A vladimir.vladimirovich.ru, Putyin elnökkel foglalkozó honlap ironikus történeteinek kedvence manapság, amelyben az államfő és Mihail Hodorkovszkij sakkoznak a „Matroszkaja Tyisina” (Matrózcsönd) nevű börtönben. E virtuális, a két fél jóvoltából meglehetősen agresszív stílusú játszma a végkifejlet felé haladva is rendkívüli izgalmakat rejteget, hiszen mindegyik játékos törheti a fejét, miképpen is keveredik ki a meglehetősen bonyolultra sikeredett végjátékból. Kétség nem férhet hozzá, ez idáig Hodorkovszkij jóval többet veszített, elvitathatatlan ugyanakkor, hogy Putyin is nehéz helyzetbe került, miután sarokba szorította a Jukoszt, ám érezhetően nem tud mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ahogy az Ekszpert nevű hetilap elemzői fogalmaznak, a valóságtól elrugaszkodott politikai ambíciói a börtöncellába juttatták Mihail Hodorkovszkijt, a Kreml azonban szintén elméretezte kissé számításait, s az üggyel kapcsolatos vágyai nem állnak arányban a rendezés reális lehetőségeivel.
E következményeiben minden fél számára meglehetősen terhes konfliktus körüli érdekcsoportok első összecsapása már több mint egy évvel ezelőtt lezajlott, s már régen elfelejtette volna az egészet mindenki, ha Hodorkovszkij ért üzlettársának, Platon Lebegyevnek a letartóztatásából. Ő azonban ekkor már nem a földön járt, s konokságával a csőd szélére juttatta a Jukoszt. Ebben természetesen kiváló partnere volt az állam, amelynek céljai – a stratégiai ágazat feletti elvesztett befolyás visszaszerzése, az oligarchák kiszorítása a politikából – logikusak, módszerei azonban nagyrészt elfogadhatatlanok voltak. A hatalom mindenesetre kitűzött céljainak többségét – alapvetően a politikaiakat – mára elérte, lényegében tehát győzött. Mint Alekszej Zugyin, a moszkvai Politikai Technológiák Központjának vezetője leszögezi, Hodorkovszkijt, s rajta keresztül a többi, esetleg túlzott politikai ambíciókat tápláló oligarchát sikerült „helyre tenni”, beállítani a sorba. A Jukosz politikai pozíciói végletesen meggyengültek, a Hodorkovszkijt támogató erők lényegében marginalizálódtak. A Kreml győzelme e téren egyértelmű, s a politológus szerint azzal is magyarázható, hogy a konszolidálódó államnak jó egy éve Hodorkovszkij által dobott kesztyű egyesítette a stabilizációban érdekelt erőket, s széles, a „pityeriek” minden szárnyát és a jelcini elit egy részét is átfogó, mára már kissé meggyengült, széttagoltabbá vált koalíció jött létre a Jukosz ellenében. Zugyin azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a politikai feladatok látványos megoldása mellett a hatalom nem nagyon vagy csak döcögősen tud megbirkózni az ügy gazdasági oldalával. A Kreml e tekintetben azt sem tisztázta, mi az igazi célja. A Jukosz vagyonának megszerzése? Aligha, hiszen a költségvetés soha nem volt ilyen jó állapotban. A cég államosítása avagy csak méretre szabása, s az állam közvetett befolyásának biztosítása? Az első verzió – ezzel talán tisztában vannak a Kremlben is – nem csupán azért aggályos, mert rossz üzenet lenne a külvilág felé, hanem a tapasztalatok alapján a cég hatékonyságát is negatívan befolyásolná. Egyedül az látszik körvonalazódni, hogy a Jukosz összeomlás szélére juttatásával, a már 20 milliárd dollár feletti értékvesztéssel párhuzamosan kiszabott, lassan már a 10 milliárdot közelítő adóhátralékkal a hatalomnak kiszolgáltatottá tették a céget, Putyin ígéretének megfelelően azonban a Jukosz formálisan legalábbis feltehetően nem megy csődbe. A társaság feletti állami ellenőrzés konkrét formáiról ugyanakkor koránt sincs egységes elképzelés.
