Az Európai Bizottság elnökének kérésére elkészített úgynevezett Sapir-jelentés összeállítói az európai gazdasági növekedés lassulásáról számoltak be 2003 júliusában, miután több szempontból megvizsgálták a statisztikákat. Ha az egy főre jutó európai, illetve amerikai nemzeti összterméket (GDP) hasonlították össze, úgy tűnt, nincs ok aggodalomra. Európában ugyanis ennek a mutatója a második világháború után több évtizeden keresztül az amerikainak mintegy hetven százaléka volt. A jelentés szerint, amelyet Lámfalussy Sándor idézett a budapesti tudományos világfórumon, a különbség abból adódott, hogy az európaiak kevesebben voltak, és rövidebb ideig dolgoztak. Az egy óra alatt végzett munka termelékenysége Európában csak tíz százalékkal volt alacsonyabb az amerikainál. Ha azonban a munka termelékenységének alakulását vetették össze, más képet kaptak. A kilencvenes évek második felében a termelékenység Európában 1,4 százalékra esett vissza, Amerikában viszont egyről kettőre emelkedett. A 2001 és 2003 közötti időszakra vonatkozó becslések szerint még rosszabb a helyzet: Európában ez a mutató megmaradt egy százalék körül, míg az Egyesült Államokban négy vagy öt százalékkal emelkedett. Fel kell gyorsítani a gazdasági növekedést – tűzték ki egyik legfontosabb politikai célként az EU gazdasági szakértői. De vajon elismerik-e a visszaesést szélesebb körben is Európában? – kérdeztük először Lámfalussy professzortól.
– Hét-nyolc éve mindenütt elismerik, de hogy a politikusok mit tesznek ellene, az más lapra tartozik. Vannak, akik azt állítják, hogy a kereslet hiánya miatt lassult le a fejlődés, ez azonban csak az Európai Központi Banknak szóló burkolt kritika. Helytelen volt, hogy nem csökkentették olyan gyors ütemben a kamatlábakat, ahogy az amerikaiak. Helytelen volt, hogy az EU túlságosan konzervatív államháztartási politikát követett – mondják. Meg vagyok győződve róla, hogy tévednek. Némi növekedést talán el lehetett volna érni keresletserkentéssel, de csak jelentéktelen mértékűt. Az igazi probléma az, hogy a növekedési kapacitás hét-nyolc éve nem fejlődött. Ennek három tényezője van: a munkaerő, a munkaidő és a termelékenység. Annak, hogy a kilencvenes évek közepéig a munka termelékenysége gyorsabban emelkedett Európában, mint Amerikában, megvoltak a történelmi okai a háború után. Mi nagyon mélyről indultunk, gyorsabban kellett fejlődnünk, így is történt. A repülőgépen idejövet olvastam azt a napokban kiadott újabb jelentést, amelyből megtudhatjuk, hogy 2003 harmadik negyedévében hét százalékkal növekedett a termelékenység az Egyesült Államokban. A tizenöt EU-ország átlaga pedig maradt egy körül. Ebből az következik, hogy Európában nem tudtuk olyan mértékben kihasználni az információs technológia lehetőségeit, ahogy az amerikaiak kihasználták. Az Egyesült Államok sikeresebben igazodott a változásokhoz és a kihívásokhoz, mint Európa, az okok egyértelműen a képzés szerkezetében, az oktatásban keresendők.
– A Sapir-jelentés szerint 2000-ben az európaiak 25 és 64 év közötti korosztályából 24 százalék járt valamilyen felsőoktatási intézménybe, Amerikában 37 százalék. Az EU-országokban a GDP 1,4 százalékát költik a felsőoktatásra, a három északi országban több mint két százalékát, Amerikában három százalékát. De ez csak a mennyiséget jelzi…
– Igen, épp ezért még egy sereg más szempontot is figyelembe kell venni. Nemcsak arról van szó, hogy a kormányok mennyit költenek az oktatási rendszerre, hanem arról is, hogy a cégek mit tesznek, mennyire tudják átültetni a mindennapi gyakorlatba a legújabb kutatások eredményeit. Ahhoz, hogy a rendkívül gyors fejlődéshez igazodni tudjanak, képzett és folyamatosan újraképzett munkaerőre van szükségük. Az embereknek meg kell érteniük, hogy nem feltétlenül onnan mennek nyugdíjba, ahol elkezdtek dolgozni. Többször kell új szakmát tanulniuk, munkahelyet változtatniuk. Az oktatási rendszer új feladata, hogy erre is képessé tegye őket.
