Az SZDSZ törésvonala

A június 13-i megmérettetés után az a vélemény vált elfogadottá, hogy az európai parlamenti választásnak három győztese volt – a Fidesz, az SZDSZ és az MDF –, vesztese pedig csupán egy, mégpedig a szavazók bizalmát elveszítő MSZP. Azóta egyre inkább az körvonalazódik, hogy ezek az állítások tévesek voltak. Ezt támasztja alá, hogy a közvélemény-kutatások eredményei szerint csupán a nagyobbik ellenzéki párt tudta növelni a támogatottságát, míg a többiek vagy egy helyben toporognak, vagy pedig visszaestek. Ez utóbbi jelenség érdekes módon éppen annál az MDF-nél figyelhető meg, amelyik június 13-án még a legnagyobb eufóriával fogadta az eredmények közzétételét.
A Fidesz ereje és magabiztossága jelentősen nőtt. Ne feledjük, hogy a párt tizenhat éves történetében a júniusi siker volt az első önállóan, a szövetségesekhez való igazodás kényszere nélkül felmutatott győzelem. 1998-ban még szükség volt az MDF és a Független Kisgazdapárt támogatására, hogy az első körben kialakult négyszázalékos hátrány után a második fordulóban megforduljanak az erőviszonyok az egyéni választókerületekben aratott győzelmek nyomán. Jelenleg a Fidesz az egyetlen parlamenti erő, amelynek berkeiben nyugalom honol, csupán itt tudnak teljes erővel a következő parlamenti választásokra koncentrálni. Természetesen ennek megnyerése még mérhetetlenül messze van. A túlzott magabiztosság és önhittség számtalan csapdahelyzetet rejthet magában, ezért csak az tanácsolható az ellenzék vezető erejének, hogy függetlenül a közvélemény-kutatók adataitól, továbbra is olyan intenzitással küzdjön a választók meggyőzéséért, mintha még mindig az MSZP vezetne öt százalék előnnyel.
A másik három pártnál áll a bál. Van olyan, amelyikben nyíltan lángra lobbantak az ellentétek, felidézve a szakadás rémét (MDF), van, ahol a pártvezetés a választást látványos sikerként elkönyvelve sütkérezik a dicsőség fényében, holott a mélyben, a rejtett (párt) tudatalattiban annál erősebb indulatok kavarognak (SZDSZ), és akad olyan is, amelynek belső történései már szinte értelmezhetetlenek a folyamatosan növekvő káosz miatt (MSZP). Mindhárom párt EP-listavezetője csapdahelyzetbe került. Demszky Gábor erkölcsileg bukott meg: az isztriai üdülőépítéssel és terepjáróbérlettel, valamint az idekapcsolható további „finomságokkal” végleg lerombolva azt a viszonylagos népszerűséget, ami korábban a személyét övezte. Kovács Lászlónak az MSZP veresége a pártelnöki székébe került, és elveszítheti tekintélyét külügyminiszterként is, különösen, ha a leendő EP-biztos kiválasztásakor nem csupán az ő esetleges jelöltsége esik kútba, hanem magában a jelölés folyamatában is háttérbe szorul. Dávid Ibolya szintén viharos ősz elé néz: a párton belüli ellenzék elhallgattatását megcélzó abszolutista törekvései ugyan megállíthatatlannak tűnnek, de kérdéses, hogy a várható tisztogatás után mekkora lesz támogatóinak a tényleges tábora.
Az SZDSZ kellemetlen szituációk egész sorába sodródott bele a választás utáni mézeshetekben. A porban és füstben fuldokló fővárosi átlagpolgárok megalázásával egyenlő az a Mikszáth Kálmán tollára kívánkozó dzsentrigőg, amellyel a főpolgármester kommentálta a pazarló életmódjának pénzügyi hátterét firtató kérdéseket. Emellett az is egyre nyilvánvalóbb, hogy mennyire nevetségesek voltak azon állításai, amelyek szerint az előző ciklusban azért nem fejlődött kellő mértékben Budapest infrastruktúrája, mert az Orbán-kormány állítólagos büntetőintézkedései minden ide irányuló tervet ellehetetlenítettek. A kormányváltás óta huszonhat hónap telt el, és nincs sok jele, hogy végre megindulnának azok a beruházások, amelyekre már régóta várnak a bizalmukat az MSZP–SZDSZ párosba helyező – mi tagadás, némileg naiv – budapestiek. Egészen 2004 tavaszáig Demszky Gábor személye és teljesítménye húzóerőnek számított pártja számára a fővárosban, azonban ez a liberálisok számára kényelmes állapot bármikor lökésszerűen megváltozhat. A hibát hibára halmozó, Budapesten egyre ritkábban tartózkodó Demszky könnyen ballaszttá válhat. Közben lehetetlen megszabadulni tőle, mivel közvetlenül megválasztott főpolgármesterként az SZDSZ képzeletbeli részvényeinek nem kis hányada az ő kezében van. Az egyre kínosabb Demszky-show-hoz hozzátehetjük még Wekler Ferenc parlamenti alelnök sokadik vagyongyarapodását, az SZDSZ-es irányítású informatikai tárca egyszerre kínos és felháborító, kakaóbiztos számítógépeit, valamint a szintén szabad demokrata gazdasági miniszter piacgazdasági dogmáit bohóctréfává silányító kartellvádakat is, amelyek az autópálya-építkezések kapcsán kerültek napvilágra.
„A politikai problémáknak politikai következményei szoktak lenni.” Ez a kijelentés Kuncze Gábor szájából hangzott el a Demszky-ügy kipattanását követően. Alighanem a főpolgármesterrel köztudottan hűvös viszonyban lévő pártelnök is ráérzett, mekkora kutyaszorítóba sodorhatja az isztriai üdülőfalu a 2002-es választási kampányban még hangzatos korrupcióellenes programot meghirdető pártot, nem beszélve a többi kínos ügyről. Kérdés, hogy mik lesznek a beígért politikai következmények? Ha Kuncze nem próbál meg kemény kézzel rendet csinálni – a személycseréktől sem visszariadva –, és megelégszik egy országos választmány előtti ejnye-bejnyével, akkor az ő hitele is tovább apad. A június 13-i választás után egyelőre még lelkesnek tűnő támogatókat gyorsan elbizonytalaníthatják a gomba módra szaporodó botrányok, márpedig az SZDSZ számára egy minimális arányú szavazatvesztés is végzetessé válhat.
Az SZDSZ–Demszky kapcsolatban hasonló a helyzet, mint a szocialisták és Medgyessy viszonylatában: a két párt működése és stratégiája túlságosan ráépült egy-egy kiemelt, vezetői pozícióban lévő kulcsemberre, akiknek a mulasztásai és cselekvésképtelensége egyre érzékelhetőbben erősítik a közvélemény előtti hitelvesztést. Meneszteni nagyon nehéz lenne őket, illetve a főpolgármestert gyakorlatilag lehetetlen. A koalíció fokozódó bizonytalansága átsugárzik a közigazgatásra, az önkormányzatokra és a gazdasági élet szereplőire is, nem beszélve a polgárok szélesebb tömegeiről. Ha a két érintett párt nem lesz képes úrrá lenni a zűrzavaron, akkor előfordulhat, hogy nem kell 2006-ig várni a következő választásokkal. Kérdés, hogy a Dávid Ibolya sajátos manőverei miatt bizonytalan jövő előtt álló MDF hozzá tud-e járulni egy ellenzéki győzelemhez. A Fidesz nélkülük is képes lehet a balliberális kormány leváltására, ugyanakkor velük könnyebb lenne.