Ahol megállt az idő

Álltam Mozart sírjánál, Bécsben, a Szent Márk temetőben, és eszembe jutott Faulkner. A Sírgyalázók egyik mondata: „Mindenünk az idő: csak ez áll közöttünk, és az iszonyatos, rettegett halál között, mégis eltékozoljuk, mert életünk felét azzal töltjük, hogy kigondoljuk, miképpen tölthetnénk el a másik felét.” Az ember menekül. Önmaga, barátai, a hétköznapok gondjai elől. Keresi azt a helyet, ahol az időt megállítja a képzelet, s ahol kiszabadulhat a perc fogságából. Mozart sírja Bécsben, Európa egyetlen biedermeier sírkertjében ilyen megálló. Lehet vidám tavasz, ölelkező nyár, rozsdavörös ősz, kemény hideg, ez a temető mindig ugyanaz. A padokon dámák ülnek, fejükön széles karimájú Léda-kalap, kecses kezük kesztyűbe csúsztatva, cipőcskéjük fényesre pucolva; kipirult arcocskájuk, kancsi tekintetük régi emlékkönyvek bejegyzéseit idézi, szerelmes szavakat pergetnek vissza a rügyek alól. Odébb királyi méltósággal két páva billeg, mintha modellt állnának egy festőnek, aki tudja, hogy az idő a leghosszabb távolság két hely között. Pávák, elegánsan és büszkén. Tündöklően. Úgy tartoznak hozzá a Szent Márk temetőhöz, mint Mozart síremlékéhez a friss virágok. A „Szebb a páva, mint a pulyka” kezdetű gyermekmondókára talán ők is felborzolnák tollruhájukat, de ide nem téved be csúfolódó. Itt boldog, békés és naiv az élet, mint valaha volt a Monarchia határai közt. Szerkesztőségi szobák hangos telefonjai, kard ki kard szóváltásai egynémely politikusokkal, háborús hírek kesergői nem hallatszanak át a falakon. Az élet árnyoldalán ott a halál, és mégis: a Leberstrasse ódon sírkertje madarak kergetőzésétől hangos. Tavaszi örömdalokat fújnak, új ritmusokat tanulnak. A tempó – mint Mozartnál – bármelyik pillanatban megváltozhat, itt egy kicsit gyorsabb, amott kissé lassúbb, de a derű örökkön ott zakatol bennük. Ahogy a temető nagy halottja sem feledhette élete folyamán a derűt.
A tizennyolcadik századi eredetű sírkertbe már régen nem temetkeznek, de a sírkövek mesélnek. Ez volt az a század, amely még pártolta a művészetet. A sírkövek egyike-másika erre is, arra is düledezik, de erősen kapaszkodik a földbe, amelyet alulról, a kicsiny temető minden oldaláról a csontok tartanak össze. S közöttük Mozart csontjai. A nevek a sírköveken már nehezen olvashatók, pedig még magyaros hangzású is akad közöttük.
Amikor Mozart 1791-ben elhunyt, a temető hátsó falánál tömegsírba tették. Felesége nemhogy sírkövet nem állíttatott, de a temetésen sem volt jelen. A tizenkilencedik század közepén, amikor keresni kezdték a zeneszerző földi maradványait, egy felásott tömegsír helyén jelképes síremléket állítottak neki, s egy kettétört oszlop talapzatába vésték be a nevét. A talapzat mellett lefelé fordított fáklyával gyászoló angyal áll.
„Fejét fogja, mert még mindig nem érti – így magyarázza egy bécsi dáma –, hogy lehetett ilyen önző és ostoba Constanze Weber, s mit szerethetett Mozart ezen az asszonyon…”
Krúdy Gyula úr, ha arra jár, megfelelhetne neki.
Krúdyval szeretnénk sétálni odabent. Jönni-menni, mendegélni, lépni, ballagni… Csak bandukolni…