Államkofa

Vámház körúti Nagycsarnok. Elegáns, 35 körüli, öltönyös férfi fél kiló spenótot kér. Elárusítónő: „Zacsi kell?”. Férfi, rezzenéstelen arccal: „Nem. Az orromon fogom egyensúlyozni.” Isten hozta a 2003-as Magyarországon. Aki a Nagycsarnokot összehasonlítja a bécsi Naschmarkttal, a müncheni Viktualienmarkttal, a barcelonai Boqueriával vagy a francia falvak piacaival, azonnal pozicionálja hazánkat. Nem a Balkánra, mert ott sok helyütt lényegesen jobbak a piacok. Valamilyen lumpenbalkánra. Magyarország legnagyobb csarnoka is megállt a fejlődésben. Sőt, visszafejlődött. Nincs rukkola, nincs gyermekláncfű, amely dióolajjal leöntve kedvenc saláta a civilizált világ minden táján. Nincs articsóka. Nincs Jakab-kagyló. A Nyugat-Európában a tengertől legmesszebb eső város csarnokában is gazdag választékban kapható tengeri hal nálunk visszavonulót fújt. Csak másod-harmad osztályú, kétes frissességű filék maradtak. Avokádó? Csak az alagsori Ázsia-boltban. Akinek „egzotikumra” van igénye, büntetőárat fizet. A Gábor Áron úti Rózsakert bevásárlóközpont lényegében az ország egyetlen helye, ahol sok minden kapható – sajtban, sonkában is –, ami az országban sehol. Mintegy 50-100 százalékkal többért, mint 250 kilométerrel nyugatabbra.
Ösztönzés helyett visszaszorítás.
Az új Lehel téri piacon érződik, hogy tervezője, a szabad demokrata Rajk László nem látott piacot, és nem érti, hogy mi a piac funkciója. A mintegy 20-23 standra korlátozott, összezsúfolt piacon az őstermelőknek nyoma sincs. A Portugáliától Görögországig a piac színe-javát képviselő őstermelőket nálunk a kereskedők szorították ki.
De lumpenizálódik minden. A francia tulajdonú élelmiszerláncokban is egyre hoszszabbodik a sor, egyre kevesebb a nyitva tartott pénztár. Londonban, Párizsban, Los Angelesben, New Yorkban „kinn” reggelizni program. Nálunk nem lehet. Győri „Café” kertes villában. Már kora reggel is nyitva. Akkor biztos van sütemény. Ha nem is croissant, de netán túrós táska vagy briós. Nincs. Csak szeszes ital. Bármilyen fajta. Bármilyen mennyiségben. A cappuccino „magyarosított”: a tejhab helyett flakonból kipréselt, műanyag szemét. A játékautomaták viszont bekapcsolva.
1990 után Magyarország 45 év kommunizmus után elindult a „nyugatosodás” útján. A fejlődés a szolgáltatásokban évekkel ezelőtt megtorpant. Sőt. Visszafejlődött. Az eladók a kádári idők lustaságához és tunyaságához tértek vissza. Miért ismernék a kínált cikkeket? „Ennyi” pénzért? Dől az igénytelenség és lumpenizmus. A közszereplőkből is. Május 28-a. A Magyar Televízió Nap-kelte című műsora. A kuratóriumi elnökség tagjait beszéltetik a lezajlott elnökválasztásról. Egyikük, Kozák Márton, a szabad demokrata delegált zokni nélkül, borostásan, zsíros arcbőrrel, izzadtan, elhanyagoltan, undort keltően. Rajta keresztül is „pozicionálhatók” vagyunk. Ehhez még távolról is hasonlító kuratóriumi tag elképzelhetetlen a német, norvég vagy holland képernyőkön.
Az igénytelenség nemcsak elborította az országot, de tudatosan „sikkesítik” is. Már csak kisebb szigetek látszanak ki a lumpenizmus tengeréből. Műtaknyot árul a balatoni árus. Mellette koszos pohárba öntik a „viszkit”. Délelőtt. Miközben a rend fenntartói lefizethetők.
