Isti

Jezovics idősb korára igencsak unni kezdte az embereket. Talán magát is. Mindenesetre az a mohó kíváncsiság, ami annak idején elfogta, ha bármely ember közelébe került – legyen az egy kiszolgálónő, egy bádogos vagy elektronikus kakofón zenész akár – fölgyulladt belsejében egy lámpás, mely szerette volna bevilágítani társa arcát. Jobban érdekelte eme arc, mint a csillagtörvények bármelye, sőt, akár a parány-fizika új elve, mely világokat tud romhalmazba dönteni. Rövid szóval az ember érdekelte – a m á s i k. Természetesen és elsősorban nőies személyek kedveztek ádáz, ám önkéntes és szertelen és rendszertelen kíváncsiságának, mely csakúgy, mint valamelyes szellő, cirógatta az egyedek arcát. Szerette a lényeket, ezért hát szerették ők is.
Volt valami a belsejükben, mint kis arany harang, mely megpendült az ő fuvallatára. Gyönyörű társasjáték kerekedett ebből, akár egy csöpp perc erejéig, akár évekre szólt az ismeretség. De végül is, ez lett a szakmája, az ember, a m á s i k nemcsak nyügös tanult métiér-je szerint: a pszichológiát untalan fontoskodó áltudománynak tartotta – ezzel szemben az emberérzést közvetlen szenvedélynek tekintette.
Eladdig… Meddig is?
Talán mai napság is. Csakhogy az új világgal, neo-világgal mintha elvágták volna azokat a láthatatlan zsinórokat, melyek az embereket összekötötték, régiesen öszvekötötték. Megszűnt volna mintha a hálózat. A kommunizmus idején – éppen a terrorral ellentétben – kialakult ama hálózat s hiába voltak besúgók, kémek, ügynökök, ez a hálózat működött – az ember ember által való szeretete, fönntartása. Így maradtunk életben – szokta volt mondani Jezovics.
A gyöngyszemek maradtak, de a hálózat megszűnt. Olyas világ keletkezett egymás lerohanása következtében, hogy nem maradt meg az emberi kapcsolat melege. Jezovics nem tudta, ezt egyszerűen kapitalizmusnak vagy globalizációnak, pecunizmusnak nevezik-é, de elillant az ihlet. Büdösek lettek az emberek. Jezovics pedig az illatukat szerette, azt a szeretetbéli melegséget, mi belengte az emberek szívét, mint valami aura.
Ez után sóvárgott. „Egy embert, egy embert adjatok nekem!” – dünnyögte magában, ahogy annak idején Gogol Egy őrült naplójában a földön fetrengő, emberéhes Popriscsin. Valakit, akire csak rá kell nézni – akármilyen –, és visszaadja a hitét az emberekben.
Midőn e nagy bérházba költözött vagy nyolc évvel ezelőtt, egy furcsa férfit látott mászkálni a lépcsőházban. Szakálla köldökéig ért, haja ezüstbe játszott, bár elég fiatal ember volt. Időnként alumínium ételhordót cipelt a kezében s eltűnt egy-egy kapualjban, elesetteknek és öregeknek szállítmányozta a rég kihűlt, de életmentő ebédet. Nem volt olyan napszak, hogy föl ne bukkant volna az utcán, vidáman hetyke sipkájában, még olykor fütyörészett is – „káromkodott vagy fütyörészett” – ahogy Ady mondaná. Két fiúgyereket nevelt a Jezoviccsal szomszédos lakásban, az ős-rendetlenség újkori halmazában. Olykor egy-egy használati tárgy – romlott frizsider, tört váza magányos virágokkal, állig föltekert és véglegesen elkopott szőnyeg került a szűk folyosó torlaszába, éjjel megérkezett kiszámíthatatlan útjairól, s a zökkenő lift felgördült a negyedikre – Jezovics biztonságban érezte magát, mint egy jézusi emberrel. Volt, hogy dünnyögve elbeszélgettek egy-egy futó világkatasztrófáról, mihaszna házbéli szerelmi ügyről, gyerekcsínyről, aztán ki-ki ment a maga útjára. Most meghalt.

I s t i

(H. I. emlékére)

Mintha mindennap visszajárna
a túlvilági utakon
megcsikordul valaki lába
és visszacseng a folyosón

Magától kigyullad a villany
aztán lassan megérkezik
– mint fák fekete füstje illan –
az emelet a negyedik

az egész lépcsőház ragyogva
egyenesen az égbe száll
s mindegyik liftben mint a foglya
zöld sipkában az Isti áll

ezüstfehér szakálla mellén
egész köldökéig ér
szikrázik mint valami jelvény
hobóba burkolt termetén

néha a toroknál begyűri
foltozott szevettere alá
utazik hogy maga se győzi
a lifteken föl és alá

baloldalt meglibben a függöny
és kigyúlik a konyha mint
homályosan a régi földön
azután sötét lesz megint

A rádió még szól naponta
de csak ahogy a víz szivárog
és tompított hangon bemondja
hogy idegesek a királyok

Istit minden nap visszavárják
ők is ugyanúgy szeretik
chagallosan kitárja szárnyát
röpül de beleütközik

az elkerülhetetlen égbe
mint rongyos daedaluszi ing
hogy Isten otthonát elérje –
azután sötét lesz megint

A lift függőleges vonatja
az ég és föld közt föl-le jár
minden fülkébe elragadva
zöld sipkában az Isti áll.