Kevés szervezet történetét övezi annyi mítosz, annyi ellenőrizhetetlen legenda, mint a titkosszolgálatok világát, amit jól jelez a rendkívül látványos, bár szakmai szempontból inkább banális James Bond-filmek népszerűsége is. A mítoszok tekintetében is kiemelkednek a brit hírszerző szervek világháborús teljesítményéről szőtt hírek és álhírek. Ennek megértéséhez tudnunk kell, hogy Nagy-Britannia egy kicsit úgy viszonyul a XX. század történetéhez, mint mi, magyarok az Aranycsapat focijához. Hiszen mára az egykori világbirodalom – a két megnyert világháború ellenére – önmagában nem játszik vezető szerepet a világpolitikában. Nem véletlen tehát, hogy a szigetországban óriási érdeklődés kíséri az angol katonai hírszerzés magas rangú vezetőjének, az 1931 óta az MI 5, a brit elhárítás alkalmazásában álló Guy Liddellnek kutathatóvá tett, 12 kötetet kitevő emlékiratait.
Általános vélekedések szerint Liddell volt az agytrösztje annak a kettősügynök-hálózatnak, amelyet Nagy-Britannia a háború alatt állított fel, és amelynek segítségével sikerrel tévesztették meg Hitlert a tervezett szövetséges partraszállás időpontjáról és helyszínéről. A háború után ő volt az MI 5 vezetői székének várományosa, ám végül mégsem őt nevezték ki a posztra, mire távozott a titkosszolgálattól.
Liddell naplószerű emlékiratai átfogják a brit hírszerzés és elhárítás Németország elleni játszmáit egészen a második világháború végéig. Az angol sajtó az elmúlt napokban írásainak leginkább arra a részére koncentrált, ahol rögzíti a brit vezetés vitáját, milyen megtorló válaszokat adjon 1944 nyarán a London elleni német V–1-es támadásokra és arra a hírre, hogy Hitler tervezi a V–2 bevetését is. Liddell állítása szerint egyeztetett az MI 5 vezetőjével, Sir Stewart Menziesszel – ő azon kevesek közé tartozott, akik pontosan ismerték a nyugati hatalmak atomfegyver-fejlesztési programjának állását –, aki javasolta Churchillnek, hogy intézzenek nukleáris csapást Németország ellen.
Augusztus 25-i keltezéssel a következő bejegyzés olvasható Liddell naplójában: „[Stewart Menzies] úgy látta, nincs közvetlen V–2-veszély. Ám [mondta] nincs vesztenivaló, és megígérte, hogy előterjeszti a javaslatot a miniszterelnöknek, aki szóba hozhatja az ötletet Rooseveltnél, akivel az előzetes tervek szerint a jövő hónap elején találkozik. Másrészt az is lehetséges, hogy [Churchill] gyorsabb lépések megtételéről dönt majd.”
Churchill elfogadta a javaslatot, ám az 1945. május 9-i német kapitulációig nem készült el a működőképes atombomba, hiszen az első eredményes kísérletet 1945. július 16-án hajtották végre Los Alamos mellett, az új-mexikói sivatagban.
A háttérhez érdemes tudni, hogy német tervezők 1936 óta dolgoztak az A–4-es jelű rakétafegyveren, amely a német Vergeltungswaffe (megtorló fegyver) elnevezés rövidítéseként, V–2-ként vonult be a történelembe. A mintegy egytonnányi robbanóanyag szállítására alkalmas fegyver kifejlesztésének azoban csak atom-, biológiai vagy vegyi töltet esetén lett volna értelme, hiszen hagyományos robbanóanyaggal töltve pusztítóereje nem állt arányban a célba juttatás hatalmas költségeivel. Igaz, hogy a hangsebesség fölötti sebességgel célba csapódó rakéták ellen nem tudtak érdemben védekezni a szövetségesek, mivel azonban a német atomfegyver-kutatások gyermekcipőben jártak, s Hitler megtiltotta a vegyi és biológiai fegyverek bevetését, a V–2 kifejlesztése a tervezett, háborút eldöntő hatás helyett csak a szűkös német kutatási kapacitást terhelte. Viszont nagyban segítette a győztesek későbbi űrkutatásait, hiszen az A–4 egyik fejlesztője, Wernher von Braun irányította az 1950–60-as években az amerikai holdprogramot.
