Gonosz-patak

A Zala megyei Dötkön férfiak alig élnek, két tucat idős asszonyból áll a lakosság. Az egykor pezsgő kultúrájú zselici község iránt ma már csak a természetvédők és a „wunderschön” környezetre, csöndre vágyó, a parasztházakat rózsaszínre festő német turisták érdeklődnek. És egy vállalkozó, aki nagy ábrándokat hozott a kis faluba.

Megsülledt a főnök! – kiabál Viktor, a nagyhangú fuvaros vörös arccal, és szalad a Tátrához, miközben furán lengeti nagy lapáttenyereit. Dötk és Pakod között csupán vékony, csupasz mezősáv húzódik, meg egy patak, amellett elegyes kiserdő. Olyan közel vannak, hogy az ember azt hinné, a két falu egy. A mező szélén buckás földút, itt futkos Viktor.
Amikor megérkeztünk, nagyokat huppant az autó. Az útkanyar mögött friss töltés, hatalmas, üres tómeder. Két nénike beszélget a földút menti soron. Azt mondják, ez már Pakod, bár a villanyszámlájuk Dötk – Alsósor címre érkezik. Egyébként a két község közös körjegyzőség alá tartozik.
– De Pakod nagy falu, lakják vagy ezren, Dötkön tán húszan vannak.
A mező melletti megművelt földekről kérdezek. A Tamásé, mondják, én meg úgy értem: a tanácsé. És a tómeder? Az is. Értem, bólintok, az önkormányzaté.
– A Tamásé! A Halász Tamásé!
Fényképet nem akarnak, pláne ebben a rossz ruhában, mit is gondolunk; fényképezzünk menyecskéket, vagy ha őket akarjuk, hát majd ünnepkor. Elindulunk a soron, óvatosan, mert kutyák keringenek körülöttünk; az egyik különösen nagy, és igen sunyít. Rozsdás traktorok az út szélén, csavart szénaboglyák, egy berogyott kukoricagóré. A sunyító kutya mellénk szegődik, térdünkhöz löki a fejét simogatásért.
– Hektor, az anyád jó istenit! – férfihang vág végig a soron, a kutya kelletlenül visszafordul.
– Vásárolni akarnak, vagy keresnek valakit?
– Újságtól jöttünk.
– Én maguknak nem nyilatkozok – zeng a hang –, huszonkilencedik senki vagyok! Meg mennem is kell, megsülledt a főnököm, kihúzom a Tátrával! Jöjjenek, másszanak be!
A Tátra hatalmas, olajos és büdös. A platón vagy négy köbméter agyagos föld; bőg a motor, röpködünk a pilótafülkében. Elhaladunk az üres meder mellett. A gáton túl a löszös út egy darabon beomlott, s a mélyben, a nád közt markoló vesztegel; szakállas, középkorú férfi mászik ki belőle.
– Halász Tamás – mutatkozik be.
Viktor (ennyit tudunk meg róla; mikor a nevét kérdezzük, megint azt állítja, ő a huszonkilencedik senki) vastag drótkötelet vesz elő, összehurkolja a Tátrát a markolóval. Halász Tamás zalaegerszegi vállalkozó. Most harmadik éve, hogy tómedreket ás Viktorral. Azt mondja, a patak – Gonosz-pataknak hívják, mert a szóbeszéd szerint egykor gonosz népek laktak a forrásvidékén – fogja feltölteni a medreket, ő meg halat telepít bele. Gyönyörű, nagy halastavak lesznek! Mezőgazdász egyébként, nincs haltenyésztési rutinja, de gyermekkori álma a saját halastó.
– Mit szólnak hozzá Dötkön?
– Örülnek, kicsit fellendül a forgalom. A polgármester asszonnyal nem tudunk együttműködni, de van a faluban egy ökológiai alapítvány, azzal igen. Kocsis Anikónak hívják a vezetőt, majd kérdezze csak meg. Itt egy komplett ökológiai rendszer épül ki, annak része lehet a halastó is. Nézze, míg nem kezdtem tevékenykedni, szemétszállítás sem volt Dötkön, az emberek bedobálták a patakba a hulladékot, és nem értették, miért nem jó ez így. A saját pénzemen helyeztettem ki konténert, és szállíttatom el a szemetet.
