Üvegkolostor

A szerencse édesgyermekének is nevezhetnénk Vörös Győzőt, aki ifjú magyar kutatóként tíz éven keresztül dolgozott Egyiptomban, és háromévenként igen figyelemreméltó kutatási eredményekkel állhatott a hazai és a nemzetközi tudományos világ elé. Tevékenységének egyiptomi elismerését mi sem tanúsítja jobban, mint hogy ásatásainak befejeztével magyar építészt bíztak meg a műemléki helyreállítás megtervezésével. A Kossuth-díjas Makovecz Imrét.

Vörös Győző jó szokásához híven szép kiállítású, testes kötetben számol be az utóbbi esztendőkben elért kutatási eredményeiről. A címlapon a magyar kutatócsoport által meglelt bronz kincslelet látható, amely a helybéli Ízisz-kultusz fontos tartozéka, szentedény-készlete lehetett. A hátlapon a kopt pápa által szentesített tervrajz, a szakrális építészet hagyományait követő, mégis jellegzetesen XXI. századi épületegyüttes képe, ahogyan Makovecz Imre megálmodá. Cím- és a hátlap között: hitek, kultúrák egymást váltó, egymással hadakozó s egymást kiegészítő folyama, rég feledett alkotások – ahogyan honfitársaink a felszínre hozták őket. Vörös Győző, mint korábbi műveiben, ez alkalommal is úgy írta meg a Földközi-tenger partján, a Nílus deltájának közelében fekvő Taposiris Magnán végzett ásatásainak történetét, hogy a „közönséges halandók” is értékelni tudják eredményeit, nem csupán a szakemberek. Legelőször tehát elhelyezi térben és időben a ptolemaioszi birodalom szívében fekvő két meghatározó tengerparti várost, Alexandriát és Taposiris Magnát. Majd leírja, mi látható ma e sok évszázados, izgalmas hagyatékból. Alexandria ókori romjaiból szinte semmi, a Nagy Sándor alapította város maradványaira épült rá a XIX. században – anélkül, hogy az antik örökséget igazából feltárták és dokumentálták volna – a modern metropolis, a kikötő. Taposiris Magnából azonban nem lett modern település. Építészettörténeti és régészeti tanulmányozása tehát azzal a reménnyel kecsegtet minden kutatót, hogy „megtalálja” általa az antik világ Alexandriáját is. A legtöbben azonban a reménykedésnél nem jutottak messzebbre. Talán azért nem, mert hosszú időn át tudományos körökben is azt hajtogatták, Taposiris Magna a befejezetlen ókori építmények színtere.
Vörös Győző 2001-ben napvilágot látott könyvének (Taposiris Magna – Ízisz kikötője) nemzetközi visszhangja nem várt hatást gyakorolt az egyiptológia szaktekintélyeire. Eszükbe juttatott egy rég feledett kutatót meg egy kiadatlan kéziratot: az itáliai Evaristo Brecciát és az ő taposirisi kutatásainak summázatát az alexandriai királyi fotográfus felvételeivel. A Breccia munkáját kilencven évvel később folytató pannóniai fiatalembernek ez az anyag támpontot és bátorítást jelentett. Vörös Győző már a három évvel ezelőtti publikációjában is sejtette, hogy a taposirisi akropolisz – a mai napig érvényben lévő feltételezéssel ellentétben – befejezett és működő építmény volt. Az alexandriai Démétriosz pompás művének, a palestrinai mozaiknak a ma is meglévő romkolosszusokhoz való társítása, valamint az akropolisz udvarán még 2000-ben előkerült kultuszszobor-töredék, Ízisz fekete gránitból faragott feje is megerősítette ebbéli elképzelésében. Mostanra azonban kutatótársai segítségével a fiatal régész bebizonyította, hogy a templom, amelyet fáradhatatlanul kerestek – és meg is találtak –, olyan befejezett épület volt, amelynek oltáráról fél évezreden át szállt az áldozati füst Íziszhez. A mai tudományos világ számára egyedülálló építészettörténeti emlék, a görög és az egyiptomi templomépítés közös műve a hellenizmus korából.
Ízisz taposirisi kultuszhelyéből később stratégiai jelentőségű erődöt építettek a római hódítók. Ám mivel az átépítők között olyanok is lehettek, akik a hol Fortunával, hol Venus-Aphroditével azonosított Íziszt tisztelték, szertartási edényeit elrejtették, szentélyének oszlopait – az istennő „visszatérésének” reményében – beszámozták. A bronzedényeket a magyar kutatók találták meg (Nemzeti Múzeumunk főrestaurátora, Szőke Balázs állította helyre őket), a görög–egyiptomi szentély rekonstrukcióját – meggyőző bizonyítási eljárás során – Istvánfi Gyula építészetprofeszszor végezte el.