Eleve szembetűnő, és a bizonytalanságot erősíti, hogy a Jukosz-üggyel annak minden szakaszában lényegében más hivatalnok foglalkozott, akik egységesek igazán abban voltak, hogy kivétel nélkül szem előtt tartották a „Jukosz, lábhoz!” jelszót. Mint azonban a Kommerszant Vlaszty elemzője rámutat, mindezt mindenki másként értelmezi. A Kreml liberális közgazdász szárnya például a költségvetés adóbevételeinek növelését, míg az erőszakszervezetekhez kötődő vonal, az úgynevezett „szilovikok” az újraállamosítás lehetőségét olvassák ki ebből. A bíróság presztízsének növelését igyekszik láttatni e folyamatban, a hatalomhoz közel álló üzleti körök eközben már rátennék kezüket a Jukosz egy-egy szeletére.
Ám nem csupán a hatalom oldalán látványos a széttagoltság. A Jukoszról mint a hatalom törekvéseinek ellenálló szubjektumról, nem lehet beszélni. Jó ideje nyilvánvaló, hogy mást akar Hodorkovszkij és a köre, tehát a Menatep, valamint a Jukosz menedzsmentje. Utóbbi mentené a céget és érezhetően megegyezne már a hatommal olyan áron is, hogy a Kreml akaratának megfelelően a többségi tulajdonos Menatep részvényeivel fizetné a kivetett adóhátralékot, míg Hodorkovszkijék manőverei ennek elkerülését tartják elsősorban szem előtt. E nézetkülönbségnek esett áldozatul Szemjon Kukes vezérigazgató és a hatalom meggyőzésére szerződtetett igazgatótanácsi elnök, Viktor Gerascsenko is. Abban a hatalom oldalán mindenki egyetért, hogy Hodorkovszkijnak és körének tulajdonrészét a jelenlegi 60 százalékról lényegesen csökkenteni kell, ha ugyanis kezükben hagynák a Jukoszt, az megkérdőjelezné a politikai téren elért eredmények egy részét is. A Menatep megtörését, valamint esetleges megosztását célozza eleve a Hodorkovszkij és Lebegyev elleni per, de az olyan praktikák is, hogy a tárgyalások egyes szakaszában utóbbit rosszabb zárkába helyezték át. Nem elég ugyanis csupán Hodorkovszkijjal megegyezni, a célok realizálásához szükség van Lebegyevre, vagy a Menatep másik nagyágyújára, az Izraelben élő Leonyid Nyevzlinre is. Így feltehetően a nyomásgyakorlás része az ellene a napokban kiadott Interpol-körözés. Az Ekszpert már említett elemzői azonban felhívják a figyelmet arra is, hogy nemcsak az állam gyakorol nyomást a Menatepre, hanem fordítva is. A Jukosz legnagyobb hitelezőjeként ugyanis csődbe viheti a céget, s akkor a felszámoláskor elsőként őt kell kielégíteni. Mint a szakértők megjegyzik, már csak ezért sem kell attól tartani, hogy a Kreml engedné „bedőlni” a Jukoszt.
