A sírásó munkába állt

Nem lehetnek illúzióink, hiszen a sportminiszter sem táplál ilyeneket, hanem a hozzá nem értők magabiztosságával készül gyökereiben átalakítani a magyar sportot. Gyurcsány Ferenc már megbízatása kezdetén jelezte, a sporthoz legfeljebb az alkalmi kocogáson keresztül volt köze, illetve látta, amint gyermeke nagy örömmel vetette bele magát az extrém sportokba. Megnyugtató, hogy ezek szerint nem mozgásból felmentett ember, csupán egy lelkes laikus vette kezébe a sportirányítást. Az viszont szorongással tölt el, hogy alig hathetes ismerkedés után már kész tervekkel szeretné szétbombázni az egy évszázad alatt kiépült sportrendszert.
A mostani helyzet ugyan korántsem ideális – ezzel sportoló, vezető, újságíró egyformán tisztában van –, ám hogy milyen bonyolult is e rendszer átalakítása, azt jól jelzi, a tökéletes megoldást több mint száz esztendő alatt sem sikerült kidolgozni. Mindig voltak sportágak, amelyek privilégiumokat élveztek, míg mások méltánytalanul háttérbe szorultak. Ha csak a nézettség, a népszerűség számít, akkor sok tradicionális sportágunk – a kajak-kenu, a vívás, az öttusa – veszélybe kerülhet, s rövidesen eljuthatunk oda, hogy aranyérem nélkül maradunk az olimpián… Ha viszont kizárólag a hagyományosan sikeres sportágak vagy az olimpiai műsorban szereplők élvezik az állami támogatás előnyeit, akkor visszaesünk a kádári csapdába, s a magyar sport csupán kirakat lesz.
Az elmúlt évtizedben a mindenkori kormányok folyamatosan reformálgatták a rendszert, ám egy fikarcnyival sem lett jobb, csupán azt a célt szolgálta, hogy az állam közvetlen szerepvállalása minél kisebb legyen. Az előző kabinet ugyan felismerte a sport fontosságát, s bár kenyeret nem adott az itt dolgozóknak – megállíthatatlanul folyt tovább az edzők külföldre áramlása –, viszont kapát igen, s a létesítményfejlesztési elképzelések hosszú távon alapot jelenthettek volna.
Nos, Gyurcsány Ferenc lényegesen látványosabb tettekre vágyik, csak hát éppen az alapok hibáznak. A sportminiszter bevallottan nem lobbizik tárcájáért, beéri azzal, ami a nagy asztalról csurran-cseppen, s úgy számol, a hazai sportra a jövőben sem juthat több, a meglévőt kell másként elosztani. Már az is érthetetlen, ha egy szaktárca képviselője megelégszik a maradékelvvel, ám még döbbenetesebb, amit az elosztási módról gondol. Az elképzelése szerint a jövőben nem biztos, hogy számít az eredményesség, a tradíció vagy a népszerűség, hanem egy pillanatnyilag még ismeretlen elv fogja meghatározni, miként szűkítik le a kiemelten támogatott sportágak számát. Amelyik ebbe a kalapba belekerül, az vitathatatlanul fellélegezhet, túlélheti az ámokfutást, ám a kívül rekedőt semmi nem védi meg a zuhanástól. Ad abszurdum megtörténhet, hogy a legtöbb olimpiai sikert hozó vívás, vagy az aranyhalmozó kajak-kenu önerőssé válik, s a görkorcsolyázás élvez kiemelt állami támogatást.
Elismerem, forradalmi gondolat – csak ne feledjük, a forradalmak többsége kevesebb eredményt, annál több vért és áldozatot követelt –, viszont jelen helyzetben csupán balsejtelmeket táplálhat. Ha az eredményesség, a hagyomány és a népszerűség nem perdöntő, akkor a lobbizásé a főszerep. Ott pedig nem az elv, sokkal inkább az elvtelenség érvényesül. Színfalak mögötti egyezkedések, személyes befolyások, pillanatnyi hatalmi érdekek.
Gyurcsány Ferenc – főnökétől eltérően – kétségtelenül jól kommunikál, értelmes, összetett mondatokban fejti ki logikusnak tekinthető gondolatsorát. Mégis félő, hogy a magyar sport fejlődésétől teljesen idegen elképzelések sportágak tucatjait teszik tönkre, ezrek évtizedes munkáját veszik semmibe, s végső soron az eredménytelenséget készítik elő. Ebben, ha túl sok egyébben nem is, egyetért a pártelnökkel: „Merjünk kicsik lenni.”