A köz ítélete félidőben

Magyarországon a helyzet változatlan: ezt sugallják azok az adatok, amelyeket az EP-választást követően hoztak nyilvánosságra a közvélemény-kutató intézetek. Ritkán fordult elő az elmúlt években, hogy a felmérések eredményei ennyire összecsengtek volna. A június 13-i voksolás győztese, a Fidesz valamennyi intézetnél nagy fölénnyel vezet. Csupán a Tárkinál nem érik el a mutatói a biztos szavazó pártválasztók preferenciái között az ötvenszázalékos szintet, igaz, az itt kimutatott 49 százalékos támogatottság is csak hajszállal marad el az álomhatártól.
Az MSZP komoly hátrányba került. A legkisebb eltérést a már említett Tárki jelezte – itt csak nyolc százalék a nagyobbik kormánypárt lemaradása –, míg a Gallupnál és a Mediánnál szinte szakadéknyi a különbség: az előbbinél 53-32, az utóbbinál pedig 55-35 arányban vezet a Fidesz. A Szonda Ipsos – amelyik szerint 50 százalékos a Fidesz és 38 százalékos az MSZP népszerűségi mutatója – nagyjából azt a differenciát mutatta ki, amelyik a június 13-i választáson is megjelent a két meghatározó párt között.
A kisebb parlamenti pártoknál már jelentősebbek az eltérések. Az SZDSZ a Medián és a Gallup szerint stabilan tartja nyolcszázalékos eredményességét, míg a Szonda Ipsosnál és a Tárkinál nem éri el az ötszázalékos küszöböt. Az MDF szempontjából még aggasztóbbak a mutatók, mert a Mediánt kivéve valamennyi intézet azt regisztrálta, hogy a párt az ominózus bejutási küszöb alatt van. A számadatokat tallózva szembetűnő, hogy a Fidesz valamennyi intézet felmérése szerint népszerűbb, mint a másik három parlamenti párt együttvéve: a Gallupnál 53-43, a Mediánnál 55-48, a Szonda Ipsosnál 50-44, a Tárkinál pedig 48-47 százalékos a fölénye a biztos szavazó pártválasztók között. Ha most lennének az országgyűlési választások – feltételezve azt, hogy ezek a különbségek az egyéni választókerületi mandátumokért folytatott harcban is megjelennek –, a Fidesz egyedül is megszerezné az abszolút többséget, azaz a mérleg nyelvének szerepére áhítozó Dávid Ibolya stratégiája még akkor is csődöt mondana, ha az MDF átlépné a bejutási küszöböt.
Szögezzük azonban gyorsan le, hogy ezek csak két parlamenti választás közötti részeredmények! Nem szabad elfeledni, hogy a vezető ellenzéki párt jelenlegi népszerűsége nagyjából azon a szinten van, amelyen a szocialistáké tetőzött a 2002-es helyhatósági voksolások után. Az akkori Fideszhez hasonlóan most az MSZP-nél sem következett be a teljes összeomlás, ami azt jelentené, hogy tartósan harminc százalék alá csökken a párt támogatottsága. A 2002 októberében elszenvedett vereség után legalább annyira reménytelennek tűnt a polgári erők helyzete, mint jelenleg a szocialistáké. Az is párhuzamot jelent, hogy a vizsgált időszakban mindkét párt fej nélkül tántorgott: a Fidesznek egyáltalán nem volt elnöke, és a Kovács–Medgyessy-andem hanyatlása miatt idén nyárra az MSZP is gazdátlanná vált, kiszolgáltatva az összevissza fecsegő, valódi és önjelölt elnökaspiránsoknak.
A Fidesz talpra tudott állni. 2003 tavaszán újra Orbán Viktort választotta elnökké a kongresszus, teljesen új alapokra került a párt működése, és – kihasználva a kormány sorozatos baklövéseit – még ugyanezen év nyarán be is érte az MSZP-t, majd rövidesen átvette a vezetést, amely azóta fokozatosan növekszik. Mivel a hazai pártrendszer stabilan és kiszámíthatóan működik, az MSZP pedig közel sem annyira gyenge, mint amilyennek a jelenlegi párton belüli káosz alapján tűnik, ezért joggal lehet számolni azzal, hogy ahogyan a Szövetség is meg tudta fordítani az erőviszonyokat, úgy erre a bravúrra, elméletileg, a szocialisták is képesek lehetnek. Ha találnának az elnökségre pályázók között olyan személyiséget, aki képes rendet tenni a párton belül, és adott esetben merné vállalni ez az új vezetés, hogy a hibát hibára halmozó Medgyessyt leváltsa kormányfői tisztségéből – feltételezve továbbá, hogy mélyre ható szervezeti átalakítás is kíséri ezeket a változtatásokat –, abban az esetben körülbelül tíz-tizenkét hónap elégséges lehetne ahhoz, hogy jelentős módosulás következzen be a két nagy párt versenyfutásában.