A legérdekesebb kérdés azonban, amely az iratok nyomán a laikusokban felmerül, hogy honnan lehettek a brit hírszerzésnek olyan pontos információi, amelyekkel előre tudta jelezni a – később valóban bekövetkező – Nagy-Britannia elleni V–2-támadást.
Ennek megértéséhez egy kicsit visszább kell lépnünk az időben. A nemzetiszocialista hatalomátvételt követő hetedik esztendőben a harmadik birodalom már hadban állt. Az 1933-as esztendő utáni tisztogatások következményeit össze sem lehet hasonlítani a Szovjetunióban lefolytatottakkal, s a német biztonsági és elhárítószervek állománya lényegesen kisebb volt a szovjet gépezetnél. Ezért – főként a hadseregben, de a hírszerzésben is – kulcspozícióban maradhattak a Hitlerrel és pártjának politikájával szemben kritikusan gondolkodó és cselekvő tisztek, akik sok esetben maguk informálták a szövetségesek hírszerzőit a Német Birodalom legtitkosabb terveiről. Megtörtént az is, hogy felfedezték ugyan a kémkedést, de eszük ágában sem volt megakadályozni. Csak két példa. Hans Oster ezredes, a német katonai hírszerzés, az Abwehr központi csoportjának vezetője a nyugati fronton tervezett német támadás előtt minden alkalommal értesítette a kiváló brit kapcsolatokkal rendelkező berlini holland katonai attasét. Mivel azonban Hitler 1939 októbere és 1940 májusa között csaknem harmincszor módosította a támadás időpontját, az utolsó és helyes dátumot is eláruló figyelmeztetésnek már nem szenteltek kellő figyelmet a nyugati hatalmak.
Hasonlóan járt a Szovjetunió elleni támadás terve is: Hitler 1940. december 18-án írta alá a híres Barbarossa-utasítást, amelynek teljes szövegét egy korábbi centrumpárti képviselő még azon a héten továbbította a brit és amerikai hírszerzéshez. Így az már 1940-ben Churchill és Roosevelt íróasztalán feküdt, s a nyugati hatalmak „ajándékaként” 1941. január elején már Sztálin is olvashatta.
Azt, hogy a nemzetiszocialistáknak nem sikerült teljesen megtörniük a német társadalmat, az is jól jelzi, hogy közel három tucat merényletet kíséreltek meg Hitler ellen.
A hírszerzés eredményessége tehát nagyban függ attól, hogy mennyire bizonyul számára átjárhatónak az adott célország. Ez ad magyarázatot arra is, miért voltak a brit titkosszolgálatok kevésbé eredményesek a Szovjetunióval szemben.
Egyszer már újra kellett gondolni a második világháború történetét a brit tikosszolgálat eredményeinek fényében. 1974-ben kapott engedélyt Frederic Winterbotham, a különleges egység parancsnoka az úgynevezett „Ultra” titok publikálására. A német véderő 1937-ben vezette be a rádió-rejtjelezésre az Enigma készüléket, amely a német Arthur Scherbius 20-as évekbeli találmányának továbbfejlesztett változata volt. Mivel a weimari időszakban a Reichswehr nem rendelkezett elég forrással a találmány megvételére, Scherbius kereskedelmi célokra szabadalmaztatta, és több országban, köztük Lengyelországban is értékesítette. 1939-ben egy lengyel matematikusnak sikerült feltörnie a Wehrmacht kódját; őt közvetlenül az összeomlás előtt a brit titkosszolgálat kimenekítette Varsóból. A Secret Intelligence Service-nek a híres Bletchley parkban felállított állomásán 1940 tavaszától sikerült szinte a teljes német rádióforgalmazást lehallgatnia és megfejtenie.
Az Ultra fedőnevű akció révén naponta mintegy 2000 rádiójelentést fogtak el, és egy 6000 fős csapat elemezte, értékelte az így nyert híreket. Winterbotham közvetlen telefon-összeköttetésben állt Churchill-lel, és azon kevesek közé tartozott, akiknek jogukban állt bármikor zavarni a pihenőidejére kényes miniszterelnököt. Berlinben – az egyre világosabb jelek ellenére – a háború végéig megbíztak az Enigmában, amiért igen magas árat kellett fizetnie a harmadik birodalomnak: a készülék által szolgáltatott információk következménye volt a szövetségesek jó néhány sikere. Többek között az angolszász rombolók pontos tájékoztatásával tudták a szövetségesek a hatalmas veszteségek miatt a tengeralattjáró-háború gyakorlati feladására kényszeríteni 1943 májusában a német hadvezetést. Winterbotham állítása szerint – ami némileg ellentmond a „hagyományos” brit hírszerzés más munkatársainak vélekedésével – lehallgatásokkal jutott London a titkos információk közel háromnegyedéhez, sőt ez az arány a háború végén, 1944–45-ben kilencven százalékra emelkedett.
