Kótyavetye

Mesés áron kelt el a Postabank szalagcímmel örvendeztette meg olvasóit pénteken a szocialisták résztulajdonában lévő Népszabadság. Van is min örvendeni: ha szocialisták vannak hatalmon, ők bátran nyúlnak a közöshöz, különösen, ha csökken a forint értéke, vagyis nő az infláció. Vagyis amíg Kuncze Gáborék tartják a jó irányt, addig László Csabáék tartanák a hiányt, ehhez azonban el kell adni a bankot, a vaskohót, a Mahartot hajógyári-szigetestül, állami gazdaságokat: a Tokaj Kereskedőházat, Bábolnát s a kórházakat. Csupán azért, hogy legyen például miből önteni a betont. És persze az autópálya-építést is csupán azért részesítik előnyben az egészségügy rendbetételével szemben, hogy legyen apropója annak: tízmilliárdokat játszhassanak át időlegesen egy éppen még meg nem bukott brókerhez, aki tudja, meri és teszi a dolgát a gazdasági és politikai holdudvar kényének-kedvének megfelelően.
Az öt évvel ezelőtt Princz Gáborék által kistafírozott csókos elvtársi cégek miatt bedőlt Postabankot több mint 150 milliárd forint közpénzzel mentették meg – az adófizető polgárok és a betétesek javára, és megőrizve a korábban jócskán megtépázott közbizalmat a hazai pénzügyi rendszerben. A Postabankért most 101 milliárd forintot szurkolhat le boldog tulajdonosa, az osztrák Erste Bank. Van, aki soknak tartja ezt a pénzt – van, aki kevésnek. Ha abból a szempontból nézzük, hogy a Budapest Bankot – a beváltott állami garanciák után – kilencezer magyar forint „haszonnal” sikerült eladni Bokros Lajos pénzügyminiszternek és Draskovics Tibor államtitkárnak köszönhetően, akkor valóban „csillagászati” áron kelt el a Postabank.
Ha úgy nézzük, hogy ezt a pénzintézetet – az előző években ráköltött adóforintoknak, az új menedzsment hozzáértő munkájának köszönhetően – a békává elvarázsolt Princz herceg feneke alól kihúzva jól működő kereskedelmi bankká sikerült átalakítani, amely képes lett volna arra, hogy a magyar gazdákat, a magyar kisvállalkozókat tisztességes piaci kamatok mellett ellássa hitellel, akkor bizony kótyavetye történt.
Az szerintünk teljesen rossz megközelítés, hogy a szocialista bankosok, Bokros Lajos vagy Medgyessy Péter pénzügyminisztersége idején a magyar pénzintézeteket olyan áron sikerült eladni, amenynyit a piac diktált értük. Hiszen a Horn-kormány idején a bankprivatizációba befolyt vételárak még a pénzintézetek tulajdonában álló ingatlanok értékével sem voltak köszönő viszonyban.
Vannak, akik azt mondják: azért mesés az elért ár, mert az ÁPV Rt. által közbeszerzési tenderen kiválasztott szakértő cég által becsült összeg több mint dupláját is kifizeti a vevő a bankért. Kérdés azonban, hogy vajon milyen vételár alakult volna ki a tenderen, ha a nemzetközi vagyonértékelő cégnek sikerül a bank piaci értékének csütörtöki beárazásához hasonló összegre felbecsülnie a Postabank értékét.
Van, aki visszamutogat az Orbán-kormányzat idejére: akkor is el akarták adni a bankot, és sokkal kevesebbet, a felénél is kevesebbet ajánlottak érte, mint amennyiért most elkelt. Csakhogy a kérdésben akkor a kormány stratégiai döntést hozott, amellyel felülbírálta a költségvetési érdekeket szem előtt tartó pénzügyminisztériumi véleményeket. Engedett ugyanis annak a jogos társadalmi igénynek, hogy az államnak a gazdaságélénkítés céljára eszközök legyenek a kezében. Ilyen eszköz volt az állami tulajdonban lévő, a globalizáció káros hatásait potenciálisan ellensúlyozandó, kizárólag a magyar érdekeket szem előtt tartó állami Postabank. Könnyen belátható, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásra való felkészülés folyamatában – meg később – milyen fontos szerepe lehetett volna az állami tulajdonú banknak.
De ha már a kormányozni csak privatizációs bevétel segítségével képes Medgyessy-kormány eldöntötte: ha törik, ha szakad, mindenképpen túlad a Postabankon, vajon milyen piaci megfontolásból csökkentette töredékére a bank piaci értékét?
Mint ismeretes: az Orbán-kormány az állami garanciával nyújtott diákhitelek folyósítására a nemzeti tulajdonban lévő Postabankot jelölte ki, és ezzel akkora üzlethez juttatta a bankot, amely meg is alapozta biztonságos működését. Ugyanis mára már több mint 37 milliárd forint diákhitelt folyósítottak, és szakértők szerint az összeg néhány év múlva elérheti a 100 milliárd forintot is. Érthetően zúgolódtak hát a külföldi tulajdonú kereskedelmi bankok, amit azután a balliberális médiumok hazafias hevülettel igyekeztek felerősíteni, hogy Brüsszelben is jól hallják, micsoda skandallum, hogy a magyar kormány egy magyar banknak kedvez. A külföldi bankok fel is bátorodtak ekkora sajtótámogatottságot tapasztalván, és elrohantak panaszra a Gazdasági Versenyhivatalhoz, kérve, ítélje el az Orbán-kormány szabad versenyt korlátozó diszkriminációját. Csakhogy a versenyhivatal – a Medgyessy-kormány hatalomra jutása után – a törvények alapján megállapította: nem törvénysértő az, ha az állami garanciájú diákhitelt az állami tulajdonú Postabank folyósítja.
Bármilyen hihetetlen, a Medgyessy-kormány ennek nem örült. Sőt talán még bosszantotta is, hogy mindenki szeme láttára kell megsértenie nemzeti érdekeinket. Ugyanis a versenyhivatal döntése után megfosztotta a privatizációra kijelölt Postabankot diákhitel-folyósítási privilégiumától, és a külföldi tulajdonú bankokat is bevonta a százmilliárdos üzletbe. Szakértői vélemények szerint Medgyessyék ezzel ötvenmilliárd forinttal csökkentették a bank piaci értékét.
Egy törvényesen csak diákhitelből százmilliárd forintot forgató kereskedelmi bankot vett át a szocialista–szabad demokrata kormány. Kormányzati döntéssel leértékelték, majd egy nemzetközi céggel lebecsültették – és most magukat ünneplik.