Karinthy után szabadon…

ITT ÁLLOK VÉGRE ÉN IS
A CIRKUSZPOROND KÖZEPÉN
Felkúszom egy létrán négy emelet magasságba. Egy vaslábú asztalkát nyújtanak felém. Megtámasztom a létra felső fokán. Rákúszom az asztalra. Felállok, egyensúlyozok. Három szék következik, egymás tetejére állítva. Lenn az emberek apró gombostűfejek. Az egész épület könnyen remeg alattam. Lassan kúszok fel. Megvárom, míg az ingás eléri a holtpontot. Kiegyenesedem. Hegedűsként a háztetőn. Halálos csöndben, óvatosan előveszem a hegedűt… De lenn felejtettem a vonót. Pedig úgy szerettem volna végre eljátszani azt a melódiát, amit egyszer régen, talán gyerekkoromban hallottam – Karinthy szavaival – zengeni és zokogni a szívemben.

ÉRZEM, „DICSÉRNI
JÖTTETEK, NEM…” (?)
Egy kérésem még lenne: gyertek a temetésemre is el. Vagy nem kell. Megírtam előre a gyászbeszédemet. Felolvasom most. Kérem a tévét és a rádiót, vegye fel… aztán ráér majd lejátszani akkor… Nem azért, de Karinthy és Kosztolányi kedvenc játéka is egymás temetése-búcsúztatása volt. Ebben a megosztott világunkban komoly fejtörést okozott olyan nekrológ megírása, mely halálom esetén m i n d e n újságban, rádióhullámhosszon és tévécsatornán megjelenhet.

ÍME:
(Előveszek egy tussal vastagon agyonhuzigált kéziratpapírt)
– Nem gyászkeret… öncenzúráztam…
Hosszas szenvedés után elhunyt Sándor György, a jeles-közepes-elégtelen író-előadóművész. Még leírni is borzalmas, elolvasni-hallgatni-nézni is gyönyörűség, hogy már soha nincs többé-örökké él.
Mint ünnepelt halott… bocsánat szónok, gyászbeszédemben kiemelhetem: erénye volt tulajdonképpen fogyatékossága, illetve fogyatékossága az erénye. (Kinek melyik.) Valljuk be, csupán kíváncsiságból kísértük el a sírhoz ide, hogy meggyőződjünk személyesen-végérvényesen: biztos-e? (Mert újságon, rádión, televízión keresztül már magunknak sem hiszünk.)
Egyik felünk gyűlölte benne a szeretetet, másik felünk éppen a gyűlölete miatt szerette. – Te melyik miatt? (Magamat e kérdés feltevése miatt.)
Életében is hányszor temettük már el gondolatban… Milyen nagyszerű, hogy végre most utoljára enynyire megegyezik jelenlegi halott-állapota kívánalmunkkal. Maga volt a megtestesült jóság – lelketlen fenevad… Sok-sok emberi pitiánerségből hozott össze egy nagyszerű művet, vagy rengeteg emberi nagyszerűségéből alkotta meg fércművét. (Meg kell adni, ritka pimaszul féltette azt a kis tyúkszaros életét.) De ő, az idealista sem menekülhetett meg végül az orvostudomány jelenlegi eredményei elől. Zsurnalisztikusabban: halálával megglosszázta életét.
Egy ellenzéki-kormánypárti szónok találóan jegyezné meg helyettem: most, amikor sírját könnyek között körülálljuk: nem látjuk tőle egymást. ha tudta volna, hogy ennyien kísérjük el végső útjára: még jobban összeuszított volna… (Ő, akit mindig békítőnek hittünk.) Szegény, még most sem lehet biztos abban, hogy ennyien szerették, vagy ennyien utálták?
Szinte nincs, akit ne nevettetett-ríkatott meg. Most azok sírnak, akiket megnevettetett… s azok nevetnek: akiket már nem tud megríkatni. Nem volt olyan barátja, aki ne haragudott volna rá időnként, de nem volt olyan ellenfele sem, aki: szintén. (S mindkét fél ráadásul másért.)
De – mondják – a halál összehozza a korábban még legvehemensebben egymás ellen fenekedőket is, legyen ő is eszköz-példa arra nézve: nincs az az ellentét, amely tovább már nem mérgesedhet!

(MÁR RÉGEN LEÁLLT A TÉVÉ)
NEM MONDHATOM
EL SENKINEK…
ELMONDTAM
HÁT MINDENKINEK.