Halász Tamás tervei közt szerepel egy szélkerék is, hatméteres lapáttal; a nyolcszáz wattos minierőművet itt, a völgyben helyezi majd el, ahol a hűvös zselici szelek észak–déli irányban járnak.
Huszonkilencedik Viktor elhelyezkedik a volán mögött. A Tátra motorja ordít, megfeszül a kötél, a markoló eleje kiemelkedik a sárból – aztán visszasüllyed, mert kiszakad és elrepül a könyöknyi sasszeg, amelyre a sodronyt erősítették. A férfiak szitkozódva vakarják a fejüket. Minden jót kívánva elköszönünk. Az új töltésen ballagunk be a faluba – puha a föld, még össze sem állt igazán. Leereszkedünk a leendő tómederbe, és átvágunk rajta, térdig gázolunk a száraz gyomnövényzetben.
Dötk egyutcás, régi kis falu. Az utca egyik fele domb, a másik fele völgy, a lenti házak többsége összedőlni készül; a fentiek közt – régebben is a módosabbak építkeztek felülre – több a felújított. Pakodon is, itt is jellemző a hosszú parasztház, dupla padlásszellőzővel az utca felőli oldalon. Dötkön férfiak alig vannak, főleg idős, hetven év feletti asszonyokból tevődik ki a lakosság. Egy asszony épp kutyájával veszekszik a háza előtt.
– Most szegénység van – mondja –, de régen tisztesen megélt az itteni nép, meg aztán a kevés is sokat ért. Nekünk egy szem tehénkénk volt, istenem, de sokat segített! Most nincsen semmi, csak ez az átok kutya. Az emberek elhaltak, a gyerekek elmentek. A házakat németek veszegetik meg. Olyan szépen rendbe hozzák, hogy csuda.
Boda Istvánné polgármester az öreg kápolnával szemközt lakik. Épp a kertben dolgozgat, amikor megérkezünk; letámasztja a kapát, beterel bennünket a konyhába. A cserépkályhánál üldögél egy néni, dehogyis engedi, hogy lefényképezzük, rendbe se hozta magát.
A polgármesternő szociális munkás, éjszakánként Zalaegerszegen dolgozik egy szociális otthonban. Tősgyökeres dötki, gyerekkorában háromszáz ember lakta a községet, rendes iskola is volt itt. A falu sosem volt nagy lélekszámú, de ilyen néptelenné is csak a nagy történelmi dúlások tették. A téeszrendszerben csöndben megszűnt a paraszti létforma; addig többen tartottak marhát, juhot, sertést, művelték a földet, szőlészkedtek. Savanyú, zavaros bor terem erre, de az legalább a sajátjuk volt. Mára tán a pincék is beomlottak.
A korábbi rendszerben az a képzet alakult ki az emberekben, hogy élni igazán városon lehet; a szülők nem bánták, ha a gyerek elmegy szerencsét próbálni. Ők meg itt maradtak, egyedül, gyámoltalanul. Huszonöt állandó lakos, a többségük rokkantnyugdíjon, leszázalékolva. A falugondnok hordja az ebédet, és megy bevásárolni, hetente jön az orvos, a postás.
– Van olyan néni, aki látványosan és önérzetesen kiborítja az ebédet, mondván, hogy ennél különbet főz – meséli a polgármester asszony.
A halastavakról kérdezek. Bodáné legyint.
– Amikor a medrek kiépítéséhez be kellett szerezni a szükséges önkormányzati engedélyeket, Halász Tamás fűt-fát ígért a falunak. Most, hogy majdnem kész a munka, és jöhet az árasztás, kijelentette, hogy csak a saját fizetővendégei használhatják a tavat.
– Ön szerint mi lesz itt két-három évtized múlva? Ki él majd Dötkön?
