Hegedűs László, az életfogytos elítélt vécépapírra írta verseit; a másodosztályú állampolgár fiókmélyre kárhoztatott költeményei Kiszökött szemünkből az álom címmel a rendszerváltás utáni években láthattak napvilágot. Mentősként, a Központi Honvéd Kórház alkalmazottjaként élete kockáztatásával mentette a forradalom sebesültjeit, ezért súlyos börtönévekkel kellett fizetnie.
– Orvosnak készült?
– Az szerettem volna lenni. A piaristáknál érettségiztem, utána egy ideig orvossegédképző iskolába jártam, mivel az orvostudományi egyetemre – bár a felvételim sikerült – helyhiány miatt nem vettek fel. 1957 nyarán az úgymond felcserképzősök közül én is megkaptam az értesítést – illetve az édesanyám –, hogy felvettek az egyetemre, ám akkor már börtönben ültem. Természetesen soha nem lehettem egyetemista, nem lehettem orvos.
– Hogyan került a forradalmárok közé?
– Már október 23-án este elhangzott a Magyar Rádióban, hogy minden egészségügyi dolgozó jelentkezzék a legközelebbi kórházban. Mivel az orvossegédképző gyakorló kórháza a Központi Honvéd Kórház volt, ezért ott jelentkeztem. Mentőautóra osztottak be, és akkortól kezdve heteken keresztül Budapest minden felkelőhelyén megfordultam, sebesülteket hordtam a Honvéd Kórházba, vagy gyógyszereket, elsősegélycsomagokat vittem a felkelőknek és az ideiglenesen felállított mentőállomásokra.
– Gyermekként úgy emlékszem, hogy az ávósok, az oroszok rálőttek a vöröskeresztes mentőkocsikra.
– Igen, lőttek, tüzeltek. Ebből a szempontból szerencsétlen helyzetben voltam, mert honvéd mentőautóval jártam. HG 084 volt a rendszámom, ezt soha sem felejtem el. Olykor a felkelők is bizalmatlanok voltak, mert az ÁVH-sok is használtak menekülésre vagy fegyveres akciókra mentőautókat.
– Melyek voltak az emlékezetesebb mentései?
– Két megtörtént eset teljesen belém ivódott. A Szív utca sarkán jártunk a mentőautóval, és a pékség előtt hatalmas sor állt. Egyszer csak géppuskasorozat hallatszott az utca végéről, és úgy terültek el az utcán az emberek, mint ahogy a rendet kaszálják a mezőn. Állítólag egy bevodkázott orosz tankos kezdett el tüzelni. Rémületes volt a látvány: vér és húscafatok mindenütt. A lövések közepette hordággyal rohantunk az összeesett emberekhez, és hordani kezdtük a sebesülteket a mentőautóba, amely tizenkét férőhelyes volt. A kocsi nem volt felszerelt, csak szállításra volt alkalmas, orvos nem volt velünk. A bajt tetézte, hogy a sebesültek között volt egy terhes asszony, aki haslövést kapott. Őt is a mentőkocsiba akartam tenni, de a rokonai és a felzaklatott, sértetlen emberek nem akartak elengedni, s követelték, hogy az asszonyt a helyszínen operáljam meg. Bár fehér köpeny volt rajtam vöröskeresztes karszalaggal, de mondtam, hogy nem vagyok orvos, nem tudok operálni. Csak néhány műszerem volt: egy érszorító, egy szike, egy fogó, meg talán éter. Hiába tiltakoztam, a feldühödött emberek majdnem megvertek. Kénytelen voltam úgy tenni, mint aki ért az operációhoz, és valami isteni csoda folytán a fogóval kihúztam a golyót a terhes asszony hasából. Valósággal önkívületi állapotban voltam, nem tudtam, hogy mit teszek.
– Mi történt a gyermekkel?
– Bevittem az asszonyt a kórházba a többiekkel. A baba az édesanyja hasában meghalt, a mama életben maradt.
– Nem tettek különbséget sebesült és sebesült között?