Ismerve az MSZP azon prominenseit, akik a párt és esetleg a kormány vezetésére pályáznak, ennek nagyon csekély a valószínűsége. Azok a politikusok (például Kiss Péter vagy Szekeres Imre), akik rendelkeznének az átalakítás levezényléséhez szükséges szervezőképességgel, a közvélemény előtti népszerűtlenségük miatt eladhatatlanok, míg a párton kívül is aránylag elfogadottnak számító Szili Katalin és Hiller István nem tűnik igazán offenzív egyéniségnek. Gyurcsány Ferenc előtérbe helyezése nehezen képzelhető el a személyéhez kapcsolódó botrányok miatt, Juhász Ferencet és Lamperth Mónikát pedig felőrölte a kevés sikerélményt hozó miniszteri munka.
Nem túlzás azt állítani, hogy az MSZP jelenlegi válságának legfőbb előidézője a párton egyre látványosabban erősödő vezetői válság. A maga módján tehetséges, és több választási ciklusban is bizonyító Horn–Kovács–Medgyessy–Lendvai-féle generáció mögött hatalmas űr tátong. Jellemző, hogy a leszállóágban lévő párt- és kormányvezetők legnyíltabb kritikáját az a társadalompolitikai platform fogalmazta meg, amelynek hangadói – többek között Tabajdi Csaba és Gazsó Ferenc – az idősebb nemzedékhez tartoznak. Az MSZP fiatal politikusai – akik nem a személyes teljesítmény, hanem a meglehetősen ostoba Kovács-féle kvóták alapján kerültek be a párt elitjébe –, valljuk meg őszintén, gyávák. Hataloméhségük mögött sem politikai intelligencia, sem pedig a helyzet kínálta lehetőségeket felmérő bátorság nincs. Nehezen képzelhető el, hogy éppen ők nyernék vissza azt az egyre szélesedő tömeget, amelyik kiábrándult a koalícióból. Az MSZP-t és az általa kiállított kormányokat 1989 óta a Németh Miklós vezette kormány egykori miniszterei és államtitkárai irányították, akik között – mint már említettük – valóban akadtak formátumos személyiségek, különösen Horn Gyula. Ez a generáció azonban az elmúlt két esztendő totálisan elhibázott kormányzati tevékenysége és az elvesztett EP-választás miatt lejtőre került, és aligha lesz képes megújulásra. Mögöttük csak ostobaság és gyávaság, zűrzavar és tényleges cselekvőképességgel nem párosuló karriervágy lakozik.
A Fideszre csak egy esetben jelenthet komoly veszélyt ez a „megújulóban lévő” szocialista garnitúra: ha alábecsüli őket, és nem készül fel kellő munícióval a következő parlamenti választások hadjáratára, ami alighanem még a 2002-es feketekampánynál is durvább lesz. A most rögzített hatalmas előny könnyen eltompíthatja az érzékszerveket és elaltathatja a veszélyérzetet. A Fidesznek előbb-utóbb pozitív állításokat is meg kell fogalmaznia, társadalom- és gazdaságpolitikai programot kidolgozva, mert a kormány tevékenységének állandó össztűz alatt tartása nem lesz elegendő a győzelemhez szükséges minimum hárommillió szavazó mozgósításához.
Az MSZP további sorsát eldöntheti az őszi kongresszus, és hasonló jelentősége lesz annak is, hogy kit jelölnek majd 2005-ben kormányfőnek – vagy akár korábban, ha mégis rászánják végre magukat, hogy Medgyessyt megfosszák a tisztségétől. Bármi történik, a Fidesznek észben kell tartania, hogy az MSZP-re is igaz az állítás, amelyet egykoron Bismarck német kancellár mondott az Orosz Birodalomról: „soha nem olyan erős, mint amilyennek látszik, de nem is olyan gyenge.” Péter cár műve szétesőben van, és egyelőre mögötte csupán Raszputyinok lökdösődnek. Viszont bármi történik Péterváron, a képzeletbeli hadsereg ugyanaz a gőzhenger marad, amelyet még akkor is nehéz lesz térdre kényszeríteni, ha az ország gazdasági helyzete továbbra is ilyen aggasztóan alakul.