A királynő bohóca

You can’t (hey) always get what you want
1990. Nem biztos, hogy péntek, de már biztos, hogy élek. Látszólag még mindenki egy oldalon. Opel Kadettben ülünk, felváltva nyomjuk a gázt, és igen fel vagyunk töltve, Hobó a hátsó ülésen némi joggal aggódik az életéért. Ráadásul absztinens, a lábát sem tudja kinyújtani, tehát kissé nyűgös. Irány Frankfurt, életem első Rolling Stones-koncertje. Állok a küzdőtéren, az első hangok, előttem néhány méternyire sátán őfelsége földi helytartója, szédülök, mert lepereg minden. Egy hír valamelyik ifjúsági lapban a zágrábi koncertről, talán 1973, két nagyobb srác az utcából kihúzott, aztán Trieszt, és szevasz, capuai fiúk, hamarosan hallunk róluk a népszabadságos vamzerszabó műsorában, jugó lemezek a Múzeum körúti kapualjakban, mert a tánczene és a melódiakoktélok ízlésterrorjában maximum az Angie jelenti a Rollingot, a polimerszalag a végtelenbe nyúlik, a csajnak a Lady Jane alatt Atlantic- és Creme 21-illata van, és még nem tarolnak a melltartómultik, de I can get no Satisfaction, but I try, a nyugati színvonalú pophábé eszkalálódásának a rendőrség megjelenése vet véget, Luxemburg és SZER, kiutazása közérdeket sért, itt halnod kell, így fogunk megdögleni (hátat a falnak, Lee van Cleef tudta ezt remekül), ha kell, Street Fighting Man, aztán valami lazul, énekes Vazul, csavarogni, kedves Dean Moriarty, mert megérkezni halál, gördülni tovább, mint a kő a két úton, az alkoholizmus és a járhatatlan kereszteződésében játszani egymással, mint két macska, feszegetni a határokat, egészen addig, míg már nem tudod, hogy te álmodod a pillangót, vagy ő téged. Szimpátiát az ördögnek, baby.

Angie
Nem sokkal később Bécs, akkor még Práter stadion. Amilyen szentimentális barom vagyok, tényleg az Angie alatt szakad el a húr, úristen, ezt nem hiszem el, nyelem befelé a bús férfikönnyeket, mert hirtelen megsajnálom magamat, mert huszonnyolc évem elszelelt, s még egy kis szabadság sose telt, csak ott belül, de ott nagyon feszül, hatvanezer BIC fogy ki mindjárt, de még mint megannyi kis lélek pislákol és ragyog, akkor még azt hiszem, hogy most temetem el magamban ezeket a rohadékokat, akiknek a dögszagú koporsójába a Rolling is belevert néhány bazi nagy szeget, még mielőtt Reagen elnök kilőtte volna őket a világűrbe.

Gimmie Shelter
Bedobom az autóba a kilencvenes turnétrikót, a kisebbik gyereket karban, álmában visszük ki a házból, a nagyobbik már tudja, mi vár rá, még öt óra, és Prága, Rolling Stones! Ez a koncert erdetileg Budapesten lett volna, de úgy tűnik, Budapest már semmire sem alkalmas. Lakhatatlan és élhetetlen, aki teheti, menekül, Gimmie Shelter, arany Prága tíz évvel ezelőtt állva hagyta, ott harmónia és irónia, itt agresszió és depresszió, ott mesebeli kulissza és gyorsan akklimatizálódó turisták tömege, ide már nem jönnek át a szép japánok, talán nem gerjednek Micukóra, de semmi vész, ez a merészen kicsi rezsim sem mutatja meg nekik Magyarországot, most jól ki van velük tolva. Arany Prága, amely szerethető, ahol mindenkinek megvan a törzskocsmája, ahol a smichovi hentesnél generációs és társadalmi szakadék nélkül kanalazzák tizenöt koronáért a pacallevest, ahol olcsón használható a piros villamos, ahol Honza Sukup, a patológus-költő filozofikus nyugalommal fújja a bebopot a konyhában, ahol az író úr lelke galambszárnyon repült a mennyországba, ahol Hasek és Kafka szelleme lebeg a város felett (vajon Karinthyé mit csinál a mai Lágymányoson?), ahol Angyalnak hívnak egy metróállomást és hermelinnek egy sajtot, és ahol még előhívhatók a múltból a városlakás örömei.

Václav, a haver
Václav Havel és Mick Jagger barátok. A zenekar az elnök úr személyes meghívására érkezett a városba. Mick Jagger Prágában ünnepelte hatvanadik születésnapját. A Rolling Stones egy évtizede hatalmas összeggel járult hozzá a Hradzsin díszkivilágításához. Mick Jagger most kétszázezer dollárt utalt át Václav Havel alapítványának, mely összeget tehetséges fiatal muzsikusok támogatására kell fordítani. Mr. Ron Wood gitáros és festő (Elvis Presleyt és orrszarvúkat fest) megnyitott egy galériát Prágában. És most az elnök úr felkonferálja a világ legrosszabb rock and roll zenekarát. Itt, a Letnán, ahonnan elindult a bársonyos forradalom, amikor az első számú követelés az volt, hogy „Havel na hradu”. És az elnök úr most arról beszél, hogy a Rolling első prágai koncertje jelkép volt, a szabadság jelképe, és ha most újra itt vannak, az azt jelenti, hogy ez a szabadság megszilárdult. Közben eláll a felhőszakadás. És megjelenik a Bohóc.

Ahoj, Praho, ahoj, cechy!
Üvölti a mikrofonba, amitől aztán beindul a szerencsés százezer meg fél Prága körben a dombon, kezdetnek Brown Sugar és Start Me Up, majd az elmúlt negyven év legjava. A közönség hét és hetven között, ugyanaz a dal mindenkinek mást jelent. A királynő lovagja még mindig elmehetne tánctanárnak, Keith Richards az orvostudomány valamennyi doktrínájának élő cáfolata, az arca maga a rock and roll, Ron Wood gitárjának nyakáról (!) megy a kép a kivetítőre, a zsűri beájul, Mr. Charlie Watts rezzenéstelenül szegel, Ms. Lisa Fischer átszáll a Károly híd felett, ahol anno a cseh polgárok megállították a svéd hadakat, és egy ágyúgolyó levitte a corpus fejét, a fúvósszekció revüzik, táncolok a gyermekeimmel (It’s only rock and roll, but I like it), nekik már nem kell huszonnyolc évet várniuk egy nyavalyás koncertre, igen, kibújik belőlem a primer kispolgár, és még büszke is vagyok rá, az én drága édesapám ezt nem tehette meg, tizenkét éves vagyok, látom, ahogy átteker a negyvenegyes rövidhullámról a negyvenkilencesre, sistergés alól hallatszik a zene, na, ez a Rolling, mondja, és még aznap éjjel meghal.

Satisfaction
Ez a ráadás, mi más. Tűzijáték, és lehet lebontani a cajgot, amelyet egy hétig ácsoltak, a vándorcirkusz továbbáll.
Just Like a Rollin’ Stone.