Karabah: két világ határán

Örmények és azeriek évszázados ellentétére irányította rá ismét a figyelmet a napokban egy sajnálatos budapesti gyilkosság. Ez az ellentét nem csupán két nép, hanem két vallás összeütközését is jelenti. A muzulmán világhoz tartozó Azerbajdzsánnal az egyik legkorábbi keresztény nemzetnek számító Örményország áll szemben. Talán kevesen tudják, hogy e konfliktus 16 évvel ezelőtti ismételt kirobbanása volt az első véres öszszecsapás a Szovjetuniót szétrobbantó nemzetiségi összetűzések sorában. A hét végén a karabahi székhelyen, Sztyepanakertben és Jerevánban egyaránt arra emlékeztek, hogy 1988. február 20-án az autonóm terület küldöttei rendkívüli ülésükön arról döntöttek: kérik Hegyi-Karabah visszacsatolását az akkor még szovjet tagköztársasághoz, Örményországhoz. Csaknem hetvenévi szünet után lobbant lángra ismét a hamu alatt szunnyadó parázs, mikor 1988 februárjában – alig néhány nappal azután, hogy Gorbacsov bejelentette az afganisztáni kivonulást – elemi erővel tört fel a nemzeti sérelem amiatt, hogy a szovjet vezetés 1921-ben Azerbajdzsán részévé tette a túlnyomórészt örmények lakta Hegyi-Karabahot.
A feszült polgárháborús helyzetben a helyi többség készen állt a megtorlásokra, s az azeri különleges alakulatok, valamint a szovjet hadsereg egységei nem is késlekedtek. Két nap múlva már bevonultak Sztyepanakertbe, ahol az igazán komoly vérontás csak jó két évvel később, 1991 szeptemberében következett be, amikor a terület kikiáltotta függetlenségét. Karabahi testvéreik védelmére siettek ekkor az örmény hadsereg alakulatai is. Azerbajdzsán ekkor teljesen elvesztette ellenőrzését Hegyi-Karabah és hét vele határos járása fölött. Az alig 120 kilométer hosszú, 35–60 kilométer széles hegyvidéki terület visszacsatolását követelő milliós tüntetések, a véres polgárháború Örményország és Azerbajdzsán hadüzenet nélküli háborújába torkollott. A szumgaiti zavargásokkal kirobbant konfliktus elmúlt másfél évtizedes, rideg mérlege több mint harmincezer halott és egymillió menekült. Itt jelentek meg először a Kaukázusban az iszlám szélsőségesek is, akik Afganisztánból siettek azeri hittestvéreik megsegítésére.
Az enkláve hovatartozása feletti véres konfliktus orosz közvetítéssel 1994-ben fegyverszünettel ért véget, s a felek azóta legfőképpen az EBESZ úgynevezett minszki csoportjának a védnöksége alatt, a tárgyalóasztalok mellett próbálják meggyőzni egymást. Mindeddig kevés sikerrel. Nem is olyan régen például még Levon Ter-Petroszjan örmény elnök is lemondani kényszerült a körvonalazódni látszó kompromisszum feletti jereváni politikai vihar miatt. Akkor nemzetközi nyomásra Örményország vállalta volna, hogy eláll Karabah beolvasztásától, garantálta volna a menekültek visszatérését, cserébe a területre vezető 15 kilométer széles közlekedési folyosó biztosításáért és kiépítéséért. Ez utóbbi egy vasútvonalat is jelentett volna, amely az azeri területek irányában meglévő, jelenleg használaton kívüliekkel azt eredményezte volna, hogy a tágabb térségben egyre aktívabb nemzetközi tőke nagy örömére ismét megindul a közlekedés a területen át. Mindez akkor meghiúsult, s legutóbb Jereván azt is visszautasította, hogy öt Hegyi-Karabah által ellenőrzött járásért cserébe feloldja a köztársaságot több mint egy évtizede sújtó vasúti blokádot. Közben a két állam új vezetői, Ilham Alijev azeri és Robert Kocsarjan örmény elnök is találkoztak, Baku azonban a megbeszélésekbe nem hajlandó bevonni Sztyepanakertet. Egyedül abban értettek egyet, hogy a tárgyalásokat folytatni kell.