Mit tervez az orosz?

M Ú L T I D É Z Ő

Sándor nagyherceg 1848. március 5-én, vasárnap a szentpétervári Anyicskov-palotában farsangi bált adott. Mazurkát táncolt a fényes közönség, amikor Miklós cár, megszakítva a mulatságot, bejelentette az éppen akkor megerősített friss hírt: Párizsban kitört a forradalom, és kikiáltották a köztársaságot. A cár előtt, aki egyébként úgy gondolta, hogy a trónbitorló Lajos Fülöp rászolgált sorsára, felrémlett 1789 és Napóleon kísértete, ezért a hadsereg hadikészültségbe helyezésével, valamint a tartalékosok behívásának elrendelésével már másnap lázas tevékenységbe fogott. Az egyre változó helyzet és a kiváró angol külpolitika azonban visszafogta az orosz uralkodót, aki a továbbiakban is lankadatlan érdeklődéssel kísérte figyelemmel az európai forradalmi mozgalmak alakulását s a nemzeti, mindenekelőtt a német egységtörekvéseket, miközben sógorát, IV. Frigyes Vilmos porosz királyt arra intette, hagyjon fel az alkotmányosság irányába tett engedményekkel. „Készek vagyunk szembeszállni elleneinkkel, s nem kímélünk semmi áldozatot avégett, hogy szent Oroszországunkkal megtörhetetlen szövetségben az orosz név becsületét és határaink sérthetetlenségét megóvjuk” – hangsúlyozta március 26-i, a szentpétervári udvar álláspontjának megvilágítására közzétett, maga fogalmazta kiáltványában. Nemcsak az európai forradalmi mozgalmak vezetői politikusainak szólt ez az alig burkolt fenyegetés, hanem a hazájuk helyreállíthatóságában reménykedő lengyeleknek is. Az Orosz Birodalom „sérthetetlen” nyugati határa ugyanis a térképről szomszédai által letörölt Lengyelország belsejében húzódott.
„Hogy lesz-e háború, ismétlem, nem tudhatjuk, de betörések, lázadási kísérletek lesznek, s ami még ezeknél is roszszabb: titkos háború indul a lelkek meghódításáért. Ebben a harcban sohase lehetünk elég óvatosak. A szidalmakra, meg minden egyébre, amelyben külföldön részeltetni fognak bennünket, megvetéssel kell válaszolnunk, és várnunk kell. Mindehhez pedig az szükséges, hogy legyen elég élelmiszerünk és hadikészletünk” – írta 1848. április 3-i levelében I. Miklós bizalmasának, az orosz hadsereg első számú tekintélyének, Paszkievics tábornagynak, a csak nevében létező lengyel királyság helytartójának, miközben felvázolta az elrendelt csapatmozgásokat is.
Akaratának végrehajtására a cár hatalmas eszközt tartott a kezében. Ez pedig Európa, de azt is mondhatjuk, hogy a világ legnagyobb szárazföldi hadserege volt, amelynek teljes létszáma 1848–49-ben 1,3 millió fő körül mozgott. (A reguláris hadsereg kb. 1 000 000 embert számlált, ehhez jöttek az együttesen mintegy 300 000 főt kitevő irreguláris lovasalakulatok.)
Az orosz haderő gerincét hat gyalogoshadtest alkotta, amelyek mellett további négy hadtest (a kaukázusi, a finnországi, az orenburgi és a szibériai) regionális megszállófeladatokat látott el. A gyalogság elitalakulataiból állt a gránátoshadtest. A lovasság három tartalék lovashadtestbe volt beosztva. A testőrfeladatokat az uralkodóház mellett a Szentpéterváron állomásozó gárdahadtest látta el, amelyet a gyalogság, a lovasság és a tüzérség legjobb alakulataiból állítottak össze. A hadsereget tartalék- és irreguláris csapatok egészítették ki.
A gyalogoshadtestek mindegyike három gyaloghadosztályból, egy könnyűlovas hadosztályból és egy tüzérhadosztályból, továbbá a hadtest mellé beosztott vadász- és árkász- (műszaki) zászlóaljból állt. A gyaloghadosztályokban két dandár, egy gyalog- és egy vadászdandár, a dandárban két-két, négy zászlóaljas ezred volt. A gyalogoshadtestek könnyűlovas- hadosztálya egy dzsidás- és egy huszárdandárra tagolódott, a dandárok két-két, nyolcszázados ezredből álltak. A dzsidások szablyával, karabéllyal és egy két és fél méter hosszú dzsidával voltak felfegyverezve, a huszárok hasonlóan, de dzsida nélkül. A hadtestek tüzérhadosztálya három gyalog- és egy lovastüzérdandárt számlált. A gyalogos tüzérdandár négy, egyenként 12 löveges ütegből, a lovastüzérdandár két, egyenként nyolclöveges ütegből állt. Az orosz gyalogoshadtesteknek a létszáma – kiegészítve a hadszervonatot alkotó, a szállítás feladatát ellátó vonatszázadokkal – jóval meghaladta a hatvanezer főt. (Összehasonlításként érdemes megemlíteni, hogy 1848–49-ben az osztrák hadsereg egy hadteste létszámát tekintve egy orosz gyaloghadosztálynak felelt meg. A magyar honvédsereg hadtestei ennél jóval kisebbek voltak, egy orosz hadtestnek mintegy ötödét tették ki.)

