Sztálin temetései

A zokogó tömegtől a titkos éjszakai elföldelésig.

A ma nyolcvankét éves Irina Orient szülei letartóztatásáig, 1938-ig a híres rakparti káderházban lakott, s mindennap azzal kelt, hogy mikor viszi már el végre az ördög a véres zsarnokot. Mikor meghallotta a hírt, megkönnyebbült. Akárcsak a csecsen Dzsabrail Gakajev, aki akkor tizenegy éves gyerekként már kilenc éve élt kitelepítve Kazahsztánban. Szemjon Lipkin költő az ismert íróval, Vaszilij Grosszmann-nal közösen bérelt szobát. A háziasszonytól tudták meg, hogy Sztálin súlyos beteg. Lerohantak a metróhoz meggyőződni, hogy a hír benne van-e az újságokban. Azonnal vettek egy üveg bort, s végeztek is vele. „Lezginkát táncoltam, életemben először és utoljára” – emlékezik Lipkin. Valerij Drannyikov hatodikos volt 1953-ban, s a központban, a Petrovkán laktak. Fél évvel korábban már majdnem megütötte a bokáját Sztálin miatt. Azt találta mondani egyik barátjának, hogy a „vezér” is meghal egyszer. A „jó pajtás” azonnal az osztályfőnökhöz szaladt, de szerencsére az csak a szülőket hívatta be. Március 5-én arra ébredt, hogy a házban nagy a sírás-rívás. A fiúnak igaza lett, meghalt Sztálin. A központot lezárták a rendőrök, néhány kiskapu azonban maradt, ahol sorban állás nélkül be lehetett jutni a Szakszervezetek Házához, a „vezér” ravatalához. Ilyen hely volt Valerijék lépcsőháza is, s az élelmes gyerekek tíz kopejka fejében engedték át a gyászolókat. „Ezután két hétig csak fagyit és cukrot ettünk!” – emlékezik. Rettenetes hideg volt, s a környékbeli fiúk azzal szórakoztak, hogy a katonák által gyújtott kis tüzeknél felforrósított szögekkel ijesztgették a rendőrlovakat.

Az emberek többségének azonban nagyon is nyomott volt a hangulata. Dmitrij Jazov egykori szovjet védelmi miniszter akkor a leningrádi katonai körzetben szolgált, s a tiszteket már valamivel azelőtt összehívták, mint hogy a rádióban Levitan beolvasta volna a gyászhírt. „Mindannyian sírtunk. Frontot járt katonákként számunkra Sztálin nem egyszerűen egy név volt. Ő volt a főparancsnok, a védelmi bizottság elnöke, hadügyi népbiztos, s csak ezután főtitkár. Vele indultunk rohamra – A Hazáért és Sztálinért! –, s csak egy olyan aljas ember volt képes meggyalázni ezt a nevet, mint Hruscsov. De maguk, fiatalok, nem érthetik, mit jelentett a szovjet ember számára Sztálin!” – jegyzi meg keserűen.

A megrendülés, a gyász után lassacskán lenyugodtak a kedélyek, eszmélni, s ha aprókat is, de lélegezni kezdett az ország. Malenkov alatt például külföldről kezdett az ország élelmiszert importálni. Sokan még nem értették, miért nem fegyverre költik a pénzt, de belenyugodtak. Berija eltávolítása később tovább oldotta a félelmet. A már említett Ella Kac is szép lassan eltávolodott Sztálintól. Előbb az Oktyábr helyett a Novij Mirt kezdte olvasni, majd egy pártgyűlésen már amiatt dohogott, hogy az országban nem engedik hallgatni az „Amerika Hangját”.

A mauzóleum vörös márvány homlokzatán mindenesetre 1953-ban Lenin neve mellett Sztáliné is megjelent. Úgy tervezték, hogy az elhunyt szovjet vezetők nem fognak sokáig a Vörös téren nyugodni. A Sztálin halála utáni napon az újságokban megjelent egy közös párt- és kormánynyilatkozat, amelyben az állt, hogy a „nagy vezéreknek, Leninnek és Sztálinnak, valamint a kommunista párt és a szovjet állam Kreml falánál eltemetett kiemelkedő vezetőinek monumentális panteont kell építeni”. Arról nem szólt a határozat, hogy hol és mikor épül fel a panteon. Csak négy év múlva közölte a Szovjetszkaja Rosszija Moszkva délnyugati részének fejlesztési tervét, ahol a vázlaton az egyetem felhőkarcolója mellett egy nagy park és abban a jövendő panteon alaprajza is szerepelt. Ezután erről több szó nem esett.