Vendéglők. Egyenkoszt, többször felhasznált olaj szaga, légkondicionáló hiánya, bűzlő hónaljú pincérek, akik felülről fogják a poharat, marokra. Húsz perc is eltelhet, amíg megérkeznek az itallal. Az ételről nem is szólva. Hogy a vendéget az első másodperctől szórakoztatni kellene? Előételt tenni elé? Netán körözöttet, olajbogyót, tepertőt, zsíros kenyeret hagymával, bármit? Hogyne! Aztán még „telezabálja” magát, és nem rendel.
Jajonganak az idegenforgalomban dolgozók. Fogy a turista. Nem az a csoda. Inkább az, hogy eddig jöttek.
De jajongani nem elég. Ellenszer kell. Mivel a helyzet rendkívüli, az ellenszernek is annak kell lennie. Ezek az ellenszerek – fogódzkodjanak meg vagy kapcsolják be biztonsági övüket – az állami mintavállalkozások is lehetnének. Neoliberális, profi hisztériakeltők, figyelem: nem újraállamosításról van szó. Hanem olyan, az állam által nem nyereségért alapított vállalkozásokról, ahol nemcsak a termékek nyugati színvonalúak, de a kiszolgálás is. Például egy olyan frissáru-piac, ahol az eladókat a külföldi piacokon képezik ki. „Állami kofák” lennének. Akik megtanulnák, hogy a halszeletek frissességükkel magukat kínálják. Hogy azokat ne borítsa el a halas cigarettájának bűze és füstje. Akik megtanulnák, hogy az ország nem kurvaanyázással, de mosollyal megy Nyugat felé. Az ilyen piacon a pármai sonkától az új skóciai lazacig nyugat-európai – és nem rabló – áron árusítanának. Az ilyen piacon – de állami támogatással a helyi önkormányzatok is – őstermelőkkel köthetnének szerződést, akik névleges helyfoglalási illetékért árulhatnának, ugyanakkor garantált körülmények között termelnének bio- és luxusárukat. Az ilyen modellpiac óriási húzóerőt fejtene ki, és igazi versenyt teremtene az újra tért nyerő szocialista módszerekkel és neolumpen magatartásformákkal működő többi piacnak. Végeredményben pedig felfelé húzná az országot, és a „luxusigényeket” mindennapivá tenné.
Hallani az ellenvetést: de „hol engedheti meg magának a nyugdíjas?…” és „hány embert érdekel ez?…”. A nyugdíjasok sorsának demagóg felemlegetésével – amely főként a nyugdíjasok nyomorát előidéző jelenlegi kormány politikusaitól és zsurnalisztáitól gyomorforgató – persze minden ötlet hamvába halasztható. Attól, hogy valami jobb egy rétegnek, nemcsak hogy nem árt a nyugdíjasoknak, de ha az egész országnak jobban megy, ha több a turista, ha több a bevétel, nekik is több pénz jut. Reagan elnök nevéhez fűződik az úgynevezett „trickledown”, a „lecsurgó” gazdaság. Ami azt jelenti, hogy ha a vékony elitnek jobban megy, az ő jólétük növekedése lecsorog a létrán alacsonyabb fokon álló rétegekhez is. Ha nálunk sikerül áttörni a „nem áruljuk, mert nem keresik” ördögi körét, és elérjük azt, hogy egy átlag magyar háztartásban is a madárbegyet, a cikóriát, a mangoldot vagy a porcsint éppen olyan természetességgel használják a salátához, mint az osztrákok, az olaszok, a franciák vagy a németek, hatalmasat lépünk előre. Az egészségünk, az igényességünk, a vendéglátóipar és a bejövő turizmus. Nem is szólva arról, hogy ezek az állami modellvállalkozások egy idő után csinos hasznot is hoznának a költségvetésnek.