Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy az az ingadozó középpolgár, aki igazából nem húz sem jobb, sem bal felé, mely benyomások alapján adja le voksát a szavazófülke fülledt magányában, amikor eljön a választás ideje.
Ez az idő jelenleg elég távol esik tőlünk. Tehát pillanatnyilag nincs különösebb jelentősége annak, hogy az örök ingadozók erre vagy arra billennek. Ennek ellenére a pártok, politikusok és segédcsapataik nem lazítanak, sőt alakuló edzéseket sem végeznek, továbbra is úgy táncolnak a tatamin, mintha élesben menne a meccs. Nyugalom uraim, mondanám, nyugalom, amíg más zsurnaliszták szemrehányják, hogy az ellenzék táborában, főleg a Fidesz háza táján túlságosan is nagy és hosszan tartó a nyugalom ahelyett, hogy lemosnák magukról a gyalázatot, amelyet korántsem a századok kentek rájuk, hanem a szocialisták és a szabad demokraták. Párthívei szerint talán az MSZP is túlságosan nyugodt, bár szemlátomást úgy terpeszkedik a magyar közéletben, mint az amőba, minden résen beömlik és osztódik, övé a világ. Nem harcol érte, csak rátelepszik.
Az ingadozó középpolgár jelenleg elhajlott balra, bár a baloldaliság, Lenin vagy ki szerint, nem az imperializmus, hanem a kommunizmus gyermekbetegsége. (Az imperialisták rothadni szoktak, ám ezt most senki sem veti a szemükre, különösen nem az ovális iroda kandallója előtt.)
Ennek ellenére a harc, amelyet Medgyessy Péterrel az élen aligha nevezhetünk osztályharcnak, tovább folyik. Szép volna, ha értékek küzdenének egymás mellett, de most inkább az a helyzet, hogy mindenütt a gagyi triumfál, a mocsok a hiteles. Értékek – a másik fél szerint – sem itt, sem ott nem lelhetők föl. Magyarország kettős látásban szenved, ami az agytumor egyik tünete. Nehéz lesz belőle kikeveredni. A média, mint mindenben, ebben is élen jár. Itt kevesebb ingadozó van, mint a választói publikum körében. Mivel az úgynevezett tájékoztatás mintegy kilencven százaléka a balliberális oldal kezében van, a néző-, hallgató- és olvasóközönség már azt is elhiszi, hogy a szocialisták és társutasaik alkotják a „polgári közepet”. Mivel az ellenzékben lévő tíz százalékhoz sorolom magam, engem ez irányban kétségek gyötörnek, de nem akarom tovább ásni az árkot, amelyet Kovács és Kuncze amúgyis betemet. (Szívlapáttal.) Hogy mennyire kettős látású a médiában a helyzet, azt szeretném egy kézenfekvő példán szemléltetni.
Az adott napon objektív hírként az egyre polgárosodó Népszabadság és az eredendően polgári Magyar Nemzet címoldalán képet közöl Medgyessy Péter és a francia elnök, Chirac találkozójáról. A két fotó ugyanott, ugyanarról, kb. egy tized másodpercnyi eltéréssel készült, az objektívet is ugyanaz a fényképész fókuszálta. (Hogy szabatos legyek.) Az egyik lap képén Chirac intőn felemeli a bal keze mutatóujját, mintha azt akarná kifejezni, hogy ez az szt-tisztes dolog nem egészen tisztes, s arra intené Medgyessyt: javulj meg. A magyar miniszterelnök odaadó arccal figyel az intő kézre, csupán tisztelettudó tekintetében fedezhető fel az ígéret: már meg is javultam.
A másik lap képén Chirac figyelmeztetőn felemelt bal keze gyengéden rákulcsolódik Medgyessy jobbjára, miközben elégedetten felkacag, mintha azt mondaná: no, akkor jó. Erre Medgyessy arcán is felragyog a boldog mosoly.
A képekkel illusztrált írások címe: 1. Visszafogott francia támogatás. 2. Erősödő kapcsolatok Párizzsal. Nem árulom el, melyik melyik lapból való.
Az azonban fix, hogy a szocialisták kapcsolatai, mióta világ a világ, fokról fokra erősödtek és virágoztak, tekintélyük pedig nőttön-nőtt.
Hogy mindez az ingadozó középpolgárt végleg eldönti-e balra, mint a telibe talált bábut a kugligolyó, én nem tudom…