Megjelentek ugyanakkor ennek az információáradatnak a negatív következményei is, hiszen amúgy fel kellene tenni a kérdést, hogy a mennyiségi fölényben lévő, sokkal jobban informált szövetségeseknek miért tartott közel hat évig a Német Birodalom legyőzése. A háború „menedzselésére” kiképzett angolszász tisztek a hírhalmazból gyakran képtelenek voltak kiszűrni a lényeges információkat, ezért sokszor előfordult, hogy túl sokáig haboztak egy-egy döntés előtt, s amikor végül határoztak, az már gyakran késő volt. (Ez a döntést megnehezítő infromációáradat az egyik lehetséges magyarázata az amerikai hírszerzés 2001. szeptember 11-ét megelőző csődjének is.)
Ellentétben a többi nagyhatalom hadseregével, a német tisztikart – a híres feladattaktika szellemében – önállóságra nevelték, arra, hogy ne várjon felső utasításra, hanem a rendelkezésre álló erőkkel azonnal cselekedjék a megállapított cél érdekében. Ennek következményeként a német tisztikar a világháború során gyakran elszabotálta vagy megtagadta akár a legmagasabb helyről érkező utasításokat is. Így a parancsok szentségében hívő britek számára meglepetést okozott például Rommel engedetlensége, aki az 1940-es nyugati hadjáratban a 7. páncéloshadosztály parancsnokaként rádióját kikapcsolva törte át számtalanszor a meglepett szövetségesek védelmi állásait. Rommel így nem tudott feletteseinek azonnali megállásra felszólító parancsairól, a szövetségesek viszont nem számítottak további támadásokra. Ráadásul mivel a német tisztek jóval kevesebbet tudtak az ellenségről, mint ellenfelük róluk, olyan akciókra is vállalkoztak, amelyeket a tények teljes ismeretében valószínűleg nem kezdtek volna meg. S amelyek a meglepetés erejénél fogva, minden irracionalitásuk ellenére végül is sikerre vezettek.
Ezzel eljutunk a hírszerzés két öröknek mondható dilemmájához: menynyiben kész a politikai és katonai vezetés hitelt adni a hírszerzés gyakran kellemetlen információinak? Másrészt: hogyan védekezhetnek a döntéshozók azon hírszerzési információk ellen, amelyek ugyan kiválóan megfelelnek az ellenségről kialakított képnek, de nem fedik a valóságot? Így a Németország ellen 1940. május 15-ről 16-ra virradóra megkezdett terrorbombázások egyik meghatározó oka volt az a titkosszolgálati csatornákon a német ellenállás által Londonba eljuttatott hír, miszerint a harmadik birodalom agyaglábakon áll, és az első nagyobb megpróbáltatásokra a lakosság felkeléssel és szabotázzsal reagál. Churchill pedig már 1940 júliusában engedélyezte Lord Cherwell azon javaslatának kivitelezését, amely 58 nagyvárosban 22 millió németet kívánt hajléktalanná tenni. A terv mintegy ötmillió halálos áldozattal számolt.
Ilyen előzmények után Liddell állítása, miszerint a brit háborús miniszterelnök atombomba bevetését próbálta meg elérni szövetségesénél, aligha kitaláció.
Azt a kérdést, hogy mennyiben járulnak hozzá új információkkal a második világháború megismeréséhez a most kutathatóvá tett dokumentumok, az idő és a szükséges forráskritika dönti el. Hiszen a brit levéltári anyagokat – demokráciában szokatlan módon – az utóbbi évtizedekben jelentős „tisztogatásoknak” vetették alá. Így tűnt el az első világháborúban Franciaországban harcoló brit csapatok főparancsnokát, Douglas Haig tábornokot terhelő számos dokumentum, valamint Churchillnek több, a hadijog nyílt megszegésére utasító második világháborús parancsa.
origo.hu
Orbán Viktor: Gazdasági öngyilkosság Ukrajna uniós csatlakozása