– Magyarországon sokat hallunk az ír példáról. Mennyiben ültethető át az ő módszerük más országokba?
– Sokat lehet tanulni tőlük. Az írek valóban csodát tettek. Amikor beléptek az Európai Unióba, az egy főre jutó GDP az uniós átlag hetven százaléka volt, mára elérték a száztízet. Tíz–tizenöt év alatt behozták a hátrányt, sőt meghaladták az átlagot. A finneknél valami hasonló történt. Az innovációs fejlesztéseket, kiadásokat tekintve ez a két ország egészen másként működött, mint Németország, Franciaország vagy Olaszország. Írországban az említett korosztály 35,6 százaléka, Finnországban 32,3 százaléka végzett egyetemet. De nemcsak többen járnak egyetemre ezekben az országokban és Amerikában, hanem másra is tanítják az embereket – a felsőoktatásban és a középiskolában egyaránt. Arra, hogy folyamatosan kutassanak – angolul ezt úgy mondjuk: ever inquiring mind –, gondolkodjanak, dolgozzanak együtt, keressék a serkentő környezetet, ismerjék fel a valódi értékeket, érdemeket, fogadják el a versenyhelyzeteket és így tovább.
– Az amerikai oktatási rendszer általános szintjéről sokszor amerikaiak is kritikusan nyilatkoznak. Nem mond ez ellent az előbbieknek?
– Az amerikai oktatási rendszer állandóan változik és javul. Nem szabad egy modellből megítélni az egészet. Az amerikai kultúra nagy értéke az alkalmazkodóképesség. Ugyanez vonatkozik az oktatásra és a kutatásra. Az amerikaiak tudatában vannak a problémáiknak, és nem fedik el őket. Ma az Egyesült Államokban az emberek 65 százalékát a szolgáltató szektor foglalkoztatja. Ez egészen más világ, másként kell élni benne, és ezt az amerikaiak elfogadták. Európában még mindig „legfejlettebb ipari országként” emlegetik a hetek csoportját, ami ostobaság. Ezek nem ipari országok, szolgáltatók.
– Magyarországon az utóbbi évtizedben jutottak be a korábbinál sokkal többen a felsőoktatásba. Hogyan lehet feloldani a tömegoktatás és a minőségi oktatás közötti ellentmondást?
– Ezt a dilemmát csak hosszú idő alatt lehet feloldani. Minden az oktatók képzettségén múlik. Elsőrangú egyetemi tanárokat, asszisztenseket, kutatókat nem lehet egyik napról a másikra előteremteni. De hozzá kell fogni a képzésükhöz. Van azonban még valami, ami az unión belül is sokunkat foglalkoztat. Európában egyenlőséget hirdetünk. Azt mondjuk: az egyetemi tanár keressen ennyit meg ennyit. Ha jobban tanít, akkor se kapjon többet. Ha rosszabbul, akkor se. Az Egyesült Államokban nem így gondolkodnak. Tucatjával voltak diákjaim, akik ma Amerikában dolgoznak. Miért mentek oda? Többet keresnek, az igaz, de nem sokkal többet. A kutatási lehetőségeik mások. Az Egyesült Államokban a GDP 2,6 százalékát költik kutatásra és fejlesztésre, az EU-átlag 1,8 százalék, csak Svédországban és Finnországban magasabb. De még ennél is fontosabb, hogy ezt a pénzt miként költik el. „Elit” központokban, vonzó környezetet teremtve az alap- és az alkalmazott kutatásban egyaránt. Ha pedig a kutató eredményt mutat fel, mindent megadnak neki. „The sky is the limit” – a határ a csillagos ég. Megéri dolgozni. Elismerik a teljesítménybeli különbséget. A legjobbakat állandóan csábítják innen oda, onnan ide. Európában ez nincs meg ilyen mértékben. Se Magyarországon, se Nyugat-Európában.