– Szó sem lehetett róla. Mindenkit mentenünk kellett. A kórházparancsnokság tudtával vittük a felkelőknek a gyógyszereket, a penicillint és a kötszereket. Rendszeresen jártam a Corvin közbe, a Tűzoltó utcába, a Tompa utcába, a Royal Szállóba, és Budán is többször megfordultam. Egyébként a Központi Honvéd Kórházat reformkommunista vezetés irányította, a kórház parancsnoka Radó György volt. A kórház párttitkárát bezárták egy szobába, ott lakott, de csak azért, hogy ne bántsa senki. Nálunk már az első napokban megalakult a Katonai Forradalmi Bizottság, amelynek a vezetője Havas László százados lett. A bizottság intézte a kórház ügyeit.
– Ön vezette a kocsit?
– Kezdetben nem. Kiskatonák voltak a sofőrjeim, de megszöktek sorban, mert féltek a veszélytől. Engem neveztek ki gépkocsiparancsnoknak. Még ma is megvan az a nyílt parancs, amivel közlekedtem.
– A Corvin közben kik fogadták?
– Érdekes, kezdetben mindenki lőtt rám. A szovjetek is, a felkelők is. Ráadásul az én mentőautóm nem fehér színű volt, messziről üvöltött róla, hogy honvédségi gépjármű. Először a felkelők is azt hitték, hogy fegyvereket cipelek. Amikor első alkalommal beálltam a Corvin közbe, a forradalmárok azonnal letartóztattak. A Pongrátz testvérpár kapott el és vitt az akkori főparancsnokhoz, Iván-Kovács Lászlóhoz. Elmondtam neki, hogy rendszeresen fogok ide hozni kötszereket, ha szükség van rá, és rendszeresen el fogom szállítani innen a súlyos sebesülteket a Honvéd Kórházba, ahol orvosi segítséget kapnak és biztonságban lesznek.
– Elhitték?
– Meggyőztem őket, és elhitték, annál is inkább, mert később magát Pongrátz Gergelyt is bevittem a kórházba.
– Mi volt a második emlékezetes eset?
– A szovjet parancsnokság a forradalom első fordulójának ideje alatt a Vámház körút környékén volt. A Duna-parton abban az időben barakkok voltak, amelyekben az orosz szükségkórházat rendezték be. Súlyos sebesültek is feküdtek ott, és kérték a kórházunkat, hogy szállítsuk el hozzánk a sérültjeiket. Megrázó látványban volt részem. Fiatal srácok voltak a súlyos sebesültek. Ők harcoltak ellenünk, őket szállítottam el.
– Hogyan fogadták önt?
– A szovjet kórházparancsnok tisztességesen fogadott. Tudta, hogy segíteni jöttünk.
– 1956-ban meddig mentett embereket?
– November 11-én még a Kilián laktanyából, hátulról az első emeletről sebesülteket szállítottam el. November 13-án jöttem le a mentőkocsiról, és ott maradtam a kórházban az idegsebészeten asszisztensként egészen 1957. január végéig, mert ekkor következett a tényleges ellenállás részemről, részünkről.
– Ez mit jelent?
– A Központi Honvéd Kórházban az idegsebészeti osztályon dolgozott Iván László agysebész, aki jelenleg Kanadában él. A professzor erőteljesen szervezte az ellenállást, amibe – többek között – Horniczky Tamás röntgenorvos is bekapcsolódott. A professzor szólt, hogy menjünk el az Egressy útra egy munkás-összejövetelre, ahol találkoztam a későbbi bulitársaimmal.
– Bulitársaival?
– Kevesen ismerik ezt a fogalmat. A bulitárs nem más, mint ügytárs, akivel egy ügyben ítéltek el bennünket. Tehát ott ismerkedtem meg többek között Szabó Lajossal, Forgács Ferivel, Nagy Jóskával és Mécs Imrével. Én a Központi Honvéd Kórházat képviseltem, Mécs Imre a Műegyetemet. Elindult a szervezkedés, amelynek célja az volt, hogy propagandaanyagokkal ismertessük a forradalom valódi céljait, és ha kell, újra felvegyük a harcot. A röpcédulákat én írtam, és a kórház stencilgépén sokszorosítottuk. Amit tettünk, nem volt veszélytelen, mert a párttitkár – bár még nem bújt ki a szobájából – mellett volt a stencilgép. Ezeket a röpcédulákat azután Szabó Lajosék, a munkásfiatalok vitték el s terjesztették, a terjesztésbe később én is bekapcsolódtam. De nem csak ez volt a feladatunk, mert közben mentenünk kellett azokat a forradalmárokat, akikre kötél várt.
– Ez is egyfajta életmentés volt?
– Igen. Ugyanis az történt, hogy ÁVH-sok, karhatalmisták járták a kórházakat és nézték a kórlapokat. Keresték azokat, akiket lőtt sebbel ápoltak. Ezt a Honvéd Kórházban nem tudták megtenni, mert a kórház parancsnoksága nem engedte, és Radó professzor még a hivatalos paranccsal razziázni készülő ávéhásokat is félrevezette. Ezzel több forradalmárt megmentett.
– Benne volt a szervezkedésben kórházparancsnok is?
– Benne. El is ítélték tizenkét évre. De a legjelentősebb tettünk az volt, amikor engem küldtek el különböző kórházakba, hogy a lőtt sebbel fekvő felkelőket szállítsam be a Honvéd Kórházba. Nem volt egyszerű a feladatom, mert be kellett bizonyítanom, hogy nem én vagyok az ÁVH-s. A munkánk kisebb része volt az egészségügyi mentés, mert Iván László – Radó György tudtával – összeszedte azokat a prominens személyiségeket, akikre súlyos ítélet várhatott. Ezeket én vittem ki mentőautóval, nyílt paranccsal a nyugati határszélhez, többek között a győri kórházba, ahonnan a menekülteket Nyugatra szöktették. Zsúfolásig volt a mentőkocsi, álcázni kellett a szállítást, hordágyakra is fektettünk embereket, bekötött fejjel, lábbal, karral. Amikor a szovjetek megszállták Győrt, akkor Komáromba vittem a transzportot. Úgy tudom, ebben a szállítmányban – Iván László szerint – ott voltak Pongrátz Gergelyék is.
– Hogyan bukott meg?
– A Honvéd Kórház pszichiátriai osztályának egyik ápoltja jelentett fel. Tudta, hogy röpcédulázom, tudta, hogy mentjük a felkelőket. December körül megindult a nyomozás. Ezek után kezdődtek a lebukások, felgöngyölték a szervezkedést. 1957 májusában tartóztattak le.
– Az nem számított, hogy ön a forradalom napjaiban embereket mentett?
– Nem. Tutsek Gusztáv vérbíró azt mondta a tárgyaláson, hogy az ilyen csirkefogók, mint én, mind fegyvereket szállítottak. Ekkor álltam fel és üvöltöttem.
– Hány évre ítélték?
– Életfogytiglant kaptam. Amikor Tutsek kimondta első fokon az életfogytot, az ügyvédem felugrott, és azt kiabálta, hogy ez nem bíróság, hanem mészárszék. Gaszt Istvánt azonnal kizárták az ügyvédi kamarából. 1991-ben én intéztem el, hogy mentesítsék, és visszakapja az ügyvédi jogosítványait, ám abban az évben meghalt. Másodfokon is életfogytiglanra ítéltek. Jobbnak láttam visszavonni a fellebbezésemet, ugyanis a népbíróságnál nemegyszer ezek után halálos ítélet született. A mi ügyünkben szereplő hat halálos ítéletből kettőt életfogytiglanra változtattak, a Forgács Feriét és a Mécs Imréét. Nagy Józsefet, Szabó Lajost, Ivicz Györgyöt és Bárány Jánost – a piros sapkás Jancsit, a Tompa utcaiak vezetőjét – halálra ítélték. A négy munkást kivégezték, hiszen azok munkásárulók voltak.
– Önnel mi történt?
– A Gyűjtőbe vittek, egészségügyi képesítésem miatt bekerültem a kórházba, onnan Vácra szállítottak, ahol a vegyészekhez kerültem. 1960 környéken enyhült a fogva tartás, a zárkákat kinyitották, ekkor ismerkedtem meg Mérei Ferenccel, Bibó Pistával, Vásárhelyi Mikivel, Göncz Árpáddal, akivel egy zárkában voltam egy évig. Az egész revizionista társasággal ott barátkoztam öszsze; nagyon jóban voltunk Donáth Ferivel is. Részt vettem a nevezetes váci éhségsztrájkban is.
– Mikor szabadult?
– 1963-ban, a nagy amnesztiával. Rendőri felügyelet alá kerültem fél évre, egy ideig sehol nem tudtam elhelyezkedni. Még a mentőszolgálathoz sem vettek fel, mert az akkori Országos Mentőszolgálat vezetője azt mondta, hogy bárkire nézve veszélyes lehetek, mert ellenforradalmár vagyok. Dolgoztam egy autóalkatrész-raktárban, végül is Mécs Imre révén bekerültem a Híradástechnika Szövetkezetbe, ahol műszaki könyveket szerkesztettem. Hárman voltunk életfogytosok a szövetkezetben: Mécs Imre, Rácz Sándor, és én. 1972 után olyan helyzetet teremtettek a munkahelyemen, hogy ki kellett lépnem. Szabadfoglalkozású lettem, a feleségem nevén elindítottunk egy gmk-t, és így különböző nagyvállalatoknak szerkesztettem műszaki könyveket: ebből éltem.
– A rendszerváltásban részt vett?
– Az ellenzéki mozgalomban nagyon hamar ott voltam, írtam a Bibó-emlék-könyvbe. Természetesen jó barátságban voltam Göncz Árpáddal, Mécs Imrével, Donáth Ferenccel.
– Göncz Árpáddal most is jó barátok?
– Már nem.
– Miért nem?
– Mert nem értek egyet azzal, amit tesz. Sőt nagyon elítélem. Meg is írtam neki egy magánlevélben.
– Miért ítéli el?
– Mert nemzetellenes politikát folytat.
– A börtönben megértették egymást.
– Az más volt. Mécs Imrével a börtön után még anyagilag is segítettük egymást.
– Ma vele sem ért egyet?
– Nem. Egyáltalán nem. Megdöbbentő, megrendítő és szégyenletes, amit Mécs Imre tesz. Különösen a legutóbbi eset, a bizottsági elnökség, amit végig vezetett. Időnként szerettem volna megkérdezni tőle: édes Imikém, nem szégyelled magad?
– Az ötvenhatosok közül kikkel van jóban?
– A csendes emberekkel. Nem szeretem a vadmagyarkodást, nem szeretem a kommunista hazudozást, a bolsevik hazudozást, a kisajátítást. Rémiszt, ha valaki akár az egyik, akár a másik vonalba beáll. Vannak csendes ötvenhatosok, mint például Hrabovszky Laci barátom. Nem járatjuk a pofánkat, de szégyelljük magunkat azért, ami itt történik.
– Így éli meg a rendszerváltást, amiért harcolt? Ön a Történelmi Igazságtétel Bizottság ügyvezető elnöke is volt.
– A börtönben megismertük a revizionistákat, nagyszerű rabtársak voltak, egyiküket sem tartottuk besúgónak. Utána hosszú időre megszakadt a kapcsolat, Donáth Feri lakásán találkoztunk olykor egymással. Donáth összekötő kapocs volt az ötvenhatosok és a maoista ellenzék, a Harasztiék között. Ő volt a Bibó-emlék-könyv egyik szervezője. De azt mondhatom, hogy tulajdonképpen átvert bennünket a börtönbeli magatartásuk, mert a múltjukról semmit sem tudtunk, és nem árultak el semmit. Például nem mondtak arról semmit, hogy Vásárhelyi Miklós hogyan viselkedett a pócspetri ügyben, miket írt róla, miket hazudozott. Göncz Árpáddal, akivel összeért a fejünk, mert hosszú ideig egymással szemben feküdtünk az 58-as zárkában Vácon, egy ideig személyes barátságban voltam vele, nos, a jelenlegi magatartása iszonyatos csalódást jelent és mutatja a mi naivitásunkat.
– A múlt következménye, ami ma van?
– Sok minden annak a következménye.
– Miért mondott le a TIB ügyvezető elnöki tisztjéről?
– Az imént utaltam arra, hogy nem szeretem a vadmagyarkodást, de azt sem szeretem, ha el akarják velem hitetni, hogy a kommunisták csinálták 1956-ot. E kettő közé szorultam, ezért mondtam le.
*
A sorozat összes részét hétfőként a Magyar Nemzet On-line-on olvashatják.
kurkuma fűszer
Ettől az egy hozzávalótól lesz igazán jó a csirkeraguleves