A fentiekből is látszik, hogy a Jukosz-ügy végkifejletéig még várni kell, s megfigyelők is inkább különböző forgatókönyveket vázolnak fel. Az első elképzelés szerint a Jukosznak az új játékszabályok elfogadásának fejében megengedik, hogy „fizessen a bűneiért”, azaz a kiszabott adóhátralék megfizetését átütemezésekkel, a zárolások feloldásával segítik. E verzió ellen szól, hogy ez esetben a jelenlegi tulajdonosok, tehát a Menatep kezében maradhatna a cég termelésének többségét adó két leányvállalat, a Juganszknyeftyegaz és a Szamaranyeftyeorgszintez, s ez már a fent kifejtettek miatt is elképzelhetetlen. A második eshetőség a bankcsőd megindításáé, amely esetben szintén folyamatos lehetne a termelés, az állam azonban követeléseinek behajtásakor meglehetősen hátra sorolódna, amely akadályozná a fő céljának elérésében, a befolyás megszerzésében is. A következő forgatókönyv alapja Jakov Pappe ismert orosz gazdasági szakértő szerint egy újabb részvénykibocsátás lehetne, amelynek révén Hodorkovszkij és csapata kisebbségbe kerül és a cég gazdája valamilyen formában az állam lesz. Ez ellen szól viszont, hogy így a már amúgy is elégedetlen kisrészvényesek teljesen a partvonalon kívülre kerülnének, de erősen megnehezít egy ilyen kibocsátást a részvények jelenlegi alacsony ára is. Mivel a jelenlegi helyzetben egyik variáns sem igazán tűnik reálisnak, marad az a lehetőség, hogy Oroszországban már megszokott erővel gyakoroljanak nyomást Hodorkovszkijékra, hogy az adósság fejében váljanak meg részvényeiktől. Ez esetben persze problémaként merül fel, hogy ki vegye át ezt a tulajdonrészt, hiszen az államra nem vetne jó fényt, ha ezt közvetlenül ő tenné meg. Természetesen csak a hatalomhoz közel álló vállalatok jöhetnek számításba, így beszélnek a Gazpromról, a még 2000-ben megzabolázott Lukoilról, a szavakból értő Roman Abramovics Szibnyeftyjéről, esetleg külföldi befektetőkről. E találgatások közepette a napokban mindenkinek feltűnt, hogy a Kreml adminisztrációjának helyettes vezetőjét, a sajtóban a Jukosz elleni támadás kitervelőjének tartott Igor Szecsint választották az állami tulajdonú Rosznyefty igazgatótanácsának élére.
S miközben a várható végkifejletet latolgatja mindenki, nem szabad elfelejtkezni arról, hogy e történet lényegében lezár egy kaotikus korszakot, amelyben az állam önmagát fosztotta meg hatékony működésének gazdasági alapjaitól, a nemzeti érdekek hatékony érvényesítésének lehetőségétől, egyúttal növelve a társadalmon belüli szakadékot. Az új államkapitalista, monocentrikus hatalmi berendezkedésben az üzleti elit, az oligarchák számára sem marad más választás, mint beállni a sorba és bevételeik arányában részt vállalni az ország stabilizálásából. A külföldi befektetők ugyan fejcsóválva szemlélik az események alakulását, ám túlzottan nem nyugtalankodnak, a hazai közvélemény pedig egyenesen kárörömmel vegyes közönnyel viszonyul Hodorkovszkijhoz és a Jukoszhoz. Az ügy pedig céljaiban szimbolizálja az új idők pozitívumait, míg módszereiben annak árnyékos oldalát.
Szavazás a nemzeti kincsről. Referendumon támogatták a közelmúltban Bolíviában Carlos Mesa államfőnek a kilencvenes évek közepén privatizált gázszektor és a gázexport szigorúbb állami ellenőrzésére vonatkozó elképzeléseit. A szakszervezetek által követelt teljes visszaállamosításra nem kerül sor, a kitermelésben részes külföldi cégek által fizetendő adókat azonban fokozatosan emelni fogják és ismét megalakul a korábban magánkézbe került állami olajtársaság is. A gázvagyont ezentúl a kormány aduként használhatja arra is, hogy a Chilével folytatott tárgyalásokon elérje az ország számára a tengerre való kijutást, amitől a XIX. század végén fosztották meg Bolíviát. A 70 milliárd dolláros gázvagyon magánkézbe adásának terve miatt tavaly ősszel nyolcvan halálos áldozatot követelő és az akkori elnök lemondásával végződő zavargások törtek ki Bolíviában. (MN)