– Jövőnk nincsen – mondja a polgármester. – Talán az ökológiai alapítvány megoldást jelent. Meg a németek, akik rendbe hoznak néhány házat. De munkalehetőség nincs még Pakodon sem; ott az egyetlen sertéshizlaldában a környék alkoholistái dolgoznak.
Az egykori iskola összedőlt, a telket az Ökorégió Alapítvány vette meg, és új házat emelt oda: a felső szinten nyersfa homlokzatburkolat, fatörzsek tartják a verandát is, a kertben kerekes kút. Bioház: göcsörtösre hagyott gerendákból áll a szerkezet, a falakat vályogtéglából rakták, belül látszik a nyers gerendázat. Még a tükörkeret is hasított ágakból van a mosdóban. Kocsis Anikó, az alapítvány elnöke azt mondja: fagázkazánnal fűtenek, amely magas hőfokon égeti a fát, a keletkező füstgáz melegíti a vizet, így kevés tüzelőanyagra van szükség, minimális mennyiségű hamu marad vissza, és a kéményből nem fekete füst jön, hanem fehér.
Kocsis Anikó ökológus igazából nem Dötkben, hanem ökorégióban gondolkozik. Úgy gondolja, egységes biológiai szféraként kell kezelni ezt a vidéket, és így kialakítani a szennyvíztisztítást, a megújuló energiaforrások használatát és mindent, ami az ökológiai gondolkodás része. Ennek Dötk is hasznát láthatja.
– Ma már nemigen létezik természetközeli paraszti gazdálkodás. Az ittenieknek sem lehet elmagyarázni, hogy miért jobb komposztálni, mint elégetni a kerti hulladékot. És akkor még hol vagyunk a szelektív hulladékgyűjtéstől? De a biológiai szennyvíztisztítás itt is megvalósulhat: ennek egyik lehetséges módja, hogy mechanikai és bakteriális szűrőn keresztül fiatal nyírfásra ömlik a víz; a gyökerek felszívják, aztán a levelek elpárologtatják.
Rákérdezünk a halastó tervére is.
– Halász urat tényleg érdekli a környezetvédelem. Jó lesz az a terület mocsaras nádasnak.
– De ő halastavat akar, azon dolgozik három éve.
– Azok a medrek soha nem fognak megtelni, ezt minden szakember tudja. Hiszen a patakban alig van víz.
Kapu nyílik. Vékony, inas parasztember – lehet vagy hetvenéves – tol ki egy vastalicskát, a lejtő irányába fordítja. A talicskán fényes nyelű kasza, a sok fenéstől vékony pengével, valamint kapa, lapát, a kosárban elemózsia és demizson. Megszólítjuk, míg a kapuval babrál.
– Nem, nem, jöjjenek holnap! Nagyon sietek!
– De elkísérhetjük?
– Hát éppen el.
És megindul, ugrál lefelé a talicskakerék.
– Messzire tetszik menni?
– Három kilométer.
– Nem nehéz a talicska?
– Nem.
– Ne segítsünk tolni?
– Ne.
Hallgatunk, loholunk. Hamar kiérünk a faluból. Nem tudom, hogy nem izzad, nekem már csorog a verejték a hátamon. Később mondják: különösen kemény anyagból van a zselici parasztember, az örök munka megedzette. Aztán hegynek kanyarodik az út; egyenes határú, ápolt földek sorakoznak arrafelé. Jó fél kilométer hegymenet után a bácsi hirtelen megáll, derekát ropogtatja.
– No, nem bánom, ha tolja egy kicsit.
Tolom a talicskát, szakad rólam a víz.
– Sietni kell, korán esteledik. Pestről jöttek?
– Igen – zihálom, és sietek. A bácsi egyre könnyebb léptekkel halad, csevegni kezd. Persze, dolgozni meg szövegelni nem lehet egyszerre.
– Sokat jártam én is Pesten, abban a nagy épületben a Duna-parton. Ott szereztem a diplomámat.
Lerakom a talicskát.
– Hol?