És ezzel a kalandos történetnek még nem értünk a végére. Sem az ókorinak, sem a jelenkorinak. Valószínűleg még működött a szentélyből átépített katonai erőd, amikor az udvarán új vallásnak, a kereszténységnek emeltek templomot. A pogány istennő szobrát a IV. századi templomépítők darabolhatták fel, testét kapuperselyként használták. A szír típusú, korai bizánci bazilika alapjainak feltárása közben 2003-ban honfitársaink rábukkantak a három évvel korábban megtalált Ízisz-gránitfejhez tartozó altesti darabokra is. A kutatók hét pontban közreadott érvelése, hogy tudniillik ugyanannak a szobornak a tartozékait találták meg, teljes mértékben meggyőző. A fejet és a tomport ugyanazon kőből faragták, mondják, ugyanaz a lelőhely, az ásatási réteg, a szobor nagysága (fél életnagyság), ugyanaz a mérete és a formája a nyakon és az isteni ülepen annak a szegélynek, amely eredetileg a fali pillérhez rögzíthette a súlyos gránitból faragott alkotást.
Maga a könnyű fehér tufamészkőből emelt kolostor fontos szerepet tölthetett be a kopt egyház életében. Majd ötven éven át, 567 és 616 között, üldöztetésük évei alatt ide menekültek és itt éltek a kopt egyházfők, a pátriárkák. A kereszténység első évszázadaiban emelt épületcsoportot a területén működő kora bizánci üveghutáról (Vörös Győző és csapata találta meg ezt is, épen maradt szép üvegáruival egyetemben) üvegkolostornak nevezték. Ma, részben a magyar kutatók ásatási eredményeinek köszönhetően, arab nyelvű kiadványban olvasható, kik éltek falai között. A kolostor „szívében” álló kis keresztény bazilika területén végzett feltárások is nem várt sikerrel jártak: a Krisztus utáni IV. századból való aranyleletre bukkantak a magyar kutatók. Akár az Ízisz-szentély bronzkincseit, az aranytárgyakat is – egy teljes épségben megmaradt karkötőt és a bizánci császárok arcképét ábrázoló pénzérméket – idegen hódítók elől rejthették el a 640-es években a kolostor szerzetesei, állítja Vörös Győző a lelet előkerülési helyének elemzése alapján. Könyvében pontos információkat nyújt át olvasóinak arról, hogy a másfél ezer éves érméket hol készítették, és milyen életutat jártak be azok az uralkodók, akiknek a képmása látható rajtuk. Mauritius Tiberius (Maurikiosz Tiberiosz) egyike volt a leginkább tetterős bizánci császároknak, írja a szerző. A groteszk kinézetű Focas (Phokasz) uralkodása minden tekintetben katasztrofálisnak mondható. Az egy érmén ábrázolt Heraclius és a fia, Constantin (Hérakleiosz és Konsztantinosz) viszont úgy vonult be a történelembe, mint a bizánci birodalom nagyságának megalapozója, illetve kiteljesítője.
A viszontagságos századokat átvészelő kopt egyház ma sem építhet magának új templomot, kolostort. Ősi romjait viszont, ha vannak még egyáltalán, helyreállíttathatja. A jelenleg III. Senuda pápa által vezetett kopt egyház számára tehát nem mindennapi ajándék a magyar fiatalok által megtalált üvegkolostor, valamint az a tény, hogy egy nemzetközi hírű magyar építész tervezte meg a sok száz év óta a föld felszíne alatt rejtőző vallási központjuk újjáépítését. A Vörös Győző új könyvében is látható Makovecz-rajzokat a teljes kivitelezési tervdokumentációval együtt a kopt pápa személyesen hagyta jóvá. A megvalósítás – amely lehetőséget teremt a hellén világból fennmaradt Ízisz-szentély jelzésértékű rekonstrukciójára is – a jövő reménye. És egy másik szép kiadvány témája lehetne. Vörös Győző taposirisi küldetését bevégezte május 21-én bemutatott könyvének közzétételével. Legközelebb ciprusi kutatásairól várhatunk beszámolót.
(Vörös Győző: Taposiris Magna, 1998–2004. Az Egyiptomi Magyar Ásatások Baráti Körének kiadványa, Budapest, 2004. Ármegjelölés nélkül)