Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a profi és az amatőr között valójában mi a különbség. Egykoron nem indulhatott olimpián az a sportoló, aki pénzt vagy bármifajta anyagi juttatást kapott sportbeli teljesítményéért, sőt elvileg az sem, akinek felkészülését valamilyen módon szponzorok támogatták. Olimpikon csak az lehetett, aki nem a sportnak és a sportból élt. Az amatőr szó ebben az esetben bizonyos dicsérő jelleget is hordozott, mintegy a tisztaság és önzetlenség szimbólumaként.

Természetesen ez a modernebb időkben már csak egy világméretű színjáték volt, áhítatos szemforgatás. Már hogyne lett volna profi az, aki képes volt rá, hogy olimpiai bajnokságot nyerjen. Később a szemforgatás abban nyilvánult meg, hogy tisztán győzött-e valaki, vagy valamely doppingszert használt. Ki tudná megmondani, hány tisztának talált bajnok, világcsúcstartó sikerét segítették kellő szakértelemmel adagolt ajzószerek. Az orvosok között az bizonyult „vérprofinak”, aki a doppingellenőrök előtt járt egy orrhoszszal, s úgy fokozta páciense teljesítményét, hogy a vizsgálatok során semmiféle tiltott szer nyoma nem mutatkozott.
Ma profinak azt nevezzük, aki kifejezetten és kizárólag a sportból és a sportnak él, tehát elmondhatjuk, hogy az élversenyzők bármilyen szakágban profik.

Nos, míg egy amatőr győzelme a sportpályákon kellemes meglepetés és dicső tett, az élet más területén az amatőr szó a dilettáns megfelelője. Amatőrnek nevezzük azt a személyt, aki olyasmit művel nagy igyekezettel, amihez nem ért. Ha egy politikus amatőr, az bukik. Egy-egy amatőr csillagász viszont néha ismeretlen üstököst fedez fel. A média világában a profi szó majdhogynem abszolút dicséretet jelent, de ha egy íróra mondjuk azt, hogy profi, az némi lekicsinylést is hordoz, az egyéni, utánozhatatlan zsenialitás hiányát. Viszont az nagyon ritkán fordul elő, hogy egy „nonprofi” figyelemre méltó, érdekes művet hoz létre. A sikeres alkotás az irodalomban egyszeriben mesterré, hivatásossá tesz, nincs szükség arra a hosszú útra, amit mondjuk egy profi teniszező bejár a wimbledoni győzelemig.

Nos, én a minap találkoztam egy amatőr remekléssel, amely a szerzőt magát nem emeli a „hivatásosak” közé, de olyan élményt nyújt az olvasónak, amelyre számos profi képtelen. A vidéki állatorvos, kutató, tudós, Kégl Tamás Ha az elefántnak szorulása van című kötete váratlanul sok érdekességet tárt fel előttem egy számomra lényegében ismeretlen világból. Kégl doktor hosszú praxisának különleges eseteit írja le. Állatokról mesél, de olykor groteszk, ironikus elbeszéléseiben jelen van az ember, és az a társadalmi közeg is, amelyben állatorvosi praxisát gyakorolta. Sajátos látásmódja, humorra hajló természete révén mint abszolút amatőr szórakoztató és roppant mulattató művet alkotott, állatgyógyászati históriáit valamiféle sajátos, lakonikus stílusban előadva.

A legjobb állattörténetek általában humorosak és mindig mélyen emberiek. Kégl doktor szakember, nem tekinthető írónak, még az ismeretterjesztés értelmében sem, de empátiája, állat- és emberszeretete, a humorában jelen lévő jóindulat magával ragadó. A jóindulatú irónia is humor, az egyik legbecsesebb emberi adottság lehet, s Kégl Tamás képes volt arra, hogy ezt a tulajdonságát írásaira is kivetítse. Ez teszi figyelemre méltóvá az „amatőrt”: a lélek és az ízlés vezérli.
Hogy valaki mástól megtudhatjuk-e például, miképp kell foggal herélni a birkát, s mi a teendő, ha az elefántnak szorulása van, én nem tudom…