A három tartalék lovashadtest közül az első kettő két hadosztályból, egy vértes- és egy dzsidáshadosztályból állt, és rendelkezett egy négyüteges (32 löveges) tüzérhadosztállyal. A III. tartalék lovashadtest volt a Miklós cár által különösen kedvelt dragonyoshadtest, amelynek katonái gyalogsági harcra is ki voltak képezve.
Az irreguláris lovasságot a kozákezredek és a kaukázusi muzulmán lovasok ezredei alkották. Egy kozákezred 844 főt számlált, hat szotnyából (századból) állt, s minden négy ezredhez tartozott egy könnyűlovasüteg is. Ezeknek az irreguláris csapatoknak a feladata a felderítés, az előőrsi szolgálat, a portyázás, az élelemszerzés és – akár nagy távolságon keresztül is – az ellenség üldözése volt. Gyakran teljesítettek ellenséges területen végrehajtandó futárfeladatot. A kozákok élen jártak a zsákmányszerzésben.
I. Miklós kedvenc időtöltése a hadsereggel való foglalatoskodás volt. A cár többre becsülte a katonai karriert a civilnél, egyenruhát hordott, tábori ágyban aludt. 1828-ban személyesen vett részt a törökök elleni balkáni hadjáratban. Rengeteget utazott, gyakran váratlanul személyesen ellenőrzött katonai egységeket, kaszárnyákat, helyőrségeket, kórházakat. Örömét lelte a gyakori díszszemlékben, a nagy pontossággal, rendkívüli fegyelemmel végrehajtott menetgyakorlatok, zárt alakzatok, nyílegyenes sorok látványában. Ezekre a gyakran külföldi vendégek jelenlétében végrehajtott pompás parádékra, például Kaliszba, Borogyinóba vagy éppen Voznyeszenszkbe, egész hadtestek vonultak fel. Gondot fordított a hadsereg ruházatára, az alaki kiképzésre, a szolgálati szabályzatokra, még az uralkodása idején csak a katonáknak engedélyezett bajuszviselésre is, azonban a hadszervezet átalakításával kapcsolatos kérdések, a költséges katonai bürokrácia racionalizálása, a lőgyakorlatok kevésbé kötötték le. A hadsereg lényegi korszerűsítése, technikai újítások bevezetése az uralkodása alatt nem történt. Az orosz hadsereg paraszthadsereg volt, 25 évre besorozott katonákkal, akiknek szolgálati ideje (éppen Miklósnak köszönhetően) bizonyos esetekben 15 évre csökkent. A katonák, illetve a lassan és nehézkesen behívható tartalékok kiképzése nem volt magas színvonalú. Az alaposabb kiképzést azért nem tartották szükségesnek, mert harc közben a zászlóaljakat soha nem bontották meg, sőt gyakran egész hadosztályokat együtt mozgattak. Azok a veszteségek, amelyeket a lőfegyverek akkori hatékonyságuk mellett a tömött oszlopokban okozhattak, viszonylag csekélyek voltak, a parancsnokoknak viszont megvolt a lehetőségük arra, hogy csapataikat a küzdelem utolsó pillanatáig kézben tartsák és szándékaik szerint irányíthassák. Ez vonatkozik a lovasságra is, amelynek katonáit szintén csak zárt alakzatokban végrehajtandó rohamokra készítették fel. A tüzérség azonban megfelelt a kor kívánalmainak, elit szolgálatnak számított, tisztjeit külön képezték. Gyorsasága, lő- és harcképessége elismert volt. Az orosz hadmérnökök munkáját egész sor új vagy újjáépített erődítmény dicsérte a birodalom határainál Lengyelország, Litvánia, a Kaukázus és Közép-Ázsia területén (például Kronstadt, Reval, Izmail, Szevasztopol). Összegzésként azt mondhatjuk, hogy az orosz hadsereg erejét sokkal inkább óriási, keményen fegyelmezett embertömege, semmint korszerű kiképzése és felszerelése adta. Ez az elsöprő erejű, roppant tömegű hadsereg tapasztalt, sokszor még a napóleoni háborúkban hírnévre szert tett tábornokaival, akik között nagy volt a balti német származásúak aránya, legyőzhetetlennek tetszett.
„…mit tervez az orosz? Nincs a világon diplomácia, mely a kitűrés (értsd kivárás, türelem) nagy erényét oly mértékben bírja, minőben bírja az orosz… Fontolva halad ő cél felé, s e cél? – Kárpátjaink” – állítja Kossuth 1848. július 6-án megjelent, a moldvai és havasalföldi fejedelemségek helyzetéről szóló újságcikkében.

