A nemzeti leépülés kormánya

Érdemes röviden végiggondolni, hogy a „jóléti rendszerváltás” nevezetű blöff meghirdetése után mi valósult meg a felelőtlen bőkezűséggel meghirdetett ígéretek közül. Élhetőbb és elviselhetőbb lett-e a Medgyessy-kormány regnálása alatt ez a posztkommunizmusból az Európai Unióba átbukdácsoló ország?
A felsőoktatásban például folyamatosan romlott a helyzet. Az ország legnagyobb egyetemén, az ELTE-n több mint bizonytalan, hogy az utolsó negyedévben milyen forrásból fognak majd fizetést adni az ott dolgozóknak. Az előkészítés stádiumában álló 2005-ös költségvetés további források elvonását tervezi a felsőoktatástól, csökkentve a képzési és fenntartási normatívákat. Ahhoz, hogy biztonságosan tudjon tervezni az egyetem a jövő évre, kétmilliárd forint kellene, csak hát ennek az összegnek nyoma sincs a sokadik Draskovics-csomagban. Hasonló problémákkal küzd a többi egyetem és főiskola is. Létszámleépítés és további megszorítások várhatók, mindez azért, hogy a gazdaság többi szereplője – idézve a pénzügyminisztert – „lélegzethez jusson”. Kérdés persze, hogy a valóban nélkülözhetetlen gazdasági fejlesztések forrásai csak úgy teremthetők-e meg, hogy a pénzügyi vezetés ezúttal is a már sokszorosan padlóra küldött oktatásból szivattyúzza ki a még megmaradó értékeket, felélve a jövő tartalékait. Közben tényleges reformok megindítása helyett olyan pótcselekvésekkel töltik az időt a kormányváltás óta sűrű PR-ködbe borult szakminisztériumok, mint a jelenlegi gimnazisták terheit tovább növelő kétszintű érettségi, vagy a sok településen finoman szólva nem megfelelő körülmények között szenvedő óvodások méregdrága kakaóbiztos számítógépei.
Egy napilap azt írja, hogy az ÁNTSZ felmérése szerint a tanintézetek kétharmadának nem megfelelő az állapota. Minden ötödik intézmény balesetek veszélyét rejti magában, akad olyan, amelyiknek használata a beázások miatt egyenesen életveszélyes. Nemhogy rekonstrukcióra, de még a falak lemeszelésére sincs pénz, és akkor még egy szót sem szóltunk a mosdóban a WC-papír vagy a törülközők meglétéről. Az intézményeket fenntartó önkormányzatok tehetetlenek: a jelenlegi önkormányzati rendszer jövőre is csak állami mentőövvel tartható fenn. Megszűntek a privatizációs bevételek, nincs már egyszeri állami vagyonjuttatás, az uniós támogatások pedig egyelőre csak a távoli messzeségben kéklő Brüsszelben lebegnek, nehezen elérhető távolságra az előző rendszer nyomorát tovább cipelő közép-európai új tagoktól. Maradjunk még az oktatásnál: dúlnak a botrányok az igazgatók kinevezése körül is. Szinte nincs hét, hogy ne kavarná fel a közéletet egyes iskolaigazgatók leváltása vagy pályázatuk elutasítása. Általában az a bűnük, hogy nem a jelenlegi koalíció emberei. A kormányváltás idején kezdődött tisztogatás gyakorlatilag a mai napig nem ért véget, mert a többnyire szocialista polgármesterek és megyei vezetők helyi szinten változatlan intenzitással folytatják. Paradox jelenség, hogy nem egy esetben azoknak a polgármesteri hivataloknak az épületei, ahol a személycserékről meghozzák a döntést, ugyanolyan lestrapált és felújításra váró állapotban vannak, mint a politikai játszmák áldozataivá váló oktatási intézményeké.
Amióta ideológiai okokból szemétkosárba dobták a Széchenyi-tervet – megszegve a beruházások folytatására tett fogadkozásokat –, leálltak a települések fejlesztését szolgáló rekonstrukciók, nem szépülnek a főterek és belvárosok, jelentősen csökkentek a tőkevonzó idegenforgalmi beruházások, és ha az adott településnek nincs komoly kormányzati kapcsolatokkal rendelkező patrónusa, akkor remény sincs rövid távon ezeknek a folytatására.
