Ha minden jól megy, 2003. július elsejétől, a büntetőeljárásról szóló törvény módosításával (1998/XIX. 147–148. §), hazánkban is mód nyílik rá, hogy bizonyos büntetőügyekben óvadék ellenében a gyanúsított vagy a vádlott szabadlábon védekezhessen. Az angolszász világban ez bevett gyakorlat, és nálunk sem új dolog, hiszen a magyar törvénykezésben az óvadék alkalmazása 1950-ig létezett. Kiknek lesz ez jó? – kérdezik sokan. Mások pedig azt hajtogatják: ezzel csak a bűnözőket szabadítják ránk. Ám aligha akad olyan ügyvéd, aki ne tudna eseteket felsorolni, amikor emberileg és egzisztenciálisan sokat segített volna védence és hozzátartozói helyzetén, ha az illető az ellene folyó büntetőeljárás ideje alatt szabadlábon védekezik. Nem beszélve arról a sérelemről és kárról, amelyet a fogvatartott elszenved, ha végül felmentő ítélet születik az ügyében. Azt sem szabad elfelejteni, hogy egy büntetlen előéletű ember számára az „előzetes” mint börtönkörülmény egyfajta pszichikai nyomásnak is tekinthető.
Elsősorban büntető- és közlekedési ügyekkel foglalkozik Péchy Kristóf ügyvéd. Mint elöljáróban megemlíti, jelenleg is van olyan megbízása, amelyben ügyfele számára eredménytelenül kérte a bíróságtól a szabadlábon való védekezés lehetőségét, és amint lehet, megpróbálkoznak az óvadék felajánlásával.
– Ez mindenképp többletlehetőség számunkra. Hiszen azoknak az ügyfeleinknek, akiket előzetes letartóztatás alá vonnának, megpróbálhatunk lényegesen kedvezőbb feltételeket elérni.
– Az érthető, hogy önök körömszakadtáig harcolnak megbízójuk érdekeiért. Másokat viszont felháborít, ha valaki – akár egy ittasan halált okozó személy – „szabadon flangál”.
– Nem azokról van szó, akik sorozatban követnek el bűncselekményeket. Velük szemben érthetőek a fenntartások. Az óvadék azokon segíthet, akik életükben először sértenek törvényt, legyen az gazdasági vagy más jellegű ügy. De még egy vita közben történt, halállal végződő súlyos testi sértés gyanúsítottjánál is előfordulhat, hogy indokolt lenne szabadlábon védekeznie.
– Miért?
– Mert az illető egész addigi élete ellentmond annak, hogy elszökjön, elrejtőzzön. Rendes családja, egzisztenciája van, nincsenek alvilági kapcsolatai. A fogva tartásával lehetetlenné válik, hogy ügyeit elrendezze. Ha viszont szabadlábon védekezhetne, saját érdeke is azt diktálná, hogy a kitűzött időben a hatóságok rendelkezésére álljon. Ha nem teszi, őrizetbe vehető, és az óvadékként letétbe helyezett pénzt is elveszíti. De én abban reménykedem, ha a szabályokat betartják, a folyamatban lévő nyomozás és a bírósági eljárás ideje is rövidül.
– Mit szól ahhoz a vélekedéshez, hogy a pénzzel, jó kapcsolatokkal rendelkező nehézfiúk ily módon rászabadulnak a társadalomra?
– Az óvadék alkalmazási köre jelentős mértékben korlátozott. Nem alkalmazható akkor, ha szándékos bűncselekménynél a büntetési tétel meghaladja a nyolc évet. Kizáró ok, ha a cselekményt bűnszövetségben, üzletszerűen, bűnszövetkezet tagjaként vagy kiskorú sérelmére követték el.
Nézzük, hogyan is fest majd mindez a gyakorlatban? Az óvadék ellenében történő szabadlábra helyezést a védő kezdeményezheti. A bíró előzetes tárgyalás keretében meghallgatja a védőt, az ügyészt, a terheltet, valamint azt a személyt, aki helyette az óvadékot felajánlja, s ezután dönt.
– Annak a feltételeit eddig is alaposan mérlegeltük, hogy kinél szükséges az előzetes letartóztatás, és ki védekezhet szabadlábon – jegyzi meg Makai Lajos bíró, a Somogy megyei büntetőkollégium elnöke.
– Milyen változást hozhat az önök szempontjából a júliusban életbe lépő törvény?
– Nagy csodát nem várunk tőle. Azt sem hiszem, hogy az igazságszolgáltatás menetét, idejét lényegesen befolyásolná. A törvény kimunkálásánál nem kérdezték meg a véleményünket. Hogy miként fog ez bonyolódni, arra most nem tudok válaszolni. Az óvadék alkalmazásával kapcsolatos irányelveket a bírói szakmai kollégiumoknak kell majd kimunkálniuk. Egyébként a szabadlábon való védekezésre eddig is mód volt: létezett a házi őrizet, illetve a lakhelyelhagyási tilalom.