Idézett állítása hatásos retorikai fordulatként is értékelhető, hátterében azonban ott van a török hatalom balkáni területein az ottani ortodox keresztény népek védelmezőjének szerepében egyre nagyobb befolyást szerző cári birodalom terjeszkedése miatti aggodalom, amely az 1830–31-es lengyel szabadságharc leverése óta végigkísérte a reformkor közgondolkodását. Ráadásul ebben az esetben konkrét orosz csapatmozgások voltak: megkezdődött a moldvai fejedelemség orosz megszállása, amelyre vonatkozóan az önálló külpolitikára törekvő Batthyány-kormány egyik első ilyen lépéseként felvilágosítást kért a bécsi orosz követtől, Medem gróftól. A magyar külügyminiszternek ugyan hivatalosan nem tekintett, de tekintélyes diplomataként elismert Esterházy Pál hercegnek az orosz követ azt válaszolta, hogy: „Mi, oroszok, szinte vallásos respektussal tiszteljük mások jogait, de őrködünk saját jogainkon is. Kötelességünket mulasztottuk volna, ha a fejedelemségekben nem állítjuk helyre a rendet, a forradalmat pártoltuk volna ezzel, amely oly sok országban okozott felfordulást.” Az ekkor felkeresett bécsi angol követ, John Ponsonby a magyar kormánynak az orosz térnyeréssel kapcsolatos aggodalmait ugyancsak alaptalannak minősítette, megjegyezve, hogy a cári kormányt az 1829-es orosz– török drinápolyi béke feljogosítja a dunai fejedelemségek ellenőrzés alatt tartására, az orosz csapatok tehát jogszerűen tartózkodnak ott.

Szinte egy év elteltével az angol diplomácia ismét távolságtartással nyilatkozik a bécsi udvar kérésére a Habsburgok államának területén eldöntő katonai erővel megjelenő, rendteremtést vállaló Orosz Birodalomról. 1849 kora nyarán Magyarország határainál felsorakoztak Miklós cár hadai: a II., III. és IV. gyalogoshadtest, az V. gyalogoshadtest alakulatainak többsége, az I. gyalogoshadtest és a II. tartalék lovashadtest egy része, tíz kozákezred, négy kaukázusi cserkesz lovasszázad és hat, Kaukázuson túli muzulmán lovasszázad. Csapatai megszállva tartották Moldvát és Havasalföldet. Szükség esetén további tartalékként rendelkezésére állt az I. gyalogoshadtest, a II. tartalék lovashadtest be nem vetett része, valamint a teljes III. tartalék lovashadtest. A magyar határt átlépő orosz segélyerők a maguk 190 000 főt meghaladó létszámával nemcsak a magyar honvédseregnél, de a Magyarországon harcoló osztrák hadseregnél is erősebbek voltak. Megkezdődött az 1848-ban szinte az egész kontinenst lázba hozó, alkotmányos hatalomgyakorlásért, nemzeti egységért, önrendelkezésért, polgári átalakulásért indított nagy európai küzdelem végjátéka.