Lenin legközelebbi harcostársaként, hű tanítványaként, az emberiség óriási lángelméjeként jellemezte Sztálint az SZKP és a szovjet kormány 1953. március 5-én, a vezér halálakor kiadott közös közleményében. A „népek atyjának” temetése is ennek megfelelően lett előkészítve. A Szakszervezetek Házának oszlopcsarnokában három napig búcsúztak a ravatalon fekvő tetemtől, majd ágyútalpon, lövegek díszsortüze közepette szállították a Vörös térre, és helyezték el a mauzóleumban Lenin mellé.
Moszkva olyan volt, mint a felbolydult méhkas. Végeláthatatlan tömeg hömpölygött a központ felé, hogy ott legyen a „vezér” temetésén. Köztük volt Ella Kac is, aki ötven év után a Polit.ru internetes portál összeállításában emlékezik vissza a történtekre. „Abban a pillanatban csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettünk, vége a világnak, összeomlott minden. Zokogtam. Harmadéves pedagógiai főiskolás voltam, idealista, s egyedüli párttag a családban. Sztálin számomra akkor minden, az isten volt! Amikor még iskolásként egyszer apám megkérdezte tőlem, kit szeretek jobban, őt vagy Sztálint, gondolkodás nélkül vágtam rá, hogy Sztálint. Sohasem felejtem el apám szomorú tekintetét! Természetesen ott akartam lenni a temetésen is. Valahol a Trubnaja térnél sodródtam, amikor elzárták az utat. A tömeg azonban csak özönlött hátulról, s alig kaptam már levegőt. A katonák sorfalából egy erős kéz rántott ki, ez mentett meg. Még láttam, ahogy sokakat eltaposnak, egy lovas rendőrt pedig mindenestül elsodor a kétségbeesett áradat.” Ljudmilla Szamojlova húszesztendős főiskolásként hasonlóképpen érzett, amikor szintén a Trubnaja térnél igyekezett a Vörös térre. „Hogyan tovább? Mi lesz ezzel a hatalmas országgal Nélküle!?” – tolultak fejében a kétségbeesett kérdések. Mint ma elmondja, annak ellenére vakon hitt Sztálinban, hogy meggyőződéses kommunista apját börtönbe zárták. Úgy gondolta, mindez csak szerencsétlen véletlen, s a megtorlásokban az egyedüli bűnös Berija. Ella Kac és ő még szerencsések voltak. A Trubnaja térnél ugyanis sokan meghaltak.
A ma nyolcvankét éves Irina Orient szülei letartóztatásáig, 1938-ig a híres rakparti káderházban lakott, s mindennap azzal kelt, hogy mikor viszi már el végre az ördög a véres zsarnokot. Mikor meghallotta a hírt, megkönnyebbült. Akárcsak a csecsen Dzsabrail Gakajev, aki akkor tizenegy éves gyerekként már kilenc éve élt kitelepítve Kazahsztánban. Szemjon Lipkin költő az ismert íróval, Vaszilij Grosszmann-nal közösen bérelt szobát. A háziasszonytól tudták meg, hogy Sztálin súlyos beteg. Lerohantak a metróhoz meggyőződni, hogy a hír benne van-e az újságokban. Azonnal vettek egy üveg bort, s végeztek is vele. „Lezginkát táncoltam, életemben először és utoljára” – emlékezik Lipkin. Valerij Drannyikov hatodikos volt 1953-ban, s a központban, a Petrovkán laktak. Fél évvel korábban már majdnem megütötte a bokáját Sztálin miatt. Azt találta mondani egyik barátjának, hogy a „vezér” is meghal egyszer. A „jó pajtás” azonnal az osztályfőnökhöz szaladt, de szerencsére az csak a szülőket hívatta be. Március 5-én arra ébredt, hogy a házban nagy a sírás-rívás. A fiúnak igaza lett, meghalt Sztálin. A központot lezárták a rendőrök, néhány kiskapu azonban maradt, ahol sorban állás nélkül be lehetett jutni a Szakszervezetek Házához, a „vezér” ravatalához. Ilyen hely volt Valerijék lépcsőháza is, s az élelmes gyerekek tíz kopejka fejében engedték át a gyászolókat. „Ezután két hétig csak fagyit és cukrot ettünk!” – emlékezik. Rettenetes hideg volt, s a környékbeli fiúk azzal szórakoztak, hogy a katonák által gyújtott kis tüzeknél felforrósított szögekkel ijesztgették a rendőrlovakat.
Az emberek többségének azonban nagyon is nyomott volt a hangulata. Dmitrij Jazov egykori szovjet védelmi miniszter akkor a leningrádi katonai körzetben szolgált, s a tiszteket már valamivel azelőtt összehívták, mint hogy a rádióban Levitan beolvasta volna a gyászhírt. „Mindannyian sírtunk. Frontot járt katonákként számunkra Sztálin nem egyszerűen egy név volt. Ő volt a főparancsnok, a védelmi bizottság elnöke, hadügyi népbiztos, s csak ezután főtitkár. Vele indultunk rohamra – A Hazáért és Sztálinért! –, s csak egy olyan aljas ember volt képes meggyalázni ezt a nevet, mint Hruscsov. De maguk, fiatalok, nem érthetik, mit jelentett a szovjet ember számára Sztálin!” – jegyzi meg keserűen.
A megrendülés, a gyász után lassacskán lenyugodtak a kedélyek, eszmélni, s ha aprókat is, de lélegezni kezdett az ország. Malenkov alatt például külföldről kezdett az ország élelmiszert importálni. Sokan még nem értették, miért nem fegyverre költik a pénzt, de belenyugodtak. Berija eltávolítása később tovább oldotta a félelmet. A már említett Ella Kac is szép lassan eltávolodott Sztálintól. Előbb az Oktyábr helyett a Novij Mirt kezdte olvasni, majd egy pártgyűlésen már amiatt dohogott, hogy az országban nem engedik hallgatni az „Amerika Hangját”.