A panteon gondolata azért is sorvad el – jegyzi meg a Novosztyi írásában Oleg Bondarenko –, mert az új vezető, Nyikita Hruscsov – aki állítása szerint őszintén sírt a vezér ravatalánál – később az „egyes hibák” emlegetésétől odáig jutott, hogy Sztálint Mozart gyilkosához, Salierihez hasonlította. Szabadulni akart a „népek vezérének” árnyékától, s e kampány logikus befejezése volt 1961-ben a tetem eltávolítása a mauzóleumból. Ugyanekkor keresztelték vissza Sztálingrádot Volgográdra.

Az SZKP XXII. kongresszusának záróülése előtt Hruscsov összehívta megbízható embereinek szűk körét, és azt javasolta, hogy Sztálin tetemét temessék el a Novogyjevicsi temetőben. Az üzbég pártvezető ellenezte a gondolatot, s felvetette, hogy nyugodjon Sztálin inkább a mauzóleum mellett. Hruscsov elfogadta az ötletet. Kormánybizottságot hoztak létre Svernyik vezetésével, s gondosan kidolgozták a forgatókönyvet, amelyet másnap a kongresszusi küldöttek elé tártak. A szószékre elsőként a régi bolsevik Dora Lazurkina lépett, aki a sztálini időkben tíz évet töltött lágerekben. Felzaklatva kezdte. „Tegnap tanácskoztam Leninnel – fejtegette. – Úgy volt előttem, mint életében, s azt mondta, nem jó, ha Sztálin mellette van.” „Helyes!” – kiáltott közbe Hruscsov, és szót adott Iván Szpiridonov leningrádi küldöttnek, aki javasolta, hogy Sztálin tetemét azonnal vegyék ki a mauzóleumból. A forgatókönyv szerint ezután a grúz honfitársnak, Dzsavasvilinek kellett volna felszólalnia, de ő közölte, reggelre úgy berekedt, hogy nem tud szólni. Végül kelletlenül csak annyit mondott: „Kénytelenek vagyunk egyetérteni azzal, hogy Sztálint máshová szállítsák.” A küldöttek a nyílt szavazáson egyöntetű egyetértésükről adtak bizonyságot.

Október 31-én a díszszemle próbájára hivatkozva a rendőrség megszállta a Vörös teret és az oda vezető utcákat, írja összeállításában a Novosztyi. Amikor besötétedett, a katonák elkezdtek sírt ásni a Kreml falánál. Álcázásként állványokkal lezárták a mauzóleum mögötti teret, hogy senki ne láthassa a munkát. Ezalatt a temetési bizottság tagjai – a mohamedán Mzsavanadze kivételével, aki nem akarta magára venni a holttest megbolygatásának bűnét, és beteget jelentve hazarepült – a mauzóleumba mentek. Rajtuk kívül senki, még Sztálin rokonai sem vehettek részt az újratemetésen.

A mauzóleumban Sztálin ott feküdt Lenin mellett generalisszimuszi egyenruhában, s úgy nézett ki, mintha élne. Nyolc tiszt vitte a szarkofágot az alagsorban lévő balzsamozási helyiségbe. Többen könnyeiket törölgették. A katonák levették a szarkofág üvegtetejét, és a tetemet óvatosan egy koporsóba helyezték, amit fekete és vörös anyaggal burkoltak. Ezután fekete lepelbe burkolták a testét, csak az arca maradt fedetlen. Este tíz óra volt már, a koporsóra rátették a fedelet. Nem találtak azonban szögeket, s Taraszov ezredes, a Kreml gazdasági osztályvezetője segített. Ezután a tisztek felemelték a koporsót, és elindultak a mauzóleum kijárata felé. Svernyiket – aki majdnem elvesztette az eszméletét – a testőre támogatta ki. A katonák óvatosan leeresztették a kiásott sírba a koporsót, néhányan egy-egy rögöt dobtak rá. Az eredeti terv szerint a sírt kétrétegű vasbeton fedéllel kellett volna borítani, de Taraszov azt javasolta, hogy csak földdel töltsék fel. Fehér márványtáblát tettek rá, „Joszif Visszárionovics Sztálin, 1879–1953” felirattal. Ezt 1970-ben cserélték le Sztálin mellszobrával. A bizottság visszatért a mauzóleumba, hogy Lenin szarkofágját visszahelyezzék a középpontba. Addigra a katonák gondosan letörölték a márványemelvényt, s a generalisszimusz ott-tartózkodásának nyoma sem maradt.