Végtelenített történet

Lecsapott ismét a terror ökle. Ezúttal nem az ismeretlenség homályába burkolózva, sötét álarcban léptek a színre korunk gyilkosai, hiszen a palesztinok egyik legbefolyásosabb vezetőjének, a szélsőséges Hamász szellemi vezérének, Jaszin sejknek a likvidálását személyesen az izraeli kormányfő irányította. S ezen már nagyon nem is csodálkozhatunk, hiszen Ariel Saron a világ egyetlen szuperhatalmának, az Egyesült Államoknak a teljes felhatalmazásával tehette mindezt. Még akkor is ha Washington nyilvánvalóan csak folyamatos hallgatásával nyújt segítséget Izraelnek. Egyáltalán nem meglepő az időzítés sem. Emlékezzünk csak arra, hogyan számolta fel 2001. szeptember 11. után Izrael fokozatosan a palesztin autonómiát. A képlet most is egyszerű, hiszen a Hamász válasza aligha marad el, a térség ismét lángba borul, Saron pedig hivatkozhat arra, hogy ilyen helyzetben lehetetlen Arafatékkal tárgyalni, még kevésbé kivonulni Gázából. Olyan ez, mint egy végtelen történet, amelyben csak egy kellék állandó, a vér.
A terrorizmus elleni harc leple alatt manapság mindent meg lehet tenni. De ez sem meglepő, hiszen az egész háború bűnben fogant. Valójában Amerikának is csak azért van rá szüksége, hogy ezzel igazolja a lényegében csupán stratégiai érdekeit szem előtt tartó határain túli akcióit. S mindezt nem is leplezik a mai forgatókönyvek kidolgozói. A hidegháború utáni szokatlan nyugalomban a helyét nehezen találó világhatalom számára a ma megvalósuló terveket már a 90-es évek végén papírra vetették. Gyakorlatba átültetésük is megkezdődött már az Amerikát ért terrortámadások előtt. A közép- és közel-keleti térségért felelős egykori főparancsnok, Tommy Franks éppen a minap mesélt arról széles publikum előtt, hogy éppen egy Afganisztán elleni akció előkészítéséről tért vissza, amikor becsapódtak a terroristák gépei a WTC és a Pentagon épületeibe.
Azóta látjuk már azt is, hogy milyen hatékonyságú lehet a terrorizmus elleni fellépés, ha annak vezető hatalma számára ez valójában csak része egy világhódító stratégiának. Ha nem így lenne, akkor Amerika befejezte volna az afganisztáni rendcsinálást, Oszama bin Laden elfogása nem csak az elnökválasztási kampány miatt lenne fontos számára, és nem kezdte volna el a „demokrácia exportálását” Irakba. Egyértelmű volt ugyanis, hogy éppen nem a terrorizmus elleni harcot segíti Szaddám Huszein egyébként senki által sem sajnált megdöntése. Irak azonban az amerikai érdekek szempontjából kulcsfontosságú helyen van, s ugye olajban gazdag. Ugyanígy, ha igazán a századunk előtt álló legnagyobb kihívás leküzdése állt volna Bush elnök gondolkodásának középpontjában, akkor az elsők között tesz érdemi lépéseket az iszlám terrorizmusnak folyamatosan ürügyet szolgáltató izraeli–palesztin konfliktus megoldása érdekében. De nem tesz, mert megint csak vannak fontosabb érdekei, amelyek miatt a nyílt izraeli állami terror felett is szemet huny.
A kérdés ezután „csupán” az, hogy mi lesz valójában a terrorizmus elleni harccal? Mint láthatjuk, az Egyesült Államok érdekei csak részben egyeznek ezzel, így a világ vezető hatalma hangzatos retorikája ellenére sem igazán tud motorja lenni ennek a jövőnk szempontjából létfontosságú háborúnak. Az Európai Unió ugyanakkor még annyit sem tesz a terrorizmus leküzdése érdekében, mint Amerika, az egyes államok pedig úgy lépnek fel ellene, ahogy azt éppen egyéb érdekeik kívánják. Eközben a világ a valódi védekezés helyett kétségbeesetten szűkíti önmaga szabadságát, az átlagember egyre inkább fél. Mindenkit csak tovább nyugtalaníthat az is, hogy Bush megerősítette, a háború folytatódik. Amióta ugyanis kivonta a kardot, a fenyegetettség szempontjából roszszabb a helyzet, mint a hidegháború idején.