A mauzóleum vörös márvány homlokzatán mindenesetre 1953-ban Lenin neve mellett Sztáliné is megjelent. Úgy tervezték, hogy az elhunyt szovjet vezetők nem fognak sokáig a Vörös téren nyugodni. A Sztálin halála utáni napon az újságokban megjelent egy közös párt- és kormánynyilatkozat, amelyben az állt, hogy a „nagy vezéreknek, Leninnek és Sztálinnak, valamint a kommunista párt és a szovjet állam Kreml falánál eltemetett kiemelkedő vezetőinek monumentális panteont kell építeni”. Arról nem szólt a határozat, hogy hol és mikor épül fel a panteon. Csak négy év múlva közölte a Szovjetszkaja Rosszija Moszkva délnyugati részének fejlesztési tervét, ahol a vázlaton az egyetem felhőkarcolója mellett egy nagy park és abban a jövendő panteon alaprajza is szerepelt. Ezután erről több szó nem esett.
A panteon gondolata azért is sorvad el – jegyzi meg a Novosztyi írásában Oleg Bondarenko –, mert az új vezető, Nyikita Hruscsov – aki állítása szerint őszintén sírt a vezér ravatalánál – később az „egyes hibák” emlegetésétől odáig jutott, hogy Sztálint Mozart gyilkosához, Salierihez hasonlította. Szabadulni akart a „népek vezérének” árnyékától, s e kampány logikus befejezése volt 1961-ben a tetem eltávolítása a mauzóleumból. Ugyanekkor keresztelték vissza Sztálingrádot Volgográdra.
Az SZKP XXII. kongresszusának záróülése előtt Hruscsov összehívta megbízható embereinek szűk körét, és azt javasolta, hogy Sztálin tetemét temessék el a Novogyjevicsi temetőben. Az üzbég pártvezető ellenezte a gondolatot, s felvetette, hogy nyugodjon Sztálin inkább a mauzóleum mellett. Hruscsov elfogadta az ötletet. Kormánybizottságot hoztak létre Svernyik vezetésével, s gondosan kidolgozták a forgatókönyvet, amelyet másnap a kongresszusi küldöttek elé tártak. A szószékre elsőként a régi bolsevik Dora Lazurkina lépett, aki a sztálini időkben tíz évet töltött lágerekben. Felzaklatva kezdte. „Tegnap tanácskoztam Leninnel – fejtegette. – Úgy volt előttem, mint életében, s azt mondta, nem jó, ha Sztálin mellette van.” „Helyes!” – kiáltott közbe Hruscsov, és szót adott Iván Szpiridonov leningrádi küldöttnek, aki javasolta, hogy Sztálin tetemét azonnal vegyék ki a mauzóleumból. A forgatókönyv szerint ezután a grúz honfitársnak, Dzsavasvilinek kellett volna felszólalnia, de ő közölte, reggelre úgy berekedt, hogy nem tud szólni. Végül kelletlenül csak annyit mondott: „Kénytelenek vagyunk egyetérteni azzal, hogy Sztálint máshová szállítsák.” A küldöttek a nyílt szavazáson egyöntetű egyetértésükről adtak bizonyságot.
Október 31-én a díszszemle próbájára hivatkozva a rendőrség megszállta a Vörös teret és az oda vezető utcákat, írja összeállításában a Novosztyi. Amikor besötétedett, a katonák elkezdtek sírt ásni a Kreml falánál. Álcázásként állványokkal lezárták a mauzóleum mögötti teret, hogy senki ne láthassa a munkát. Ezalatt a temetési bizottság tagjai – a mohamedán Mzsavanadze kivételével, aki nem akarta magára venni a holttest megbolygatásának bűnét, és beteget jelentve hazarepült – a mauzóleumba mentek. Rajtuk kívül senki, még Sztálin rokonai sem vehettek részt az újratemetésen.
A mauzóleumban Sztálin ott feküdt Lenin mellett generalisszimuszi egyenruhában, s úgy nézett ki, mintha élne. Nyolc tiszt vitte a szarkofágot az alagsorban lévő balzsamozási helyiségbe. Többen könnyeiket törölgették. A katonák levették a szarkofág üvegtetejét, és a tetemet óvatosan egy koporsóba helyezték, amit fekete és vörös anyaggal burkoltak. Ezután fekete lepelbe burkolták a testét, csak az arca maradt fedetlen. Este tíz óra volt már, a koporsóra rátették a fedelet. Nem találtak azonban szögeket, s Taraszov ezredes, a Kreml gazdasági osztályvezetője segített. Ezután a tisztek felemelték a koporsót, és elindultak a mauzóleum kijárata felé. Svernyiket – aki majdnem elvesztette az eszméletét – a testőre támogatta ki. A katonák óvatosan leeresztették a kiásott sírba a koporsót, néhányan egy-egy rögöt dobtak rá. Az eredeti terv szerint a sírt kétrétegű vasbeton fedéllel kellett volna borítani, de Taraszov azt javasolta, hogy csak földdel töltsék fel. Fehér márványtáblát tettek rá, „Joszif Visszárionovics Sztálin, 1879–1953” felirattal. Ezt 1970-ben cserélték le Sztálin mellszobrával. A bizottság visszatért a mauzóleumba, hogy Lenin szarkofágját visszahelyezzék a középpontba. Addigra a katonák gondosan letörölték a márványemelvényt, s a generalisszimusz ott-tartózkodásának nyoma sem maradt.