– Milyennek látja az Európai Unión belüli esélyeinket?
– Sokkal könnyebb lett volna Magyarországnak, ha a hatvanas években léphetett volna be az Európai Közösségbe. Azóta Nyugat-Európa hatalmasat fejlődött, Magyarország lemaradt. Nehéz feladat előtt állnak, de a bezárkózás nem segítene. Nem ismerek egyetlen olyan országot sem a világon, amelyik fejlődni tudott volna, ha bezárkózott. Az elrettentő példa Argentína. A harmincas évek végén olyan magas volt az egy főre jutó nemzeti jövedelme, mint Kanadának. Argentína volt a világ kilencedik leggazdagabb országa. És most hol van? Visszaesett, mert Perón teljesen lezárta, nem tudott fejlődni. Ha egy ország változás előtt áll, két lehetősége van. Vagy csökkenti a változás iramát és készül, vagy belemegy a változásba, és előbb-utóbb eléri, hogy az emberek alkalmazkodjanak a változáshoz. Védőhálóra persze szükség van. Az egyik fő probléma ugyanis az, hogy hiába próbálják kialakítani az emberekben az alkalmazkodóképességet, mindig lesznek olyanok, akiknek a változás azt jelenti, hogy kiesnek. Őket kell védeni, a többieket pedig meg kell tanítani alkalmazkodni. A tudomány legfrissebb eredményeire építő gazdaságban ez sokszor állás- és helyváltoztatást is jelent. Az ezzel kapcsolatos költségek – a régi ház vagy lakás eladása, az új megvásárlása, a költözködés – Nyugat-Európában olyan magasak, hogy az ember elveszítheti a vagyona egyharmad részét. Itt kell az állami segítség. A szolidaritás elsőrendűen fontos az európai értékrendben, de azokkal kell szolidárisnak lenni, akik már nem képesek állást, lakhelyet változtatni.
– Európában nincs erőteljes gazdasági növekedés, de hogyan értékelhetjük az euró bevezetését, amit sokan sikertörténetnek tartanak?
– Az Európai Monetáris Intézetnek, ahol a kilencvenes években dolgoztam, az volt a megbízatása, hogy 1999. január 1-jére készítse elő olyan európai központi bank megnyitását, amely képes egységes európai pénznemben, euróban működni. A bank létrejött, az euró bevezetése óta, kisebb-nagyobb zökkenőktől eltekintve, kétszázalékos az infláció, ami lényegében árstabilitást jelent, és ez feltétlenül sikernek tekinthető. Az euró másik előnye, hogy az emberek kezdenek euróban gondolkodni. Összehasonlítják az árakat, és ott vásárolnak, ahol olcsóbb, egyezrelékes különbséget is megnéznek. Ez egyaránt érvényes a magánemberekre és a vállalatokra. A siker harmadik eleme az euró dollárhoz viszonyított árfolyama, amely 2000 elejétől egy ideig esett, azután emelkedett, majd megállapodott. De ne felejtsük el, hogy amikor a gazdasági növekedés lassulásáról beszélünk, nem hanyatlást mondunk. Arról beszélünk, hogy az életszínvonal lassabban emelkedik, mint szeretnénk. Az Európai Unióban nincs gazdasági válság.
– De gazdasági szempontból még mindig két részre osztható Európa. Az átlagembert nálunk most az foglalkoztatja, mikor élhet végre tisztességes körülmények között a fizetéséből.
– Ha Magyarország az írek vagy a finnek példáját követi, jó esélyei vannak rá, hogy ez belátható időn belül bekövetkezzék. De akkor is, ha a portugálok példáját követi. Portugáliából néhány évvel ezelőtt sorra mentek el az emberek, most mennek vissza. Írországból két évszázadon keresztül emigráltak, most térnek haza. Ahhoz, hogy megváltozzon az életünk, meg kell ragadnunk a lehetőségeket. Nem könnyű, de nem szabad feladni.
– Milyennek látja Magyarország gazdasági helyzetét és csatlakozási esélyeinket az eurózónához?