– A közgazdaság-tudományi egyetemen. Aztán Zalaegerszegen dolgoztam, a városi tanácsban. De mindig itt voltam itthon. Már vén vagyok, mint az országútja, és rendes nyugdíjam van, de nem bírom munka nélkül. Mi legyen a földdel, jöjjön ki rajta a pipacs?
Végigseper karjával a dombok felett:
– Aranyat értek ezek a földek mindig! Jöjjön csak a német, vegye meg mindet! Az legalább megbecsüli, megműveli. Mert ha én beletemetkezem, utánam nem kell majd senkinek se. Na, isten megáldja magukat, nekem tényleg sietni kell.
Azzal felveszi a talicska nyelét, és megindul, alig bírom kikapni a jegyzetfüzetemet a kosárból.
Visszafelé Viktorral találkozunk. Ronda fekete biciklit teker fölfelé, áll a pedálon. Sikerült kihúzniuk a markolót. Viktor néhány jókívánságot ordít, és azt javasolja, nézzük meg a többi tómedret is, van vagy nyolc arrafelé, jó nagyok (gyorsan megegyezünk, hogy nem nézzük meg).
Apró nénike állít meg a templomnál. Nyilván a kor és az egyedüllét tette különösen beszédessé:
– Maguk vannak az újságtól? Tessék nézni, én még ebben a templomban esküdtem, drága jó férjem elment aztán a háborúba, de ollan betegen jött haza, hogy meg is halt; a fiamnak a városban mindene megvan; hat autója van, nagy garázst kellett építeni. Várjanak, hozom a képeket (beszalad, kiszalad). Ez a garázs, ugye, gyönyörű?
Megkérdezem, miért kell emelet a garázsnak. Azt mondja, a gyerekeknek, szaladgálni.
– Tizennyolc évre született ez az egy kis onokám is, tessék nézni, millen aranyos; egyem a kicsi szívit, az úgy szeret engem, itt van minden hét végén, azt mondja nekem: „messzi mama”! Itt danolászik ez a femili froszt, a fene ette vóna meg, a kis onokám rögtön azt mondja: messzi mama, vegyél fagyit, fánkot. Veszek neki, mit csináljak? Ők is itt esküdtek. Bérmálkozott is, itt a képe, ez meg az én szegény uram, ugye, szép ember volt, a jó isten nyugosztalja (sír). Mikor megesküdtünk az urammal, az volt ám lagzi. Nézzen ide, aranyos, lovas felvonulás volt, fehér kendő a szerszámra kötve! (Nevet.) Hát rádiót hallgatok este, aztán lefekszek. A tévémet két éve elvitte a szerelő, aztán nem hozta vissza. Mit csináljak, nincs nekem telefonszámom, meg nem is tudom, hogy hívják. A részeges Pista ajánlotta, ette volna meg a fene. Amíg bírom a kezem emelni, de ellátom magam. Főznek, kijár a falugondnok, de én megfogom az ételt, aztán kiborítom! Különbet főzök én annál! Tessék jönni máskor is. Áldja meg a jó isten magukat!
A háta mögött, a kertben egy vén Skoda roncsa, ide is jutott a sok autóból. Messzi mama kiáll az út közepére, úgy integet utánunk.
A takaros sírkert körül fenyőerdő, két kapás öregasszony hajolgat bent. Gazverte hantnál állunk.
– Egy asszony temette ide a férjét, de nem tud kijárni gondozni. Mert érszűkülete lett, tetszik tudni, aztán levették a lábát. Bent van a házban mindég.
A sövény túloldalán elsüllyedt világ: az ótemető. Átvergődünk a bedőlt kerítésen. Sötétek a sírok, a sok árnyék befeketíti a mészkövet; a feszületen 1860-as évszám. Valami sűrű futónövény borított be mindent, felkúszott a vörösfenyők törzsére is, hanyatlik a nap, az ágakon rézsút áttörő fényben hunyorogni kell. Hunyorgunk a fenyőgyanta-illatú, folyondáros ótemetőben, letört fejű kőgalambok, félarcú Máriák között; karnyújtásra tőlem egy könyökére támaszkodó, merengő angyal.