Rosnercrantz és Silberstein halott

Most, hogy a szocialisták frakcióvezető asszonya elismerte, tényleg bűzlik valami Dániában, s a parlamenti országértékelő beszédbe csempészett EU-nonkonform Medgyessy-javaslat a közös európai listáról feltehetőleg az újdonsült amerikai tanácsadók hagymázas agyszüleménye, akár át is keresztelhetjük az ismert színdarabot: Rosnercrantz és Silberstein (agy)halott.
*
Mitől válik alkalmassá egy közéleti tévéműsor vezetője a közszolgálatra? Aligha attól, hogy betéve tudja a médiatörvényt. A médiatörvénynek a pártatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatásról szóló passzusát azonban még akkor is illendő ismernie, ha amúgy zseniális ösztöneiben bízva közelít kenyérkereső feladatához. Friderikusz Sándorról annyian mondták már (s ő is annyiszor kinyilatkoztatta magáról), hogy zseniális médiaösztönén túl az alapos felkészülés aprómunkája emeli a moderátori átlag fölé, hogy ezt a fennen hirdetett profizmust hovatovább hajlamosak vagyunk készpénznek venni. A puding próbája azonban az, ha megeszik. Vegyünk például egy alapesetet: Friderikusz meghívja Medgyessy Péter gyakorló miniszterelnököt A szólás szabadsága című műsorába. (Bizonyságul, hogy ebben az országban még a kormányfő is szabadon beszélhet össze mindenfélét.) Az még csak hagyján, hogy Friderikusz egyetlen szó vagy grimasz nélkül hagyja, amikor Medgyessy fölöttébb szerényen szimpatikus, nyugodt, megnyerő férfiúként jellemzi magát – elvégre lehet ez a moderátor személyes véleménye. Akkor viszont, amikor rákérdez: a Kárpátok Cicerója hogyan viszonyul ahhoz, hogy alkalmasint nyilvánosan egy rakás szerencsétlenségnek nevezik – Medgyessy fellapozza fejében az európai stílus címkével ellátott dossziét, és roppant megnyerően, nyugodtan és szimpatikusan fejtegeti: a saját pártját minősíti az a politikus, aki a parlamentben ilyen kifejezéseket használ. És Friderikusz hallgat, nincs hozzáfűznivalója. Sem a médiatörvény fő passzusa, sem a szakmai lelkiismerete nem sarkallja arra, hogy a tájékozatlanabb tévénézők kedvéért megjegyezze: ez a „rakás szerencsétlenség” az Országgyűlés falai között bizony idézetként hangzott el. Áder János, a Fidesz frakcióvezetője citálta szó szerint Kovács Zoltánt, az Élet és Irodalom főszerkesztőjét. Való igaz, hogy egyetértőleg, de mégiscsak citálta: egy olyan lapból, amely a 2002-es választási kampányban leplezetlenül a mai kormánypártokat támogatta a mai ellenzékkel szemben. Az idézetnek pontos retorikai funkciója volt: illusztrálni, hogy két év múltán immár a hajdani támogatók is restellik, vállalhatatlannak érzik a minden tekintetben könnyűnek találtatott kormányfőt. Létezik, hogy Friderikusz megszokott alapos felkészülése során – főként, hogy kérdésében ki is tért a szokatlan szókapcsolatra – ne tájékozódott volna a vitatott kifejezés idézet voltáról? Szili Katalin házelnök asszony a jelek szerint nem olvas Élet és Irodalmat – ő egészen addig méltatlankodott, csöngetett és képviselőtársamozott, míg Áder a végére nem ért az idézetnek, fölfedve a forrást. De Friderikusznak volt egy hete, hogy megeméssze a szónoki fogást, mégis tévedésben hagyta a felületesen figyelő, a retorikát járhatatlan dzsungelnek érző Medgyessyt és A szólás szabadságát figyelmükkel megtisztelő százezreket. Nem tartotta fontosnak ezt a részletet? Az nem létezik, hiszen ily módon teljesen alákérdezett a hamis érvrendszerrel operáló miniszterelnöknek, s engedelmesen aszszisztált ama hamis tétel bizonyításához, amely szerint a posztkommunista politikus stilárisan maga volna a megtestesült Európa, ellenzéke meg a faragatlan Balkán, sőt Ázsia. Nem is szólva arról a feloldhatatlan ellentmondásról, hogy miközben a balliberális kormány maga az européer nyugodt erő, hektikus sajtójáról ez nem mondható el. Friderikusz tehát éles helyzetben nem tudott pártatlan és kiegyensúlyozott maradni, s ez akkor is főbenjáró bűn, ha európai stílusban elegánsan megfeledkezünk Lendvai Ildikóról meg arról a fránya üzenetrögzítőről. Nagy bajban lehet most Pinke György, a Magyar Televízió megbízott elnöke! Ha Friderikusz nem készült fel a Medgyessy-interjúra, azért alkalmatlan; ha meg felkészült, azért. Egy alkalmas tévéelnöknek efféle esetben aligha volna mérlegelési lehetősége. Jobb időkben bízva mindenesetre írjuk fel korommal a kéménybe: Friderikusz Sándort egy európai Magyarországon a közszolgálati média közelébe sem szabad engedni.