– Milyen gyakran ítélkeztek így?
– Gyakoriságról nem beszélhetünk. Mindkét formára érvényes, hogy nehéz, olykor lehetetlen megvalósítani, mert az elméletnek ellentmondanak a hazai életviszonyok, és a megvalósításhoz nincsenek meg a kellő anyagi feltételek. A házi őrizet személyi költségei igen magasak. És vajon hogyan őrizhető az, aki albérletben vagy családjával együtt lakik? Kötelezhető-e az illető környezete a rendőri jelenlét elviselésére? Tapasztaltuk azt is, hogy a lakhelyelhagyási tilalmat szinte lehetetlen ellenőrizni. Kivételek persze akadtak, így például egy emberölés nagyon idős gyanúsítottja, akinél nem kellett attól tartani, hogy eltűnik.
Az óvadék kiszabásával kapcsolatos aggályok közül Makai ügyvéd úr megemlíti, hogy a valós anyagi helyzet kiderítése, az igazi kereset megállapítása már eddig is fejfájást okozott. Még akkor is, ha csupán pénzbüntetésről vagy tartásdíj megállapításáról volt szó. Félő, hogy nehéz lesz meghatározni az óvadék reális nagyságát, holott annak összegét a törvény szerint a terhelt anyagi helyzetének megfelelően kell kiszabni. Azt sem tudjuk még, hogy a tényleges anyagi viszonyok kiderítése milyen újabb feladatokat ró majd az amúgy is leterhelt bírósági adminisztrációra.
A Budapesti Rendőr-főkapitányság szervezett bűnözés elleni osztályán Pető Barna alezredes nem rejti véka alá, hogy az előzetes letartóztatás a nyomozás zavartalansága, időtartama szempontjából számukra „megnyugtatóbb”. Ennek ellenére az óvadék alkalmazását helyesli.
– Egy olyan ember számára, aki első ízben kerül összeütközésbe a törvénnyel, az előzetes letartóztatás akár előzetes büntetésként is felfogható. De ha komoly büntetéssel számolhat valaki, akkor is érdeke, hogy a nyomozás alatt a normális életvitelét folytathassa. Igaz, ennek fejében a nyomozók rendelkezésére kell állnia. Kíváncsian várom egyébként, hogyan mérlegelik majd a különböző bűncselekmények pénzbeni ellentételezését.
– Meglátása szerint mely bűnözői körök lesznek azok, amelyek igazán élvezik majd az óvadék nyújtotta előnyöket?
– A „tapasztaltabbak”, akiknél a várható büntetés már súrolja a határvonalnak számító nyolc éven túli időszakot. Feltételezem, hogy ők könnyedén előteremtik a pénzt. Kérdés, később mennyiben lesz érdekük, hogy a szabályokat betartsák. Igaz, ennek megszegése esetén letartóztathatók. A visszaélés kockázata, mint más élethelyzetekben, itt is fennáll. A fehérgalléros bűnözőknek is kedvezhet ez a lehetőség, csakúgy, mint a csekélyebben büntetendő zsarolási és önbíráskodási ügyekben érdekelteknek. A kisembernek viszont létkérdés lesz az együttműködés, hiszen ha nem teszi, azzal nem csupán a szabadságát, hanem a pénzét is kockáztatja.
Vajon mi lesz a bíróságon letett pénz sorsa a különbözőképpen alakuló ügyekben? Mondjuk, ha a vádlottat végül börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélik? Szakemberek szerint ebben az esetben az óvadékot akkor kaphatja vissza az illető, ha a büntetés végrehajtása megkezdődik. Visszajár az óvadék akkor is, ha felmentő ítélet születik, vagy megszüntetik az eljárást.
– Az óvadék intézményének klasszikus, angolszász modellje a személyes szabadság és az igazságszolgáltatás tiszteletén alapul – vázol fel egy szélesebb horizontot Radványi Miklós ügyvéd, aki korábban Münchenben a Kelet-európai Jog Intézetében professzor, Washingtonban pedig a külföldi kapcsolatok kongresszusi tanácsadója volt.
– Az Egyesült Államokban az óvadékkal kapcsolatos eljárások a nyolcadik alkotmányos jog kiegészítésében találhatók. Szellemisége visszavezethető az angol jogalkotásra egészen az 1275-ös westminsteri statútumig. Lényege, hogy túlzott mértékű óvadékot ne lehessen kérni, senkit ne lehessen indokolatlanul, az elkövetett cselekmény súlyát aránytalan mértékben meghaladóan a személyes szabadságától megfosztani. Az Egyesült Államokban tehát évszázadokra visszanyúló történelmi és demokratikus jog széles körű alkalmazásáról van szó. Ám a törvény erre nem ad módot a súlyos, társadalomra nézve különösen veszélyes bűncselekmények gyanúsítottjainak.