– A monetáris unióhoz való csatlakozásnak megvannak az ismert technikai, politikai feltételei. Bizonyos árfolyam-stabilitás, az infláció letörése, az államháztartási deficit leszorítása három százalék alá. Legkorábban a csatlakozást követő kétéves próbaidő után lehetne bevezetni az eurót, de ez korai lenne. A magyar gazdaság egyensúlya erősen kibillent, főleg az államháztartás szempontjából. Az infláció is magas, de azt hiszem, az kezelhető lenne. Az államháztartási deficit azonban súlyos problémát jelent. Hogy ezt mennyi idő alatt tudják csökkenteni, azt nem tudom. De csökkenteni kell, akkor is csökkenteni kellene, ha a magyarok a holdon élnének, nem hamarosan az Európai Unióban. Ekkora deficitet nem lehet hosszú távon fenntartani.
– Mi a véleménye az országjelentésben megfogalmazott kritikáról?
– Magyarországon az egymást követő kormányok kiharcoltak támogatásokat, amelyekhez csak bizonyos feltételekkel, bizonyos körülmények között lehet hozzájutni. A mezőgazdaságra vonatkozóan, úgy tűnik, jogos a kritika. Nagy baj lenne, ha jelentős összegek felhasználatlanok maradnának.
– Magyarország hosszú ideig első számú esélyesnek számított a csatlakozók sorában. Ma nem ez a vélemény rólunk. Miért?
– Nehéz volna összegezni az okokat. Engem most az aggaszt, hogy kevesebb működő tőke áramlik be az országba. Ez persze bizonyos mértékig elkerülhetetlen, de az már nem, hogy a fő ok a képzett munkaerő hiánya legyen, most ugyanis ez a fő ok. Magyarország valóban éllovas volt a nagy zöldmezős beruházásokban, és ezek fontos szerepet játszottak abban, hogy megváltozzék az ipar szerkezete. De figyelni kell arra, hogy folytatódjék a működő tőke beáramlása. Főként az olyan tőkéé, amelynek nem az olcsó munkaerő kihasználása a célja. Azok a cégek, amelyek csak ezzel törődnek, egy idő után továbbállnak, amint már most van rá példa. Olyan tőkét kell idecsábítani, amely hozzáadott értéket termel. Visszajutottunk tehát a képzés, az alkalmazkodóképesség problematikájához. Átéltük ezeket a gondokat mi is az ötvenes–hatvanas években. Belgium azért lendült fel, mert bement az amerikai tőke, és új vállalatokat teremtett, nem csak régieket vett át. Ehhez azonban sok minden kellett. Megfelelő úthálózat, nyitott, segítőkész önkormányzatok, ahol az érdeklődők választ kapnak a kérdéseikre. Rengeteg gyakorlati tényezőnek kell együtt lennie ahhoz, hogy a befektetők érdekesnek találják az országot. Nagy a konkurencia. Magyarország nyitott volt, de úgy tűnik, a többiek nyitottabbak.
A budapesti tudományos világfórum
Lámfalussy Sándor 1929-ben született Kapuváron. 1949 és 1953 között a leuveni katolikus egyetemen tanult. 1950-ben megalapította a leuveni magyar kollégiumot, ahol sok menekült diák talált otthonra. 1955-ben Oxfordban doktorált közgazdaságtanból. 1961–1962-ben a New York-i Yale Egyetemen tanított. 1955-től 1975-ig a Banque de Bruxelles ügyvezető igazgatója, majd az igazgatótanács elnöke. 1975-ben a brüsszeli Banque Lambert ügyvezető igazgatója, majd 1976-tól a bázeli Bank for International Settlements (BIS) gazdasági tanácsadója, 1981 és 1985 között főigazgató-helyettese, majd 1993-ig főigazgatója. 1994-től 1997-ig a frankfurti székhelyű Európai Monetáris Intézet elnöke. 1997-től a belgiumi Louvain-la-Neuve-ben lévő katolikus egyetem Európai Tanulmányok Intézetének professzora. 2000–2001-ben az EU megbízásából elnöke az európai értékpapírpiac szabályozásával foglalkozó bölcsek tanácsának.
origo.hu
Fiktívszámla-gyárat számolt fel a NAV
