Magyar apokrif Amerikából

A XIX–XX. század fordulója monarchiabeli könyvpiacának forgalmából biztosan nagy részesedést szerzett magának a Steinbrener testvérpár: Johann Baptist és Rupert, akik kiadóként, kereskedőként és nyomdászként tevékenykedtek, eleinte Winterbergben. A XIX. század folyamán szakadatlanul gyarapodó császári és királyi udvari könyvnyomdászok elsősorban népszerű imakönyvekre specializálódtak. Az Égi kalauz, a Lelki rózsabimbók, az Új lelki manna, a Benső Krisztus atyafiság vagy az Isten az én reményem rengeteg kiadást megért művek voltak, voltaképpen hatalmas könyvsikert jelentettek, még ha ilyen típusú kiadványok esetében a „siker” kifejezéssel óvatosan kell is bánnunk.
Persze nem csak a magyar piacok meghódítására törekedtek, hiszen a Das Wort des Herrn, a Christus ist mein Leben vagy a Der große Myrrhengarten des bitteren Leidens ugyanolyan népszerűek voltak, mint az említett magyar imakönyvek, és a példák sorát cseh és horvát nyelvű hitbuzgalmi művekkel gyarapíthatnánk. Munkásságukat a császári és királyi udvar mellett a Szentszék is elismerte, és ennek jeleként X. Pius engedélyezte számukra az „apostoli szentszéki kiadó” cím használatát; XIII. Leó pedig Johann Baptist Steinbrenert a Sylvester-rend lovagjává nevezte ki.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez az időszak, a századforduló jelentős változást hozott az imakönyvhasználatban és főként az elterjedtségben. Nyilván rendkívül bonyolult folyamat eredményéről van szó, amely sok egyéb tényező mellett összefügg a közoktatás helyzetével, a gazdasági fellendüléssel és a könyvnyomtatás technológiai fejlődésével egyaránt. Magyarországon ebben az időszakban vált általánossá a társadalom anyagi szempontból legrosszabb helyzetben élő alsó rétegeinek, különösen a nőknek az imakönyvhasználata.
Meizerman Ignác (1835–1901) bátorkeszi plébános Égi orgonavirágok című imakönyve is hallatlanul népszerű volt a Steinbrener-kiadványok közül; Molnár József kunszentmiklósi kántortanító énekkiegészítésével mintegy tíz kiadásban látott napvilágot. Különböző imádságok, ájtatosságok, litániák szövegét tartalmazza, minden jel szerint az egyszerű hívek használatára készült.
A könyv nyolcadik kiadásának egyik példánya valószínűleg igen nagy utat megtett vándornak volt útitársa, hiszen az Egyesült Államokból került vissza Magyarországra. A tulajdonos nem írta bele a maga nevét, csupán három ceruzás feljegyzés olvasható a kötet elején található „emléklapon”. Az első talán egy emberélet szempontjából meghatározó nagy döntés, a kivándorlás előtt került a kötetbe. Ügyetlen emlékkönyvvers, bizonyára nem maga R. Richter találta ki: „I. Hogyha idők elmultával el felednél engemet azért örök jeléül irom ide nevemet. R. Richter.” „II. Mesze vagy. Közötünk határtalan a tér de emlékezetünk akár hol vagy beér.”
Egy száz éve történt elválás minden banalitásuk ellenére is keserű dokumentumai ezek. Milyen szomorú belegondolni a kivándorlók sorsába! Különösen, ha elolvassuk a harmadik bejegyzést, egy archaikus népi imádságot, amelyet talán végső menedékként, útravalóként vitt magával a gyökértelenné vált ember. A szegény sorsú emigránsnak csaknem mindent itt kellett hagynia, de magával vitte ezt a szüleitől, nagyszüleitől örökölt rövid imádságot: „Paradicsom kertben az angyalok csengenek és tündöklenek és mongyák Máriának hogy meg fogták szent fiadat és felfesziték és három csep vére elcsepent az angyalok felszedték ollan tányéra teték és Krisztus elibe viték. Krisztus ere se nem szolt se nem felelt és aki ezt az imádságot este-regel elmongya hét halálos büntöl meg mentetik Amen.”
Sokféle rokonát találhatjuk ennek a minden bizonnyal emlékezettől kopott, romlott, egyszerűsödött imaszövegnek. Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék című nevezetes kötetében talán egy Klézsén gyűjtött ima áll hozzá legközelebb, annak is a befejezése: „Kelj fel Boldogságos Mária / Mert a te áldott szent fiadat elvitték / Keresztre feszíték / Vérvel izzada / Vérvel cseppene, / Elmenének az angyalok / Felszedék / Krisztus elejbe vivék, / Azt felelé Krisztuska / Ezt az imáccságocskát elmonhassa / este lefektibe regvel felkeltibe / Az ő halála óráján elé tudik emlékezni.”
Az ismeretlen, szerencsétlen sorsú kivándorló, talán cselédlány, aki csontberakásos, szép fehér imakönyve első lapjára gondosan bejegyezte és magával vitte az Újvilágba a régi-régi szöveget, biztosan megérzett valamit abból, hogy ezek a kis dolgok kapcsolják össze a múltat a jelennel, ezek törölnek el évszázadokat, és zsugorítanak öszsze ezer meg ezer mérföldeket. Ki tudja, milyen apokrif szövegből, hogyan került az óhazába a Krisztus vérét összegyűjtő angyalok motívuma ebben az imádságban, hogyan maradt fenn évszázadokon keresztül, és terjedt szájról szájra a könyörgés. Egy azonban bizonyos: a folytonosság a közelmúltban megszakadt. A hajdani kivándorlók unokái, dédunokái már nem ismerik felmenőik nyelvét, és a számukra használhatatlan imakönyvet is a lassanként elnéptelenedő plébániának adták át. A hajdan magyar amerikai család már csak távoli emlékeiben őrzi eredetét.