– A szegények honnan teremtik elő az óvadék öszszegét?
– A hatvanas években úgy módosították a törvényt, hogy közpénzt is fel lehessen használni e célra, éppen azért, hogy a szegényeken segítsenek. A mai helyzetre a magánóvadék és a közpénzekből finanszírozott óvadék kettőssége a jellemző.
– Mennyien élnek vissza e lehetőséggel?
– Azok köréből, akik óvadékot tettek le, vagy akikért mások letették, mindössze 0,8 százalék az, aki megpróbál eltűnni. Megjegyzem, hogy csaknem mindenkit előkerítenek.
– És mi a helyzet azoknál, akiknél a köz állja a számlát?
– Itt már nagyobb, egyharmadnyi azok aránya, akik nem tartják be az egyezséget.
– Nagy összegekről van szó?
– Ha a bíró az óvadék alkalmazására lehetőséget lát, azt is szem előtt tartja, hogy a gyanúsított vagy vádlott családja ne kerüljön anyagilag lehetetlen helyzetbe. Nem büntetésről van szó, ami egzisztenciálisan tönkretenné. A cél az, hogy az a pénz, amely a bíróságon letétbe került, arra motiválja az illetőt, hogy az eljárásban a hatóságok rendelkezésére álljon. Ha ez megtörténik, az eljárás végén visszakapja az összeget. Ellenkező esetben a bíróság vagy az államnak, vagy a szövetségi államnak fizeti be. Az elmúlt évtizedekben az óvadékkal kapcsolatban több törvénymódosítás és kiegészítő intézkedés született. Mindezt nehéz lenne felsorolni, de a lényege, hogy a személyi szabadságjogok tisztelete, valamint az anyagi érdekeltség egybeessen az igazságszolgáltatás érdekeivel.
Ugyanakkor szavatolja a törvénytisztelő állampolgárok biztonságát.
Olyannyira kiforrott jogi formáról van szó – tudom meg –, hogy az óvadék előteremtésére, ha azt nem tudják idejében összeszedni, külön biztosítási cégek, a hitelképességet vizsgáló és az összeget megelőlegező ügynökök specializálódtak. Ez teljesen legális üzletág, amelyben kvalifikált és hiteles emberek vesznek részt, akik külön szakmai vizsgát tesznek. Munkájuk ellenértéke a visszakapott óvadék tíz százaléka. Az Egyesült Államokban óvadékként a készpénzen kívül ingatlan vagy más érték is felajánlható. Elfogadják a hozzátartozók kezességét, illetve vagyontárgyát is. Azt is kimunkálták, hogy az óvadék szabályainak megszegésével az államra szálló pénzből az áldozatok hozzátartozóit segítsék, kárpótolják.
Ami a hazai terepet illeti, Radványi Miklós úgy látja, hogy az óvadékkal kapcsolatos magyar törvénymódosítás során nem vették eléggé figyelembe a nemzetközi gyakorlatot, illetve sablonosan vették át azt, amit átvettek. Nem gondoltak az eltérő élethelyzetekre, egyéni körülményekre, nem adtak elég teret a bírói mérlegelésnek. Elismeri, hogy az egyéni szabadságjogok szempontjából az óvadék újbóli bevezetése több szempontból előrelépés, de kételkedik abban, hogy a jelenlegi szabályozással eléri valódi célját. Több, alkotmányjogi szempontból vitatható problémát, hiányosságot említ, amelyekkel kapcsolatban most csak kettőt emelnénk ki. Az egyik észrevétel: vajon hová kerül az óvadékként letett, ám az egyén számára elveszett pénz?
– Az a szűkítés, miszerint az óvadék csak készpénz lehet, nem segíti elő a törvény előtti egyenlőséget. A tehetősebbeket részesíti előnyben, akiknek nem gond a szóban forgó összeg előteremtése. Igaz ugyan, hogy az óvadék alsó és felső határát nem kötik ki, viszont hol van az az apparátus, amely megállapítja azt a reális összeget, amely valóban motiválhatja az egyént az igazságszolgáltatással való együttműködésben? S ha már itt tartunk, azt sem tartom kizártnak, hogy a szemfüles bűnözői csoportok villámgyorsan kialakítanak egy olyan üzletágat, amely „segítséget nyújt” a bajbajutottak számára. Fedezetként nem igényelnek „mást”, mint mozgatható vagyontárgyat vagy ingatlant. Így aztán a törvény adta könnyítés helyett ördögi kör keletkezik, amelyből már lehetetlen kitörni.
origo.hu
Erre nagyon ráfázhat Magyar Péter, újabb ügyekben jelentették fel
