Szilva az aszalásban

Töprengtem napokig, érdemes-e megint a Szabad Demokraták Szövetségéről írnom. Lehet-e valami különös oka a párt mostani szemrevételezésének, van-e bármi különös, új, el nem hangzott hír, értesülés, fölfedezett titok, avagy csak a lerágott csontot lehet reszelős nyelvvel tovább fényezni? Ki törődik a széthullott szervezet maradványaival ebeken és amatőr gombfaragókon kívül? Most éppen Bauer Tamás elnöki ambícióiról cikkeznek a sajtóban. A párt háza tájáról esztendők óta érkező hírek hallatán úgy tűnik, az embereket semmi sem érdekli jobban, mint az érdektelenség.
Hogyan is lehetne érdekes itt Bauer Tamás? Hiszen semmi különöset sem tud fölmutatni, nincs tetoválva, nincs piros tarajkája, nem piszkosszájú és nem mosakszik nyilvánosan. Egészen biztos, hogy nem szavazzák be. Nemhogy egy televíziós valóságshow-ba, de egy liliputi elnöki székbe sem. Akkor meg minek az izgalom, ki a csudának van kedve a szennyvizes felszín alatt a mélyáramokig lebukni, hogy szemügyre vegye, valójában miről is hallgat a mély? Pontosan ezen érzés miatt kell a szabad demokratákkal foglalkozni.
Bauer bírál: nem most kezdte, mindig is ezt tette, az a fajta ember, aki megmondja. Annak idején pontosan látta a népköztársaság végét, kilátástalanságát, gyilkos ürességét. Cselekedett is, sok szocialistával szemben is. Van világképe, társadalompolitikai elképzelése; Bauer egy értelmes neoszocialista, ezért nincs helye az MSZP-ben. Bauer nem kurzuspolitikus, nincs taktikai érzéke, párttársai tisztelettel mulatnak elnöki, vezetői ambícióin: a pártházban a takarítást sem tudná elintéztetni. Amúgy neoliberális elvei sem tehetnek sok kárt. Kuncze Gábor marad a bakon, ő meg a saroglyába vagy fölkapaszkodik, vagy nem: a kocsi fut így is, úgy is.
Emlékeznek még a bugyibulira? Az óriásplakátok „megmutatjuk az őszintét” csipkés prolishow-jára, a pelenkázó elnök bácsira? A kínos kampányra? Az alulválasztott miniszterekre? A szinte kivétel nélkül alkalmatlan politikusokra? A gerinctelenségre a D–209-es dekonspirálódásának idején? A szigorú kebelbeli önleköpdösésekre, kilépésekre, jajra és keservre? Gondolnak néha a mára? Az elvekkel kilobogózott nyilatkozótermekre: „Mi az eszmét képviseljük” (ha lehet; ha nem lehet, akkor azt, amit lehet). A látványos képviselőházi átszavazásokra, a belső ellenzék folyamatos mozgatására? A sajtómunkások cizellálta „Hát ez szörnyű, de mégis a legjobb” hangulatra? Pedig ez a kék párt összement, mint szilva az aszalásban, penészes is, füstös is, emberi fogyasztásra alkalmatlan, majd elviszi a varjú.
Ezzel szemben az igazság az, hogy egy kevés, de aktív tagokból álló, dolgukat tudó pártmunkásokat mozgató, igen jól informált társaság pontosan annyira részesedik a hatalomból, amennyire akar. Öt-hat százalékot bármikor hoznak országosan, a proli fővárost (mert gőgösek, figyelem!) kézben tartják, egyre kevésbé kerülhetők meg. Tölgyessy elmúltával mindenki zokszó nélkül vállalja a szerepét, ha kell, a színfalak mögött, ha kell a pincében, padláson, bársonyszékben. Nincsenek kivégzések, legfeljebb egy-egy szolid kivéreztetés. Megtűrik, elfogadják, sőt elvárják a pártkerítésen belüli szabadgyakorlatokat, hadd lássák a belesők a mozgást. Sok belül lévő sem érti az irányt, de érzi és követi. Ez a politika igen jól szerkesztett és hatékony – az észre alapozottnak tűnik, bár valójában irracionális.
A szabad demokraták a világpolitika főáramát követik idehaza. Oda kell érniük a kijelölt helyre, úsznak, tempóznak. Az európai uniós tagság tényleg fölfordítja a világot, ha akarjuk, ha nem, s minket is, a magyarságot, odébb billent. Nagyon kicsi kisebbség leszünk az új Európában (ha belépünk az unióba, ha nem). Tanuljunk.
Bauerből lehet Steinman, a grófnő. Na és?
A szerző a SZDSZ egykori ügyvivője