*
Nem vagyok járatos a baloldali aktivizmusban, így nem tudhatom: a Liberális Charta előrelépés vagy visszalépés-e az MSZP-t az SZDSZ-szel összeboronáló Demokratikus Chartához képest. Abból kiindulva, hogy Kuncze Gábor Orbán–Medgyessy-tengelyről vizionál (s dúlt képzeletvilágában a tengelyhatalmakkal szemben nyilván a központi hatalmak állnak), inkább félrelépés. A liberálisok hét pontja (valahol a kisdobosok és az úttörők között) nékem mindenesetre azt üzeni: a végképp hitelét vesztett megélhetési pártalakulat immár csak a radikális egyházellenes drogfogyasztók támogatásával reméli átvinni az ötszázalékos választási küszöböt.
*
Önálló baloldali médiabirodalomról ábrándozik Hiller István. Talán nem ismeri a bölcs mondást, hogy meg kell tanulnunk vágyakozni az iránt, ami a miénk. A másik nagy szocialista ideológustól, Medgyessy Pétertől viszont azt tudhatjuk: akinek tévé kell, az vegyen magának. Ő például ezt a receptet látszik követni Erdélyben – sőt ha jobban meggondoljuk, még a hilleri kritériumokat is teljesíti: a formálódó, budapesti költségvetési pénzekre támaszkodó orgánum sokkal inkább a „baloldali” Markó Béláé lesz, mint mondjuk a „jobboldali” Tőkés Lászlóé. (Újabb szép fejezete lehet majd a kormányzati médiapolitikának, amikor hirtelen a homlokukra csapnak: jé, hát ha a legnagyobb létszámú határon túli magyar közösségnek már saját tévéje van, mi szükség akkor a Duna Televízióra?) Mindenesetre a jobb- és baloldali médiabirodalom kiépültével a közszolgálatot ünnepélyesen eltemethetjük. Bele a két Magyarországot elválasztó árokba.
*
Megbolydult a liberális beltenyészet Gulyás János és Modor Ádám kétrészes dokumentumfilmje, a Szamizdatos évek miatt. A Beszélő és más politikai kiadványok illegális készítésének nyomába eredő alkotást a közszolgálati tévé is műsorára tűzte, ám az elfoglalt Demszky Gábornak nem volt érkezése megtekinteni, ezért a fáma szerint utólag bekérette a kazettát az alkotóktól. Pedig a főpolgármester és több párttársa megtagadta a közreműködést a produkciótól, hogy aztán később azt lehessen mondani: akik szerepeltek benne, mind-mind irigyek vagy sértettek. Ami igaz is, hiszen kevesükből lett főpolgármester, pedig hát ők is a bőrüket vitték a vásárra a daliás Kádár-rendszer végnapjaiban. Nyilván az irigységnek és a sértettségnek tulajdonítható az is, hogy azt pedzegetik a filmben: Demszkyék esetleg nem is voltak olyan intaktak a diktatúra gépezetétől, a lebukások pedig netán az új rendszerre kacsingató karrierépítést szolgálták. Nos, ezek alávaló rágalmak. Demszky nem azért csöngetett be a Gyorskocsi utcába, mert elveszítette a kapukódot (ez a felvetés technika-történelmietlen volna), hanem azért, hogy megkérdezze: mi a csudának vannak mindig a sarkában. Bokros Lajos sem azért publikált a Beszélőben, mert az MSZMP építette be, hanem mert az Élet és Irodalom még nem érett meg magvas gondolataira. Amúgy is, milyen szemtelenség, hogy olyanok szólhatnak hozzá a szamizdat legendáriumához, mint a katalizátoros Modor Ádám vagy a fideszes Illés Zoltán! Csak azért, mert ráérő idejükben stencilezgettek kicsit? Demszky eljárása volt a helyes, aki a televízióban egyenes adásban tagadta le, hogy valaha is ismerte volna Schlecht Csabát. Egyrészt ugye az ember feje nem káptalan: annyian nyüzsögtek ott a stencilgép körül, nem emlékezhet az ember mindenkire; másrészt meg ők már akkor is tudták, kiből lesz cserebogár. Ja, hogy most meg azt mondják, hogy Gulyásék interjúalanyai visszavetítik a múltba a volt kommunisták és a volt antikommunisták mai frigyét? Vegyék tudomásul: el a kezekkel a szamizdattól, ezt a legendát a hivatásos liberálisok írják. Úgy a helyes, ha az uniós választási kampányba eurokonform módon illeszkedő szamizdatkiállítást Rajk Júlia rendezi a Millenárison, és Rajk László ír róla kritikát. Egy gulyás modorával a probléma megközelíthetetlen; pernek helye nincs…
*
Aktualizált kérdés gazdablokád idején: Hé, Buda, melyik út vezet itt a paraszthoz?