Másként kellett volna építeni Budapestet

Ma délután öt órakor avatja fel Makovecz Imre építész Thoroczkai Wigand Ede (1869–1945) építész, iparművész, író, főiskolai tanár, a száz évvel ezelőtti gödöllői szecessziós művésztelep tagjának emléktábláját egykori lakóházának falán (Budapest I., Úri utca 17.). Méltatlanul elfelejtett, az 1948–89 közötti években a kultúrpolitika által tudatosan a háttérbe szorított alkotóra emlékeznek ezzel tisztelői, s mindazok, akik azokban az eszmékben hisznek, amelyek a XX. századi magyar építészet, tárgy- és környezetformálás legjobbjai.

Az utóbbi évek tudományos kutatásának, a gödöllői szeceszsziós művésztelep megalakulására emlékező centenáriumi rendezvényeknek köszönhetően egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Thoroczkai helye is a „legnagyobbak” között van, még akkor is, ha a körülmények miatt épületterveinek csak egy részét valósíthatta meg. Azok az élet egészét érintő, a hétköznapok és a művészet szoros kapcsolatát hirdető gondolatok ugyanis, amelyek a művésztelep többi alkotóját is jellemezték, meglehetősen távol álltak a századelő rutinszerű építészetétől, a vesztes világháború, a Trianon után elszegényedett ország pedig – még ha volt is fogékonyság irántuk – nélkülözte az anyagi eszközöket Thoroczkai és a hozzá hasonló alkotók elképzeléseinek megvalósításához.
A jeles építész elképzeléseinek középpontjában az a gondolat állt, hogy részben a népi kultúra hagyományaihoz, részben az angol preraffaeliták ideáihoz visszanyúlva a kultúrával összefüggő funkcionális, közösségi épülettípusok kialakítására kell törekedni. Ahogyan a gödöllői építészek tevékenységét elemezve Keserű Katalin írja a művésztelep történetét feldolgozó katalógusban: iskolák, népházak, kultúrpaloták lettek volna ezek az épületek, amelyekben egyszerre fogalmazódtak volna meg a művészetekben megjelent modern gondolatok és a helyi társadalmakban őrzött értékek, tradíciók. A gödöllői építészek a műteremházak és művésztelep tervezése mellett ezért foglalkoztak falurehabilitációval, városi lakótelepek tervezésével is.
Thoroczkai népházai, gazdakörei, falurehabilitációs tervei a századelőn a kormányprogram részévé is váltak, Székelyföldön mintegy huszonöt közösségi házat építettek a tervei szerint. Ahogyan a nyárádszentlászlói vagy a sárpataki ház jelzi, mindegyik igazodott a falu sajátosságaihoz, a lakosság létszámához, lakói tevékenységéhez. Nem állította azonban szembe a falu és a város lakóit, kultúráját. Ahogyan a Székelyföldi Ipar- és Kereskedelmi Kamara 1910-ben Marosvásárhelyre tervezett székházával bizonyította, képes volt otthonossá tenni a városi épületeket is, részben a homlokzati megoldásokkal, részben a belső tér megformálásával.
A Székelyföldön 1907 és 1914 között végzett feltáró, a népi építészet, a szakrális művészet értékeit közkinccsé tevő művei (Hímes udvar, 1916) alapján azt a múzeumot is ő tervezhette volna, amelyben az 1873-as bécsi világkiállítás után rohamosan gyarapodó magyarországi néprajzi-népművészeti gyűjtemény helyet kapott volna. Ilyen múzeum azonban máig nem épült fel, noha ő is több tervet készített. Volt olyan, amely szerint Székelyföldön épült volna fel a múzeum, s olyan is, amely saját, a budai Várban álló házát alakította volna át Székely Múzeummá.
E tervváltozatok is jól mutatják, hogy a magyarság legősibb értékeit, a népi kultúrát befogadó, önmagában is sajátos értéket képviselő épületterve megint csak nem valami Budapestet és a vidéket szembeállító gondolkodás része volt. Thoroczkai a nagy egészben, az egyetemes magyar kultúrában gondolkodott, amit jól érzékeltetnek későbbi írásai is. Például az Elrontott Budapest című cikke, amely 1931-ben jelent meg a Magyarság hasábjain, s amely máig megfontolandó tanulságokat tartalmaz a főváros építészeti-várostervezési hiányosságaival kapcsolatban. Messzire látott a Várhegyről, bár már akkor emeletes bérkaszárnyák takarták el az igazán értékes műemlék együttest. Úgy vélte, a „silány, talmi malterpaloták”, a „levegőtlen, napfény nélküli utcák”, a „levegőtlen udvarok ürgelyukai”, a „sötét, csúf függőfolyosó-rendszer” kialakulása elsősorban annak az eredménye, hogy a város építését nem a humánus értékeket szem előtt tartva, hanem a „tőkeuzsora” érdekeire figyelve irányították az arra illetékesek. Nemcsak a magyar falut hozza példának, hogy másként kellett, lehetett volna építeni Budapestet, hanem az igazi világvárost, Berlint, ahol igazi zöldvárosok születtek a metropolis peremén.
Thoroczkai cikke több mint hetven éve jelent meg. A berlini tavakhoz azonban még ma is villámgyorsan eljutunk a széles sugárutakon, míg a Budapest környéki lakóparkok az amúgy is szűk rakpartokat, kivezető utakat végleg járhatatlanná tették. Gondolkozzunk hát el újra azon, amit Thoroczkai Wigand Ede írt az Elrontott Budapestről, amelyben ahelyett, hogy „a világon egyedülálló, kertövezte dunai Vízivárosban járhatnánk”, „tombol az ízléstelenség, az obligát, fémjelzett pallérstílus s esztétikai bolsevizmusát ünnepli!”