Emlékezhetünk még a 2002-es ígéretekre. „Több pénzt az önkormányzatoknak!” – dörögte az MSZP propagandája, leplezetlenül azt sugallva, hogy elsősorban azok a települések számíthatnak majd a kormányzat támogatásra, ahol velük azonos pártállású polgármester gyakorolja a hatalmat. Azt is felidézhetjük, hogy hányféle módon igyekezett az előző ciklusban befeketíteni az akkor ellenzékben lévő MSZP–SZDSZ páros a polgári koalíciót, azt hányva szemére, hogy csak a kormánypárti településeknek nyújt támogatást. Zengett az ellenzéki sajtó a baloldali városvezetők sirámaitól. Zuhogtak a vádak, különösen Budapesten, ami a fönti logika szerint a legnagyobb kárvallottja volt a jobbközép kormány állítólagos diszkriminatív politikájának.
Azóta megváltoztak a belpolitikai erőviszonyok. Ezernyi lehetősége lett volna arra a Medgyessy vezette kabinetnek, hogy orvosolja a korábbról felgyülemlett problémákat. Mint tudjuk, erre nem volt képes, sőt, többször zendülésközeli helyzet alakult ki még a kormánypárti irányítás alatt álló önkormányzatokban is, olyan mértékben csökkent az elapadó állami támogatások miatt a helyi vezetők mozgástere. Ennek legszomorúbb példáját a városi tömegközlekedés finanszírozásának állandósuló krízise jelentette, ami rövid idő alatt képes volt arra, hogy egységfrontba kovácsolja a bal- és jobboldali vezetésű önkormányzatokat. Eklatáns példája lett a jelenlegi koalíció tehetetlenségének Budapest, ahol az elmúlt két esztendőben a négyes metró beruházásának halogatását magyarázó nyilatkozatok számával csak az autósok életét megkeserítő kátyúk és dugók garmadája tudott lépést tartani.
Kellene, nagyon kellene már a fővárost körülölelő és egyben tehermentesítő M0-s körgyűrű építésének folytatása, nem beszélve a többi autópályáról, amelyek az elmaradott vidéki régiók európai szintre való felzárkózását gyorsítanák. A 2002-es kampányban beígért nyolcszáz kilométer autópályának azonban jó, ha fele megépül, ráadásul kiderült az elmúlt hetekben, hogy egy, a dualizmuskori panamázások legvisszataszítóbb hagyományait felélesztő kartellbe tömörültek azok a cégek, amelyek elnyerték a neoliberális dogmák sulykolása közben kihirdetett tendereken a beruházások jogát. Bár nem született még jogerős bírói ítélet a legfrissebb gazdasági botrányban, mégis meglepő az a csönd, ami a szabad verseny Savonarolájaként ténykedő Csillag István gazdasági miniszter környezetében honol az inkriminált ügyben, pedig itt korábban még arról szólt a fáma, hogy milyen gigantikus összegű pénzt takaríthat meg a költségvetés, ha a vegyépszertelenítést követően szabad teret ad az egymással „versengő” multiknak. Nos, nyereségnek nyoma sincs, a hasonlóan nagy dérrel-dúrral meghirdetett Európa-terv pedig csak vegetál. Ha szétoszlatjuk a körülötte gomolygó propagandafüstöt, akkor nem kapunk mást, mint néhány ügyesen összerakott költségvetési tételt, amelyeknek hatékonysága nem mérhető össze az előző kormány által elindított programokkal.
Olcsó dolog lenne Draskovics Tibor pénzügyminisztert kárhoztatni azért a szűkmarkú költségvetésért, amelynek javában zajlik a tervezése. A jelenlegi pénztelenség, ami az egyetemektől az önkormányzatokig, az egészségügytől a tervezett leépítések miatt máris nyögdécselő közigazgatásig mindenkit sújt, csak részben az ő hibája. A miniszterelnök első számú bizalmasa ugyanis legalább ért ahhoz – mármint a megszorításokhoz és népnyúzáshoz –, amit jelenleg csinál. Sajnos a kormány többi tagjáról ez már csak részben vagy egyáltalán nem mondható el. A kormányfő tettektől menekülő magatartása átsugárzott a hivatalnokaira is, akiknek pótcselekvései és villogó vakuk mellett meghirdetett ígérgetései, dilettáns tevékenysége már nem pótolhatják azokat a lehetőségeket, amelyeket elszalasztott az ország 2002 óta. Ahhoz, hogy lényegi változások legyenek, és az immár elkerülhetetlen áldozatokat annak tudatában hozzák meg a polgárok, hogy végre lássák a föléjük boruló költségvetési alagút végén a fényt is, most már több kellene a tervezett kormányátalakításnál. Mondjuk ki nyíltan: kormányváltásra lenne szükség.