszentségtelenítők, akiknek a nevét is elfelejti a védekező emlékezet. Voltak, akiket már ’57. januárban akasztófára küldtek, s akiket majd márciusban vittek el éjjel, a családból kiemelve, mert féltek, hogy márciusban újrakezdik, s akiknek csak ötvennyolcban, ötvenkilencben, sőt hatvanban törték el a csigolyáját. Ők is ott fekszenek a porhanyós őszi földben, megélve a hamvazószerdai halkan szóló üzenetet: Ne feledd, ember, hogy porból vagy és porrá leszel!
Ahogy az a megkopott papír hűvösen rögzíti: „Jegyzőkönyv 1959. március 21-én 9 órakor történt halálbüntetés végrehajtásáról. A tanács elnöke az elítéltet elővezetteti. A tanács elnöke megállapítja fk. Mansfeld Péter személyazonosságát, majd felolvassa a Budapesti Fővárosi Bíróság Népbírósági Tanácsa 1958. november 21. napján kelt, Tnb. I. 8084/1958/5. sz. elsőfokú, és a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa Tnbf. IV. 13/1959/3. sz. másodfokú ítéletének rendelkező részét, valamint a kegyelmi tanács tanácskozási jegyzőkönyvét, mely szerint a halálos ítélet az elítélten végrehajtható. A tanács elnöke az elítéltet az ítélet végrehajtása céljából átadja az ítélet-végrehajtónak azzal, hogy teljesítse kötelességét. Az ítélet-végrehajtó és segédei a kivégzést 9 óra 22 perckor megkezdték, és annak befejezését a tanács elnökének jelentették. A tanács elnöke felhívja az orvosokat, hogy a halál beálltáról győződjenek meg. Az orvosok jelentik, hogy fk. Mansfeld Péter elítélt szíve 9 óra 35 perckor megszűnt dobogni. Az ítélet végrehajtásánál jelen lévők fél órára visszavonulnak. Fél óra múlva a tanács elnökének utasítására az orvosok fk. Mansfeld Péter kivégzett elítéltet újra megvizsgálják, és ismételten jelentik, hogy annak haláláról meggyőződtek. A tanács elnöke az ítélet-végrehajtást befejezettnek nyilvánítja azzal, hogy az ítélet-végrehajtás során felmerült 100 Ft orvosi költség és … útiköltség a pótköltségjegyzék … tétele alatt nyert feljegyzést. Kmf.”
Ez az a perc, amikor nemcsak tudjuk, de minden ép lelkű ember egész testében érzi is, kezét ökölbe szorítva, hogy az elítélt szíve, amely a száraz szavak szerint megszűnt dobogni, immár egy hős szíveként dobog tovább, és soha többé, amíg egy, ismétlem egyetlenegy tisztességes magyar ember él a földön, soha többé nem fog megállni, mert ez a dobogás az, amely ilyenkor ősszel, amikor ismét nyirkos szelek járják át nemcsak a testet, de a lelkeket is, ilyenkor ez a dobogás figyelmeztet minket arra a régi latin mondásra.
Mert a hazát nem lehet ajándékba kapni, ahogy Márai ismét és újra figyelmeztet, a hazát csak vérrel lehet megszerezni, s ha nem úgy szerezzük meg, az sosem lesz a miénk. Ahogy a haza bölcse is megmondta majd másfél száz éve, ha egy mellényt rosszul gomboltunk be, azt újra ki kell gombolni, mert enélkül sosem lehet rendesen begombolni. Most van itt az ideje, november negyedikén, hogy e két jótanácsot ismét végiggondoljuk, mert tucat esztendeje gombolgatjuk a nemzet mellényét, de ha azt hisszük, a félregomboltat anélkül is rendesen lehet viselni, hogy ne fogadnánk meg az öreg Deák tanácsát, akkor tévedünk. Ajándékba kaptuk a rendszerváltozást, azoktól kaptuk, akiknek fülében az utolsó mondat a gyalázatos bíró szava volt, akiknek a soraiba ávósok és nyomorult pufajkások lőttek Mosonmagyaróvárott, Salgótarjánban és szerte az országban, akik most szépen sorban ott fekszenek a keresztúri temető hátsó parcellájában, de mit tettünk mi magunk, hogy újra szabad, független és becsületes legyen ez az ország? Hoztunk tisztességes törvényeket, amelyek kizárták a gyilkosokat és elvbarátaikat a hatalom gyakorlásából? Csináltunk tabula rasát a sajtóban, a bíróságokon, az ügyészségeken, a bankokban, a gazdasági életben, a szakszervezetekben, a társadalmi élet minden területén, vagy hagytuk, hogy aki azt a gyalázatos jegyzőkönyvet diktálta, ma is diktáljon nekünk? Hagytuk, hogy ellenfeleink delegáltjai kapjanak vezető szerepet a mi pártjainkban, vivén minket a kísértésbe és a bukásba? Aki talentumot kapott, odaállt-e képviselőnek, miniszternek, pártvezetőnek, vagy hagytuk e posztokat előre menekülő volt III/III-asoknak, az életben máshol már megbukottaknak, tehetségteleneknek, percembereknek, jellemteleneknek, alkalmatlanoknak? S most csodálkozunk, ha átfújja kabátunkat a novemberi szél?
„Életes, drága jó fiúk / Óh, halottakként ébredők / Be szeretőn rántom ki kardom / Árnyas, szent rangotok előtt / S benneteket meg most talállak” – mormogom magamban a ma már ismeretlen Ady Endre 1915-ben írt versét, remélve, hogy a halottak élén gondolatban lépkedve rátalálunk végre saját, mai utunkra.
Amíg nem késő.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja