Bál a Gellértben

Valamikor a bálok nem csak a nyughatatlan ifjúság és a romantikára vágyó érettebb nemzedékek tánc iránti vágyainak kielégítését szolgálták. Az ünnepélyes hangulatban egymásra találtak a rokon lelkek, nem beszélve az eszmék és ötletek cseréjéről. A Széchenyi-bálok hagyománya is ilyen célból teremtődött meg a Széchenyi-lakomával 1864-ben, a legnagyobb magyar halála utáni negyedik esztendőben.

Gróf Széchenyi István fontosnak tartotta azok találkozóját és bensőséges együttlétét, akik a haza üdvéért munkálkodtak – mondja Rubovszky András, a Széchenyi Társaság alapító tagja és az ismét életre hívott Széchenyi-bálok szervezője. A neves idegenforgalmi szakember hosszú éveken át a Gellért Hotel igazgatójaként igyekezett öregbíteni a patinás gyógyfürdő és -szálló hírnevét, s az újraéledő demokratikus körülmények között méltó helyszínnek találta, hogy ott rendezzék az 1945-től kényszerűen szünetelő elegáns találkozót.
– Ezért alapította meg a Nemzeti Kaszinót, pártolta a hazai lótenyésztést, a lóversenyzést. A társadalmi-társasági élet pezsgése lehetőséget teremt ma is a különböző érdeklődésű és foglalkozású emberek találkozására – teszi hozzá a hagyományápoló Rubovszky.
Széchenyi István már kortársai körében nimbuszszal bírt. Halálát követően gyorsan kultusza lett, az első Széchenyi-lakomát a főrendek szervezték 1864-ben. Az akkori mulatság is éppen február 1-jére esett, akár az idei, az 1989-től számított tizenötödik rendezvény. Az elsőn Wenckheim Béla tartott emlékbeszédet, s a jeles eseményre készíttetett emlékserlegre az alábbi feliratot vésették föl: „Borúra derű. Nem halt meg, aki honfitársai emlékezetében él.”
A minden társadalmi rétegben népszerű mágnás tisztelete hamar túlnőtt a főrendeken, s az Országos Széchenyi Szövetség mellett megalakult a fiatalabbakból álló Széchenyi Társaság, amelynek sokan tagjai lettek a feltörekvő, nemzeti és nemzeti liberális érzelmű polgárok közül.
Az első bált 1907-ben rendezték a Royal Szállodában, s attól fogva évente az ország egyik legnevesebb társasági eseményévé nőtte ki magát a rendezvény. A Duna-parti Ritzben utoljára 1914 farsangján táncoltak a Széchenyi-bálozók; a háború és Trianon nem adott okot a mulatságra, aztán 1921-től a szépséges Gellért Hotel adott otthont a bálnak, a társasági ajánlással belépőhöz jutó kiváltságosoknak. A sorozatnak s vele a csaknem százéves hagyománynak 1940-ben szakadt vége.
A rendszerváltás küszöbén, 1987-ben alakult meg ismét a Széchenyi Társaság, amelynek egyik alapító tagja volt Rubovszky András, Kunszabó Ferenc, Stumpf István, Katona Tamás, Cserháti László (közgazdász), Tóth József (onkológusprofesszor). Az első találkozót Pozsgay Imre támogatásával sikerült megszervezniük a budapesti Pepita Oroszlánban, ahol aktuális társadalmi, gazdasági és kulturális témák kerültek terítékre, különös tekintettel a többpártrendszer megteremtésére, a gazdasági reformokra és a határon túli magyarok támogatására. A düledező szocializmusban – Pozsgay védelme alatt – megtűrték a civil alakulatot.
– Nem töltöttünk be úttörő szerepet a határon túliak támogatásában – hangsúlyozza Rubovszky –, de sűrűn jártunk ki a magyarlakta területekre, írószerekkel, könyvekkel, egyéb adományokkal megrakottan. 1989-ben hivatalosan is bejegyezték a Széchenyi Társaságot, ám a demokratikus politikai élet szerveződése sokakat elszólított közülünk. Máig harminckét Széchenyi-szobrot, illetve -domborművet állítottunk föl az országban és a határon túl, így Tiszaújlakon, Beregszászon, Bánffyhunyadon, Brassóban, Lendván. Ebben az esztendőben rendeztük meg az új korszak első Széchenyi-bálját a Gellért Hotelben. A belépődíj sosem olyan drága, mint más exkluzív bálokon, a fellépő zenészek, zenekarok mérsékelt áron muzsikálnak, támogatók vállalják át a költségek egy részét – sorolja Rubovszky András, a báli vigasság karmestere.
Az idén a szálloda összes terme a vendégek rendelkezésére áll, a fehér asztal mellett cigányzene kíséretében beszélgethetnek. Rácz László cimbalomművész (Rácz Aladár unokája) és klasszikus képzettségű zenészei játszanak. A Gellért-fürdőcsarnok impozáns tere a táncosokat fogadja az Emerton-díjas Madarak tánczenekar közreműködésével. A nyitótánc palotás, majd keringő áll a táncrendben. A kupolacsarnok és a galéria zugaiban kis csoportok beszélgethetnek zavartalanul a százötven éve „változatlan” témákról: gazdaságról, politikáról, kultúráról. A mulatság szokás szerint a budapesti Krisztina körúti Széchenyi-szobor megkoszorúzásával kezdődik.

Táncrendek parányi ceruzákkal
Bőrkötéses, fémlemezre nyomtatott, díszes kis jószágok a táncrendek, amelyeket féltve őriznek némely családok a rég porladó ükanyák ereklyéi között. Régen sem tömegével készítették őket – a finom kézi munka sosem volt olcsó –, az előkelő hölgyeknek a legelegánsabb bálokban dukált, az ünnepélyes külsőségeket emelendő. Horváth Dezső gasztronómiai szakember és gyűjtő kincsestárában őriz néhányat közülük.
– Magyarországon a „törvényhallgató” ifjak 1840-ben tartott bálján kapott első ízben minden meghívott hölgy táncrendet egy szál virág kíséretében – idézi a táncrendek történetét. Neki az 1851-es székesfehérvári nőegyleti bál táncrendjéből van egy a birtokában. Aukciókon bukkannak föl e darabok, igen borsos áron.
A klasszikus bálok nem azonosak a farsangi táncmulatságokkal, maszkabálokkal. Ez utóbbiakhoz hasonlókat már a középkorban is rendeztek, s nem csak az előkelőségek. A rangos táncmulatságok szokása a XVIII. századtól dívik. Európában XIV. Lajos vezette be, híres bálként tartják számon az 1715-ös párizsi fényes estélyt. Magyarországra a Habsburg-udvarból került át a bálozás szokása. Budapesten 1800-ban nyolcszáz (!) báltermet tartottak számon: többnyire főúri kastélyok aulái, nagytermei alakultak át az új igények szerint táncteremmé. A pesti Vigadó 1834-ben, a budai Vigadó 1900-ban nyílt meg. Rendeztek bált jogászok és joghallgatók, orvosok és medikusok, arisztokraták és nagypolgárok, kereskedők és nőegyletek. Létezett a Magányos Férfiak Egyesülete, ők különös izgalommal szervezték báljukat, táncrendjükre büszkén nyomtatták nevüket. Hogy ez a tisztességes és nősülni szándékozó férfiak vagy a kalandor természetű, csapongó urak mulatsága volt-e, arról nem szól a fáma.
– A táncrendekbe szép betűkkel nyomtatták ki a táncok sorrendjét: keringő, francia négyes, valcer, mazurka, polka, négyeske… s a hölgy, még inkább kisasszony saját kezűleg írta be a mellékelt parányi ceruzával a jelentkező úr vagy úrfi nevét – szól a báli szokásokról a gyűjtő. – Csárdást először 1840-ben Budapesten, a Liszt Ferenc tiszteletére rendezett bálon táncoltak, a palotást a XIX. századtól járják betanított táncosok a bál nyitányaként.
A táncrendeknek is, mint annyi másnak – a bálokkal egyetemben –, 1945-ben bealkonyult. Mostanság újjá kívánják éleszteni az elegáns táncos események szokását, de a táncrend készítése valószínűleg nem honosodik meg ismét. S egyáltalán: tudnánk még mazurkát vagy polkát táncolni? Nem beszélve az ismetlen négyeskéről…