Szobrot Medgyessynek!

A sokak által nosztalgiával felidézett 70-es, 80-as években, ha központi árrendezéseket jelentettek be, azonnal futótűzként terjedt szét a szenzációs hír, hogy zsíros kenyeret raktak a Lenin-szobor kezébe. Boldog békeidők! A központi árrendezés természetesen áremelést, jobban mondva árszínvonal-emelést jelentett, mert nem pusztán az árak emelkedtek, hanem a színvonaluk. Az intézkedéseket mindig vasárnap este, a tévéhíradóban közölték a lakossággal, mint az Anyag- és Árhivatal rendkívüli közleményét, hogy hétfőn senkit ne érjen váratlanul a hirtelen jött drágaság. Nem is ért senkit váratlanul, mert a suttogó propaganda már hetekkel, hónapokkal előbb jelezte, mi lesz drágább és mennyivel, sőt, nagy ravaszul olyan cikkeket is bevettek a híresztelésekbe, amelyeknek az ára változatlan maradt, így szerezvén kellemes meglepetéseket a nekibúsult vásárlóknak. Ám az effajta kompenzáció sem akadályozta meg, hogy a töltött savanyú cukor átárazásával egy időben szárnyra kapjon az össznépi jólértesültség: zsíros kenyeret tettek a Lenin-szobor kezébe. Magától értetődik, hogy a hősi tettet az akkori uralkodó osztály fiai, a munkások hajtották végre, a szövetkezeti parasztság vagy a dolgozó értelmiség ilyesmire nem vetemedett. Az akciónak csak úgy lehetett súlya, a hatalom gyakorlóit bosszantó üzenete, ha népünk legjobbjai, a melósok csinálták, legalábbis a korabeli folklór így tartotta. A zsíros deszkával feldíszített nagyvezér szobra félreérthetetlenül szimbolizálta a magyar dolgozók elégedetlenségét, a hatalmasokkal szemben is féltve őrzött önállóságát, töretlen életkedvét, a jövőről alkotott elképzeléseit. Hogy valóban történt-e ilyen akció vagy maga a híresztelés is elegendő volt az ellenállás illúziójának felkeltéséhez, én nem tudom. Soha nem láttam ilyen projektet, persze lehet, mire a helyszínre értem, a zsíros kenyeret valaki megette. (A parkőr, a titkosrendőrök, netán maga Lenin.)
Azóta nagyot fordult a világ kereke. Az Anyag- és Árhivatalról már csak a nagytaták mesélnek unokáiknak, a legtöbb, kereskedelemben kapható termék árát is legfeljebb hozzávetőlegesen tudjuk (egy pohár kefir 40 és 70 forint között van, 5-10 forintos árváltozás nem szúr szemet), Lenin-szobor meg végképp nincs, leszámítva a szoborparkot, de az olyan nekünk, akár egy ásatási terület. Maradt a központi árrendezés intézménye, mert azt árhivatal nélkül is életben tartja a kormány, igaz, gyakorlatilag csak az energia költségeit srófolják, de azt egyenesen az egekig. Ám így is pontosan tudjuk, amikor bejelentik, hogy európai színvonalra hozzák a meleg víz árát, akkor drágább lesz a dinnye, a pedikűr, a hólapát, a mandzsettagomb, valamint a 4-es metró. Elkezdjük kenni a zsíros kenyeret, de minek? Nincs hova tennünk! Lehetetlen állapotok ezek. Ez a posztszocialista, pszeudo-szociáldemokrata, apokrifkapitalista, neobolsevik társaság is emeli az árakat, de minden kockázat nélkül. Nemhogy Lenin-szobor nincs, egyetlen, a hatalmukat adekvátan jelképező művészi objektum sincsen a városban, ahol elhelyezhetnénk protestáló zsíros kenyerünket! Alaposan kibabrált velünk a rendszerváltás, de ez a legnagyobb kitolás.
Tudjuk, élő személynek nem lehet szobrot állítani, de ebben az esetben, a magyar nép megnyugtatása végett, kivételt kéne tenni. Esztétikailag lenyűgöző, funkcionálisan hasznos lehetne egy jobb karjával lendületesen az EU felé mutató Medgyessy-ábrázolás (készüljön márványból vagy bronzból), markában egy fél szelet zsíros kenyérrel. Ez kifejezné, hogy a mozgalmi hierarchiában Lenin alatt áll, másrészt érzékeltetné: az unió felé menetelő országban az egész szelet zsíros kenyér már csak kádárista nosztalgia.